Keresés
rovatok
budapest150 | 2023 ősz
Fotó: Resident Art Galéria
Péntek Orsolya
Hortobágyi Endre nélkül márpedig nem megy
A magyar festészettörténet elveszett fejezetének nyomában
Nem igaz, hogy a rendszerváltás után nem kerültek elő nagy művek. Az irodalomban Hamvas Béláé, Bánffy Miklósé vagy az első magyar holokauszt-regényt jegyző Rudnóy Terézé mellett sorra bukkantak fel a remek- és életművek, a felsoroltak mellett például Kosáryné Réz Lola tetralógiája. De mi a helyzet a festőkkel? Azoknak nehezebb, hiszen míg az író írhat éjjel, titokban, a publikálás reménye nélkül, képzőművészi életművet bajosan lehet létrehozni így. Kivétel kevés van. Ezek egyike Hortobágyi Endre, aki a közelmúltban robbant be a köztudatba. Karrierje Óbudáról indult.

Hortobágyi Endre – egyre inkább így tűnik – a 20. század egyik legfontosabb magyar képzőművésze volt. Csak épp évtizedekig nem hallottunk róla. 

Egész festői nyelvezete, az általa felvetett festészeti problémák és a megoldásai is jobban emlékeztetnek a maga korabeli francia festészetre, illetve a Franciaországban élő emigráns magyar művészekére, mint az anyaországi kortársakéra. 

Az összehasonlítás rögtön egy másik problémát is felvet: része-e a magyar művészettörténetnek a francia emigrációs hármas, Hantai, Reigl, Rozsda, és ha már itt tartunk: Csernus és a máshová disszidáltak, például Lakner László, vagy nem része?

Ha nem része, eldobunk egy fontos fejezetet a saját kultúránkból. 

Ha része, ki kell mondanunk, hogy a 20. század nemzetközileg legismertebb magyar festői életművei ugyanúgy, ahogy a magyar fotótörténet meghatározó oeuvre-jei, nem Magyarországon születtek meg. Ebben az esetben azonban a hangsúlyokat is alaposan át kell rendeznünk, hiszen a franciaországi magyar művészet átalakítja a vasfüggöny mögötti magyar művészettörténeti konszenzust is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ott vannak a súlypontok, ahol eddig hittük, és olyan vonatkoztatási pontok keletkeznek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Épp Hortobágyi esetében semmiképp, hiszen anyaországi kortársaitól markánsan különböző úton járt.   

Hortobágyi nem volt főiskolát végzett művész. Egész élete az elnyomottságról, a mellőzésről, a be nem futottságról szól, ami remekül illusztrálja nemcsak azt, hogy ő maga mennyire volt progresszív egy bornírt korban, a három T kádári koordináta-rendszerében, de azt is, hogy ez a rendszer miként viszonyult a valódi – revelatív – életművekhez. Holott Hortobágyi művészetében – magában a konkrét életműben – nincs több politikával összeköthető vonatkozás, mint a (festészeti) szabadság.

Cím nélkül 2.
olaj vászon, 1993

De ezt épp úgy nem tolerálta a langyos posztimpresszionista reminiszcenciákra, a már az 1957-es tavaszi tárlat idejére is kifáradt szocreálra és általában a közepesre kalibrált kultúrpolitika, mint apja múltját.

Hortobágyi Endre 1941-ben született Budapesten. 

A legtöbb életrajzban csak annyi áll, hogy apja politikai fogolyként szabadult 1956-ban, amivel egy életre tönkretette fia karrierjét is. Ahogy arra Zoltán Gábor író, az Orgia szerzője, a XII. kerületi nyilas mozgalom történetének kutatója felhívta e sorok szerzőjének figyelmét, az apa, Hortobágyi Sándor valójában a XII. kerületi nyilas szervezet írnoka volt. A családjuk az első világháború után Edelényből került Pestre. Míg a másik fiú katonai karriert futott be, Endre apja, Sándor mindössze a péksegédi munkáig vitte, igaz, mindeközben zeneszerzőként és zenészként is feltűnt a Budai Mandolinzenekarban. Az írnoki munkakör bizalmi feladatnak számított a mozgalomban. A háború után a családfő másokkal ellentétben nem bujdosott el, így könnyen letartóztatták. 1956-ban szabadult.   

