Örömteli meglepetés volt családunk számára, hogy emlékkövet avattak tavaly Óbudán a Reviczky ezredes utcában nagyapám tiszteletére. A kerület lakói közül addig sokan talán nem is tudták, ki az az ezredes, akiről utcát neveztek el környezetükben – kezdte beszélgetésünket Reviczky Katalin.
– Nagypapám volt az első magyar, aki 1965-ben megkapta az izraeli Jad Vasem – Világ Igaza kitüntetését – folytatta Katalin. – Ő akkor már nem élt, a nagymamám vett részt Izrael budapesti nagykövetségének ceremóniáján. Bár akkoriban Izraelt nagyon nem szerették a szocialista országokban, Kádár János kénytelen volt leszállási engedélyt adni az izraeli repülőgépnek, amelyen száz fős küldöttség érkezett nagyapám Mandula utcai emléktáblájának avatására. Nagybányán – az általa építtetett katolikus templom falán – emléktábla őrzi nevét, Izrael három városában (Zfat, Bet Shemes, Haifa) utcát neveztek el róla, Amerikában, Ausztráliában, Kanadában is a Holocaust központokban emléktáblák őrzik nevét.
Apám róla írt Vesztes háborúk, megnyert csaták című könyvének héber fordítását a jeruzsálemi egyetemen kötelező irodalommá nyilvánították, a német kiadáshoz pedig az akkori osztrák alkancellár, Erhard Busek írt előszót. A könyv angol változatának kiadását Randolph L. Braham holokausztkutató, politológus, történész, a New York City University professzora és a Nobel-békedíjas Elie Wiesel támogatták.
Tíz éves múltam, amikor nagyapámat egykori megmentettjei meghívták Erdélybe, nagyszüleim engem is elvittek magukkal. Életre szóló élményt jelentett számomra. Rengetegen várták a pályaudvarokon, túlélők és leszármazottaik futottak a lassuló vonatszerelvény mellett.
Hasonlót éltem meg az utcaelnevezések, emlékműavatások során Izraelben és Amerikában is. Akkor értettem meg valójában, mekkora ember volt a nagyapám. A fia, édesapám, Reviczky Ádám szintén fantasztikus ember volt, ő is hivatásos katonatisztként szolgált a második világháborúban mint utász, tűzszerész. Még néhány éve is az általa írt tűzszerészeti könyvből tanítottak a magyar katonai akadémián. Mivel azonban főnemesi származása az egyik legősibb magyar családra tekint vissza, és mint a Horthy korszak katonatisztje, a kommunista rezsim 1949-ben a nagyapámmal együtt eltávolította a néphadseregből. Évekig segéd- és betanított munkásként dolgozhatott csak, később szakmai és emberi kiválósága révén a civil életben is rendkívül sikeres lett. Az ő nevéhez fűződik a hazai széntüzelésű erőművekkel kapcsolatos környezetvédelmi adatbank felállítása. Munkásságához kapcsolódóan a nyolcvanas években olyan fontos környezetvédelmi intézkedéseket vezettek be Magyarországon, amelyek hatásaként még Ausztriában is csökkent a széntüzelésű erőművek légszennyezésének hatása. Ezt a szomszédban is méltányolták, 1991-ben az Osztrák Köztársaság Nagy Érdemrendjével tüntették ki, amit addig csak osztrák állampolgároknak adományoztak. Az elismerés átadásakor az osztrák parlamentben Heinz Fischer akkori elnök, későbbi szövetségi elnök apám szakmai munkája mellett méltatta nagyapám erdélyi tevékenységét és édesapám szerepét a keresztény-zsidó párbeszédben, kiemelve a vallási tolerancia érdekében kifejtett tevékenységét – mesélte Reviczky Katalin.
Reviczky Ádám dokumentumértékű könyve írásakor történészi alapossággal gyűjtötte össze a fellelhető dokumentumokat, és több mint száz szemtanút – a vészkorszak túlélőit is – megkeresett. A megszólalók közül sokan arról számoltak be, hogy Reviczky Imrének köszönhetik az életüket.
Rásütötték a baloldali bélyeget, mivel gyakorlatilag szembeszállt a vezérkari főnöki hadparanccsal, amely minden katonai vezetőt az „engedetlenkedő” szovjet állampolgárok felkoncolására utasított. Ez valójában a partizán tevékenységgel gyanúsítható civil lakosság elleni bosszúállást jelentette.
