A Rossio-tól nem messze indul az a kis utca, amelynek tábláját majdnem lehetetlen megtalálni. Olyan meredek, hogy korláttal kellett ellátni, az alsó szakasza tulajdonképpen egy terasz, amely egy másik utca fölé nyúlik. Nem egy ilyen van a városban, ahol a villamosok hajmeresztő kanyarokban manővereznek a hetvenfokos lejtőkön, mint a Sé előtt, máshol felvonók és liftek kötik össze az egyik városrészt a másikkal, és ha feltűnik a köszörűs, trillázva a februári tavaszban, le kell szállnia a bicikliről, mert lehetetlen a hegyre feltekernie.
Calçada Garcia a neve annak a meredek, teraszként kezdődő utcának. Alig egy pár métert haladhat rajta az ember a nagy kanyar előtt, kerülgetve a mosodából targoncán valamit éppen kiügyeskedni igyekvő alkalmazottat, a fején egy kosár gyümölcsöt egyensúlyozó, valószínűleg a Zöld-foki szigetekről érkezett kofát, aki tyúklépésben halad lefelé, hogy el ne essen, és akinek társai lent, a korlát alatt kínálgatják a Közép-Európában ismeretlen csonthéjas és zöld és sárga gyümölcseiket. Az utcakanyart belengi a mosoda szappan- és vizesruha-illata meg az öreg házak pincéinek szaga, és mindebbe belekeveredik a lenti éttermekből felszivárgó sültszalonna-szag, éjjel és kora reggel is megáll a kanyarban ez az illatorgia, de nem tolakodó, épp csak lebeg a mosoda kigőzölgései felett. Ha az ember hátrafordul, hogy vessen egy utolsó pillantást a fehér kockakövekkel burkolt kis szakaszra az égbe szökő utca alatt, hosszú, keskeny, lepattogzott festékű zöld spaletták sora néz rá.
Pár éve ismerem már a környékbeli boltokat és eladókat; ott a sarkon a kalapos, régi üzlet, mintha a harmincas évekből ragadt volna itt annyi más üzlettel együtt. Lisszabonban negyvenvalahányban megállt az idő, hetvennégyben újraindult az óra, de lassabban teltek talán az évek, mint máshol – a huszonegyedik század előtt az üzletportálokon, kisboltokban, kávéházakban és megállókban itt legfeljebb, átlagosan 1952 van, Lisszabon ezért is élhető és szerethető ennyire: a megőrzött emberlépték miatt.
A kalapos műgonddal rendezi el a kirakatban a baretteket, mindenféle változatban – sok férfi hord itt ilyet. Az iskolás lányok egyenruhája meg olyan, mint a briteké, a hosszú, térdig érő zoknit, a térdnél végződő rakott szoknyát és a nyakkendőt úton-útfélen látni, a sapkákon meg ott az iskola címere.
A Calçada Garcia egyik házában lakom Lisszabonban, ha ott vagyok. Két bejárata van, mert épp a kanyarban áll a ház, az egyik kapu így jóval feljebb van a másiknál. Az alsó kapun belépve piros-szürke postaládasor fogad, és meredek falépcső indul fölfelé. Amikor becsapódik a kapu, amelynek eresztékein és ablakszemén átszivárog a fény, amely pászmákat rajzol a lépcső melletti, azulejo-val borított falra, megállok ott minden alkalommal pár pillanatig, mint ahogy gyerekkoromban álltam a régi házunk padlásán, a sok limlom: régi újság, csorba üvegkancsó, monarchiás gyógyszeres fiola, foszlott napernyő, egy Zágráb–Prága vonatjegy, egy nyugágycsontváz és a ki tudja miért eltett ötvenéves, színe vesztett vászonredőny, egy pokróc, egy fémkulacs és egy rejtélyes vasdarab között a napban csillogó finom padlásporban.
Minden padlás átjáró a régebbi időkbe, mint ahogy ez a rejtélyes lisszaboni kapubejárat is átjáró egy korábbi életbe, amelynek képei úgy merülnek fel az emlékezetemben, mint ahogy a reggelre elfelejtett álom részletei előjönnek hirtelen délben; emlékszem ezekre a postaládákra, egész biztosan emlékszem, és arra is, hogy laktam egy ehhez hasonló házban, ahol a lépcső szinte a kapuból indul és meredeken szökik fel a homályos semmibe, talán egy másik életbe, amelyben elfelejtődnek a postaládák és a Calçada Garcia.
Valami megfoghatatlan nyom mégis megmarad, egyetlen illattöredék, egy utcakő, egy barett, egy lepattogzott festékű spalettadarab egy kilinccsel, valami, amitől az embernek kínzó honvágya van az újabb életben, amíg meg nem találja az első mozaikkockát, ami átvezet az időn, és vissza nem talál abba a városba, ahol valaha élt, és el nem kezd visszaemlékezni egy olyan nyelv szavaira, amelyen valaha beszélt.