Ez valódi tragédia volt a fiú szempontjából – egyrészt nyilván egy életen át cipelte az apai múlt terhét, másrészt az apák bűneit a fiúkra is kiterjesztő rendszerben esélye sem lehetett arra, hogy befussa saját pályáját. 

Szerencsekerék
olaj vászon, 1979

Noha a képzőművészeti gimnáziumot még elvégezhette, az apai múlt miatt arra már nem volt esélye, hogy a főiskolára bekerüljön.

A gimnáziumban 1957—1961 közt olyan mesterei voltak, mint Göllner Miklós, Benedek Jenő és Basilides Sándor. Ötvenes évekbeli önarcképéről izzó tekintetű fiú néz ránk – maga a festmény lendületes, pontos, későbbi nagy kaliberű festőt sejtet.

Mivel a főiskolára nem kerülhetett be, 1962-ben a Zuglói Körhöz csatlakozott, amelyet Molnár Sándor, a magyar festészettörténet egyik legkülönösebb zárványát, a festőjógát feltaláló művész vezetett. 

Hortobágyi, aki ebben a körben próbálta kibontakoztatni tehetségét, a hatvanas években több betiltott tárlaton részt vett. Ekkor a csoport többi tagjához hasonlóan elsősorban a francia Bazaine festészete hatott rá, illetve a lírai absztrakció. (Erről lásd később.) A hetvenes években nem állíthatott ki, mosogatóként dolgozott egy budai étteremben.

Közben megjárta Franciaországot, de nem maradt kint, hazatért. 

1968-tól egyre magányosabbá vált, a zuglói kör felbomlott, ő minden értelemben a perifériára szorult. 

A szilencium egészen 1985-ig tartott, amikor az Óbudai Galériát vezető Andrási Gábor lehetőséget adott neki egy önálló kiállításra. 

Kimondható hát, hogy a korszak egyik legfontosabb, de legalábbis legkülönlegesebb életművének felfedezése Óbudáról indult – annál is inkább, mert innentől kezdve 1998-ig öt egyéni tárlat is jutott az addig mellőzött művésznek. 1996-ban önálló tárlatot kapott az Ernst Múzeumban is, ám ezt alig két évvel élte túl. 

Ennyi röviden az életrajz. De mi is van mögötte? 

 

A hiányzó láncszem

A Garten kiadó gondozásában 2021-ben megjelent Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete és jelentősége a legújabb kori magyar képzőművészetben című albumban a kötet egyik szerkesztője, Bánki Ákos festőművész (a másik szerkesztő Schneller János) azt írja, Hortobágyi a „hiányzó láncszem” a művészettörténetben. 

„Munkássága nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az expresszíven koncentrált festészet nemcsak a nyugati, hanem személyes, egyéni hangként a magyar festészetben is megtalálható. Az alkotó ember kutatja a kapcsolódási pontokat, párbeszédeket, mondatokat, amelyekhez csatlakozni tud” – így Bánki Ákos. 

Ideje van hát a coming outnak, és annak, miért is születik ez az írás. 

2023 májusában a budapesti Karinthy Szalonban rendezett Elemek című kiállításomon Kemény György és Haász István képzőművészek félrevontak, és megkérdezték, ismerem-e Hortobágyi életművét, mivel ami a falon látható – mondták – az olyan, mintha a Hortobágyi által felvetett festészeti kérdések nyomán mennék tovább. Nemet intettem. Soha nem hallottam Hortobágyiról. 

Több évtizedes kínlódás és útkeresés után vált számomra bizonyossá, hogy a magyarországi félmúlt alkotói közül senkihez nem tudok kapcsolódni Gyarmathy Tihamért kivéve, akinek művészetét régóta olyan útnak gondolom, amelynek tapasztalatai hasznosíthatók. Rajta kívül – középgenerációs képzőművészként – kizárólag a fent említett francia emigráció, elsősorban a nagyszüleim generációjához tartozó Hantai és Rozsda, valamint Reigl jelentettek revelatív élményt számomra, egyedül ők mutattak olyan utat a festészetben, amelyet reflektálhatónak láttam. Nem mintha Erdély Miklós vagy a Vajdások, netán a neokonstruktívok munkája, az Iparterv generáció ne lenne elismerésre méltó – egyszerűen csak úgy tűnt számomra, azok az utak hitelesen nem folytathatók, sőt, nem is opponálhatók. 