Nem állították hadbíróság elé, kellemetlen lett volna, hiszen kiváló tiszt volt, akinek Ádám testvére az olasz fronton halt hősi halált, ő maga 23 éves korára két évig szolgált az első világháború román, orosz és olasz frontjain. A Monarchia széthullása után a köztársasági honvédségben harcolt még 1918 végén is a cseh és szlovák megszálló csapatok ellen a Felvidéken, 1919-ben esett román hadifogságba. A Trianon utáni szigorú antant szabályok miatt, amelyek alapján a legyőzött Magyarországon nem szervezhették újjá a hadsereget, „testnevelő és népgondozó” tisztként dolgozott, fontos szerepe volt a levente mozgalom kiépítésében. A húszas évek második felében vezényelték újra csapatszolgálatra, 1930-tól pedig ismét egyenruhás tisztként szolgált. Az I. bécsi döntést követően, 1939-től Királyhelmecre vezényelték, szűkebb pátriájában, a visszakapott felvidéki magyar területen kapott feladatot.
A dokumentumok szerint ott is tanúbizonyságát tette mély keresztényi és emberi meggyőződésének. Az akkor mindössze tizennégy éves Fülöp Anna évtizedekkel később arról számolt be, hogy Reviczky Imre a királyhelmeci járás kiegészítő parancsnokaként már 1941-ben, az akkori rendelkezések értelmében „idegen vagy hontalan” besorolású zsidókra vonatkozó deportálási utasítással szembeszállva, a Helmec előtti perbenyiki vasútállomáson megállított Ukrajnába induló deportáltakkal teli vonatszerelvényeket. A vagonokból kiszabadított embereket hamis születési igazolványokkal látta el, és hazaküldte őket. Így menekült meg Fülöp Anna és családja is.
Mint említettük, Reviczky alezredest 1942-ben vezényelték keletre a 2. magyar hadsereg alezredeseként. Ekkor már fia, a Bólyai Műszaki Akadémián végzett Reviczky Ádám is aktív tiszt volt, 1943-ban az orosz fronton tette a kötelességét.
A vezérkar egy része szemében gyanússá vált Reviczky Imrét 1943-ban Nagybányára helyezték, ahol átvette a X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokságát. Reviczky Ádám emlékei szerint egy tiszttársa a következőképp kommentálta a helyzetét:
Egy más fából faragott közeli ismerőse, Solt Sándor emlékei szerint, amikor arról beszélt az alezredesnek, hogy új beosztása tönkreteheti katonai karrierjét, ő mosolyogva a következőket válaszolta: „Azért vállaltam el, mert segíteni akarok azokon, akiket a Mindenhatón kívül mindenki elhagyott.”
Új állomáshelyén, a nagybányai központú X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokaként hatásköre egész Észak-Erdélyre kiterjedt. Ez eleinte huszonnyolcezer, később majd negyvenezer besorozott munkaszolgálatos és csaknem gyerekkorú levente életét, sorsát meghatározó pozíció volt. Szolgálati helyére érkezve, zászlóalj parancsnoki hatalmával élve véget vetett a kegyetlenkedéseknek. „Családos embereket nem engedett a frontra küldeni, csak teljesen egészségeseket vett fel a zászlóalj állományába. Az első alkalommal 1500 behívottból 600-at, mint alkalmatlant, hazaküldött. Minden panaszt megvizsgált, mindenkin igyekezett segíteni” – írja róla a publicista történész, Vadász Ferenc.
Amikor felállították a gettókat, és megkezdődött a zsidók elhurcolása, saját felelősségre több ezer behívót küldött ki számára ismeretleneknek, hogy megmentse őket a deportálástól. Egy túlélő, Benedek Pál emlékei szerint felsorakoztatta az összes járóképes munkaszolgálatost, továbbá a tiszteket, tiszthelyetteseket és a legénységet, majd elmondta nekik: „Több ezer munkáskézre van szükség az ország határain belül is fakitermelésre, repülőtér- meg út- és vasútépítésekre, a bombázások nyomán a romok eltakarításra. Ő ezt a szerszámokkal végzett munkát a körülmények következtében egyenértékűnek veszi a fegyveres szolgálattal, és elvárja és megparancsolja, hogy mindenki hasonlóképpen tekintse; meg azt is, hogy ezért a munkaszolgálatosokat mindaz a jog és tisztelet illeti, amely a fegyverrel harcoló honvédeket.”
1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, a nyilasok vérszemet kaptak, gettókba zárták a zsidókat, kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését, megkezdődtek a deportálások. Ilyen körülmények között óriási személyes bátorságra vall, hogy Reviczky Imre továbbra is mindent elkövetett a végveszélybe került emberek megmentéséért.