Az én mozaikkockám egy dallamfoszlány volt, egy fado pár üteme. Budapesten éltem akkor, ahol születtem, nyár volt, este kilenc körül, épp eltűnt a maradék derengés az égről, lassan és nyugodtan sötétedett, zörgött a rádió, mormolták benne a híreket, nem volt fontos, úgyis hazudnak. A valódi híreket nem a rádiók közlik, hanem a piac népe vagy a madarak, máskor az evangelisták vagy a Buddha maga, a többi meg nem fontos, és kár időt pazarolni rá.
Talán a gitárpengés törte át a duruzsolás elé emelt falat, aztán az énekesnő hangja, valamikor 1996 nyarán.
Széjjelhasította az a hang a lassan ereszkedő sötétet, a szemben magasodó panelházsort, eltüntette a Váradi utcát teljes hosszában, és a csöndes óbudai este mögött megláttam Lisszabont az esőben. Csillogtak a vizes, fehér utcakövek, zöldes alkony ereszkedett épp a városra, a kifőzde ajtaja ki-be lengett, ahogy a vacsorára betérők és a kifelé igyekvők egymásnak adták a kilincset, a huszonnyolcas villamos lihegve indult neki a hegynek, a Martim Monizról felfutó lépcső aljánál megállt a víz, láttam a Rua Garrettet és végül a folyót, amely édes és hatalmas, mint az életek közti álom.
Amikor a fado véget ért, eltűnt az emlékezet valamelyik oldalszobájában Lisszabon és vele mindaz, ami ki tudja, honnan jött elő.
Teltek az évek, monoton szomorúsággal és iránytalan honvággyal talán egy másik város, talán önmagam magasabb léte felé.
Egy komoly, utálatos februári napon indultam el végül Lisszabonba, húsz év múltán. Voltaképp semmi kedvem nem volt hozzá.
Voltak már városaim, amelyekre ráismertem, dédanyám városa, Firenze, apám városa, Zágráb, a ki tudja honnan ilyen ismerős Trieszt, és Velence, ahova addig jártam, hogy a makacsságomat a város megjutalmazta, és befogadott. Néha kérdezik, hol vagyok igazán otthon, de nem tudom.
Sok helyen.
Igazán.
De mindig ott áll minden otthonlét mögött egy másik város, ahonnan épp hiányzom.
És egy, amelynek nevét még nem ismerem.
Lisszabonba éjjel érkezik meg a gép. A repterek egyformák, gondolhatják sokan, de ez nem igaz – minden város elkezdődik már a reptéren. Lisszabon is. Érezni a Tejo hullámzásának ritmusát már ott. Mint a szívlüktetés. Mint a saját szívem lassú lüktetése.
Mindegy is, miként mentem át akkor a városon, miként fordultam rá magabiztosan a megfelelő utcára, hogyan kanyarodtam fel elsőre a Calçada Garciára, mintha éveken át jártam volna fel- és le rajta, még az első este is mindegy, sőt az a zavaros, boldogság is, amely a városon végigsétálva elfogott.
A benyomások, a sejtések és a Tejo hullámzásának ritmusában lüktető szív is kevés.
De aztán az első ott töltött nap estéjén, amikor hazaértem ebbe a furcsa házba, amelynek egyik kapuja magasabban, a másik alacsonyabban van, mivel az utca, amelynek sarkán áll, egyenesen az égbe szalad, és megláttam az éppen lemenő februári napban a postaládák sorát és a falépcsőt, emlékezni kezdtem még csak nem is a postaládákra – hiszen az lehet tévedés is –, hanem az egykori anyanyelvemre.
Másnap kibogarásztam az első Pessoa-verset egy antikváriumban.
Úgy jöttek felém a szavak, mint az áradat, mégsem fuldokoltam bennük, mint ahogy más nyelvekben szoktam. Minden szó ismerős volt, és ki tudja, mikor kapcsolódtak belőlük össze az első mondatok, összeolvastam őket, mint négyévesen az első görög betűket egy párás konyhaablakon, ahová nagyapám írt nekem az ujjával.
Azóta azt mondom, ha Lisszabonba tartok: hazamegyek.
Megkérdezik néha még mindig, hogy nekem, aki mindenféle vagyok és ennyi helyen megfordulok, hol van az igazi otthonom. Annyi várost mondhatnék, mindenekfelett az egész egykori Monarchiát vagy Firenzét, esetleg Velencét. De mindegyik mögött ott állna zárójelben egy másik, amelyből épp hiányzom.
Honvágyam van mindenhonnan mindenhová.
De már nem keresem a várost, amit még nem ismerek, és amely ott áll a városok hosszú sora mögött.