Nagy alakzat
olaj vászon, 1994

Ekkor fedeztem fel a két említett művész hatására Hortobágyit.

Bánki szavával azt a láncszemet a magyar művészet történetében, akinek festészete radikálisan különbözik mindentől, amit itthon maradt kortársai hoztak létre. És ami összeköti azt a bizonyos francia emigrációt az itthon maradottakkal, valamint a következő generáció egyes tagjaival, tehetjük hozzá.  

Bánki pontosan fogalmaz, amikor azt írja, „Nemzedékem számára nagy felfedezés, az érthetetlen űr betöltésének egy darabja Hortobágyi művészete. Ő fejezte be egy nagyszerű korszak festészetének mondatait.” 

„Rá nem a XX. századnak volt szüksége. A XXI. század második évtizedének végére vált érthetővé festészete, ezért kapta meg azt a koncentrált figyelmet, ami láthatóvá teszi őt az új generáció számára” – írja Bánki, hozzátéve, hogy Hortobágyi nélkül érthetetlen a magyar absztrakt festészeti hagyomány.  (1)

Helyezzük hát kontextusba ezt a páratlan életművet!

 

A Zuglói kör

Az ötvenes években, amikor Molnár Sándor, Hortobágyi Endre, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona és társaik pályája indult, a politikailag oktrojált témaválasztások, központilag előírt stíluskényszer és a totális állami ellenőrzés jellemezte a magyar képzőművészetet. A művészekre olyan szakemberekként tekintett a hatalom, akik a rendszer vizuális kiszolgálói, a propaganda eszközei. Művészi szabadság épp úgy nem létezett, mint ahogy társadalmi szabadság sem. Az Európai Iskola, a magyar művészettörténet addig legfényesebb fejezete 1948-ban megszűnt, elsősorban politikai nyomásra, ám szétesésében közrejátszott az is, hogy az alapítók olyannyira egymástól elfejlődő utakon indultak el, hogy mindezt lehetetlen volt egyben tartani. Ami összekötötte Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Anna Margit, Szántó Piroska, Márffy Ödön, Martyn Ferenc és a többiek művészetét, az leginkább a nyugatos orientáció volt, nem stilisztikai egység.

Az absztraktig nekik köszönhetően egyszer azonban már eljutott a magyar festészet – amelynek legnagyobb tragédiája az volt, hogy politikai nyomásra az európai iskolás hagyomány természetes úton nem fejlődhetett tovább. A következő generáció, Molnár Sándorék, a zuglói iskola alapítójának generációja a mesterséges tudatlanság helyzetéből kellett, hogy induljon. Molnár a Tiltott absztraktok című dokumentumfilmben (rendező Bánki Ákos) elmeséli, hogy mindössze egy órára sikerült bejutnia a képzőművészeti gimnázium elzárt termébe, ahol a megsemmisítésre ítélt könyveket tárolták, innen, a halomból emelte ki Cézanne, Van Gogh és Renoir albumát, és ekkor szembesült ezekkel a „modern” művészekkel, akik lenyűgözték. (2) (Az Európai Iskola felbomlása utáni évtizedben vagyunk!)

Érthető hát, hogy ebben a fojtogató légkörben a képzőművészeti főiskolások, illetve a frissen végzettek mindent megtettek, hogy hozzájussanak az európai művészet friss eredményeihez. Elsősorban ez a szándék hozta létre a Zuglói kört, amelynek neve onnan ered, hogy Molnárék zuglói lakásában gyűltek össze a fiatalok, akik egyrészt saját műveiket vitatták meg, másrészt megosztották egymással azokat a kortárs nyugat-európai szövegeket, amelyek a festészettel foglalkoztak. A saját maguk által készített fordítások stencilezve, gépelve jártak körbe. Mivel Molnár jó viszonyban volt a hozzá közel lakó Hamvas Bélával, a művészeti szakíróként az európai iskolásokkal jó szakmai viszonyban lévő Hamvas is fel-felbukkant a körben, amelyben Molnár mellett Bak Imre, Nádler Tibor, Deim Pál, Molnár László és a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is tag volt.