Feloszlatta a már útra kész büntetőszázadokat, amelyeket Ukrajnába, a biztos halálba indítottak volna. Megtiltotta a behívott munkaszolgálatosok bántalmazását, ellenőrizte, hogy megfelelően lássák el őket élelmiszerrel, orvosi kezeléssel.
A vészkorszakot túlélő erdélyi munkaszolgálatosok nagy része neki köszönheti a megmenekülését. Nagybányai szolgálata végén, a Horthy-proklamációt követően hazaküldte az elszállításra váró besorozottakat. Két és félezer, többségében román nyelvű levente helyett tűzifát küldött a frontra a leplombált vagonokban, feloszlatta a nagybányai internáló tábort, ahol a környék román értelmiségét – köztük Ruszú román katolikus püspököt – gyűjtötték össze. Ezzel a nyilas hatalomátvétel idején természetesen saját és a családja életét kockáztatta. Amikor az oroszokhoz átállt román hadsereg már szinte a város határán volt, tevékenyen részt vett abban is, hogy a város németek által aláaknázott közműveit, hidait ne sikerüljön felrobbantani. Megóvta a várost, és megakadályozta Nagybánya nevezetes aranybányájának nácik általi kirablását. Természetesen megtehette volna, hogy dezertál, és csatlakozik a Magyarország felé nyomuló győztes hadsereghez, de ez meg sem fordult a fejében. Visszatért Magyarországra, ahol a nyilas kormány katonai bírósága azonnal letartóztatta. A sopronkőhidai fegyházban várta a halálos ítéletet, ahonnan az orosz csapatok előrenyomulása miatt támadt zűrzavarban sikerült megszöknie.
Nem sokáig szolgálhatott egyenruhában – bár az általa megmentettek százai írták érdekében a beadványokat, 1949-ben nyugdíjazták, majd két évre rá a nyugdíjat is elvették tőle. Fizikai munkásként kereste a kenyerét, élete utolsó éveiben szenet lapátolt egy Vörösmarty utcai telepen. Hivatalos rehabilitálására 1956-ban került sor, melynek két újságcikk lehetett a közvetlen kiváltó oka. Az elsőt Simon Magda írta a Nagyváradon megjelenő Előre című lapban. Az augusztus 31-én napvilágot látott írás egy teljes oldalon méltatta Reviczky Imre elévülhetetlen érdemeit. Ezt olvashatta Ember György, akkori neves publicista. A Reviczky-ügy címen számolt be az ezredes sorsáról az Esti Budapest című újság szeptember 29-i számában. „Szégyellem leírni, hogy Reviczky Imre nyugállományú ezredes – hatvan évesen, 75%-os rokkantsággal, a Vörösmarty utca 23-ban lévő TÜKER-pincében – szenet lapátol! Görcsösen szorított tollal, akadozó betűkkel adom tudtul, hogy most tért haza négyhetes erdélyi látogatásáról, ahol tízezrek hősként ünnepelték, ahol minden lap kolumnás cikkben méltatta emberi nagyságát, ahol Szatmárnémeti, Nagybánya, Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely népe versengett, hogy kezet szoríthasson vele.
Viseli némán a titkát, életregényét, hallgat, lapátol, nem tolakszik elismerésért, nem kér jobb állást és több fizetést.” A cikk után, amely összefoglalta Reviczky Imre embermentő tevékenységét, az ezredes heteken belül visszakapta elvett nyugdíját. Felmondott a TÜKER-nél, és „nevetve himbálta kezében a sötétkék vászonszatyrot, hogy most már csak a család részére végzendő bevásárlás lesz az egyetlen feladata” – emlékszik vissza könyvében Reviczky Ádám. Sajnos nem sokáig élvezhette a könnyebbé vált életkörülményeit: 1957. február 16-án szívinfarktus érte, váratlanul elhalálozott. Katolikus szertartással, három pappal és katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra.
„Elhunyt testvérünk hivatásában, munkálkodásában nem tekintette az emberek személyét, hanem a szenvedőkben, az üldözöttekben, a segítségre szorultakban a megsértett szeretetet, a megbántott igazságot, a meggyötört jóságot látta, s a bennünk szenvedő Krisztusért ezreknek nyújtotta életet, egészséget, otthont jelentő segítő jobbját” – hangzott el a ferences Jenő atya halotti beszédében. Fischer Gyula főrabbi a következő mondattal zárta búcsúztatóját a sírnál: „Hiszünk abban, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek az ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás.”