A tagok elsősorban Jean Bazaine könyvét, a Jegyzetek a mai festészetről című kötetet vitatták meg és tekintették alapvetésnek, de közkézen forogtak az École de Paris korszerű törekvéseivel foglalkozó egyéb írások is – írja Andrási Gábor a zuglói körről szóló tanulmányában. (3)

Felhívja a figyelmet arra is, hogy a kör a lírai absztrakció felé fordult, amely a magyar szóhasználattal ellentétben nem szinonimája a nonfiguratív művészetnek. Törekvése épphogy a képről száműzött tárgy festői rehabilitációját célozza, annak festői transzcendentálását, a struktúra feloldásával a többértelműség felé való megnyitását. 

Organikus kompozíció olaj vászon, 1995

Jean René Bazaine mellett a körben terjedt Kandinszkij A szellemről a művészetben, a Pont és a vonal a síkon című munkája, Klee Pedagógai vázlatkönyve, Malevics A tárgy nélküli világa, de Mondrian írásai is, sőt tudtak az Informelről, a tasizmus képviselőiről, Pollockról is. Olvasták – nyilván a hivatalos erőltetett szocialista szemlélet ellenében is – Jaspers és Jung írásait. Ezen felül műteremlátogatásokat szerveztek az Európai Iskola olyan nagymestereihez, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső vagy Martyn Ferenc. Ahogy Andrási írja, ezzel egyben kísérletet tettek a művészetpolitika által megszakított folytonosság visszaállítására. (4)

Mindezt azért érdemes ilyen részletesen felidézni, mert ebből válik érthetővé, hogy milyen képzőművészeti légkör uralkodott az országban, és milyen súlya volt a magyar művészeti életben a körnek, amikor a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is megjelent Molnár Sándor lakásán. Mellette feltűnt Attalai Gábor, Hencze Tamás, Molnár László, Csiky Tibor és még jó néhányan. 

Andrási leszögezi, hogy bár az Európai Iskola és a Zuglói kör folytonossága bizonyos szempontból tagadhatatlan, elsősorban a francia orientáció volt az, ami összekötötte a két csoportot. (És a hatalommal való viszony, tehetjük hozzá.) (5)

Említettük, hogy a kör számára a legfontosabb vonatkoztatási pont Bazaine műve volt. A Jegyzetek a mai festészetről című munkát Kemény Katalin művészettörténész, Hamvas felesége fordította le számukra. Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian dolgoztak a lírai absztrakt stílusában, az azonban nem jelenthető ki, hogy a körnek lett volna „közös” festői nyelve. Az utak hamar különváltak itt is. Aki megmaradt a lírai absztraktnál, az egyedül Hortobágyi volt – tulajdonképpen csak ő ment végig következetesen az együtt kezdett úton, sajátos festészeti stílust teremtve a bazaine-i tapasztalatokat továbbgondolva egy olyan légkörben, ahol a kör tagjainak kiállításait sorra tiltották be az „avantgardizmus” vádja miatt. 

Történetünk szempontjából mellékszál, de egy megjegyzést megér, hogy az IPARTERV-kiállításokat jócskán megelőzték a zuglói körösök különféle bemutatkozási kísérletei, így itt is szükség volna egy apróbb hangsúlymódosításra a 20. századi magyar művészettörténetben.

A zuglói kör 1968-ban szűnt meg, abban az évben, amikor az absztrakt az aczéli kultúrpolitika rendszerében a tiltottból a tűrt kategóriába csúszott át. 

 

A magányos festő

Miközben a főiskolát végzett társak nehezen ugyan, de valahogy boldogulni kezdtek, Hortobágyi, aki makacsul ragaszkodott a megkezdett festői úthoz, a lírai absztrakt világ kibontásához, diploma nélkül, a főiskola biztosította lehetőségek (a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagsága, Művészeti Alap tagság, kiállítási lehetőségek) nélkül kísérelt meg életben maradni – egyedül. Noha a hatvanas években társaival szerepelt néhány betiltott kiállításon, ezután több mint egy évtizedre elszigetelődött. Évekre a festést is abbahagyta – hangzik el abban a dokumentumfilmben, amelyet Bánki Ákos forgatott le, és amelyben megszólaltatta a művész feleségét és fiát is. (6)

A hatvanas évek útkeresését követően az első jelentős művei közt ott van a Csodaszarvas és a Transzcendens táj, utóbbi mindenben újat hoz, a formák, színek egymásba oldódnak. (7) 

Ahogy Schneller is felhívja rá a figyelmet, az Andrási Gábor szavával „motívumrejtő absztrakció” esetében, amit Hortobágyi is alkalmaz, szó sincs nonfigurális művészetről, annak a festésmódnak a lényege, amit Hortobágyi is követ, az a lényege, hogy az elemek önmagukat fenntartva a többiben feloldónak – mint az említett Transzcendens táj esetében. Jó példa az 1966-os Fa is, amelynek kiindulópontja konkrét tárgy. 

A festőnek a hetvenes években sikerült életében először és utoljára eljutnia külföldre, mégpedig Párizsba. A tíz nap alatt – ahogy leveleiből körvonalazódik – nagy hatással volt rá Fra Angelico, Goya, Canaletto, a 20. századiak közül pedig Nicolas de Stael, Braque és Kandinszkij. 

Hortobágyi a Zuglói kör felbomlása után eltűnt a képzőművészeti életből. Nem állított ki a korszak nagy tárlatain, egyedül a Galántai György-féle balatonboglári kápolnatárlatokon volt jelen 1973-ban. Egy rövid geometrikus korszak után ekkoriban az organikus felé fordult, majd a nyolcvanas években elkezdődött az utolsó korszak, Schneller szavával a „kalligrafikus” időszak. 

Ami megmaradt, és ami mindvégig megmarad Hortobágyinál, az a francia orientáció.

Bazaine mellett erősen hatott rá Alfred Manessier is, akinek „örvénylő” struktúráit átveszi. Rajta kívül Kandinszkij válik fontos vonatkozási ponttá, főleg az 1925-ös Sárga-kék-vörös című munka.  

A nyolcvanas években két fontos dolog is történt Hortobágyi életében. 1985-ben felfedezte Andrási Gábor, aki akkor az Óbudai Galéria és pincegaléria kiállításait szervezte, és
megjelent Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki anyagilag elkezdte támogatni a művészt, így elmondható, hogy az élete utolsó évtizede meghozta számára legalább a festői életforma lehetőségét. 

Az óbudai kiállítást, amely tizenhárom év után, 1985-ben az első bemutatkozási lehetősége volt, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója nyitotta meg. A tárlatot Andrási Gábor rendezte, de jelen volt Hegyi Lóránd művészettörténész is, mellette a művészbarátok közül Nádler István, Deim Pál, Hencze Tamás és Molnár Sándor, aki szöveget is írt a megnyitóra. A Műcsarnokban őrzött kéziratban Molnár leszögezi: a művész generációjától független utat járt be. „Hortobágyi 1968-tól egyre magányosabbá vált. Értetlenül nézte azt a helyzetet, hogy a társadalomból kiszorul. Barátai sem tudtak róla, bizonyára úgy érezte, ő az egyetlen kiközösített lény. Holott mindenki, aki személyes igazságát és a művészetet választotta, azonos sorsra jutott. (…) Bokszmérkőzésen, ha olyan ütés éri az ellenfelet, hogy számolnak rá, azt mondják: az ütés benne maradt. Ebben a generációban is benne maradt az egész század ütése”, írja Molnár. 

Talán felesleges részletezni, mit jelenthetett a jó szemű Andrási Gábor által biztosított lehetőség a művésznek, aki a 80-as évek kalligrafikus gesztusai után a kilencvenes években visszatalált korábbi formakereséseihez, tust és diófapácot használt. Az 50×70-es munkákon sokszor nyomon követhető egy-egy motívum fejlődése, kibontakozása a minimalista változatig. 

Levezetés olaj vászon, 1965

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes években folytatta az Andrási szavával élve „motívumrejtő” festmények sorozatát is.

1996-os kiállítását az Ernst Múzeumban Beke László nyitotta meg. Bánki Ákos dokumentumfilmjében, amelyre utaltunk fent, láthatók az archív felvételek a megnyitóról. Beke, aki máskülönben a 20. századi magyar művészet egyik legfontosabb interpretátora volt, úgy tűnik, Hortobágyival kapcsolatosan sajátos vakságban szenvedett. Beszédében azt fejtegette, hogy az életműnek elsősorban a korai szakasza értékes – a késői munkák kvalitását, összefüggését a hatvanas évekbeli kísérletekkel nem látta, nem akarta látni. 

Nem tisztünk, hogy Beke László vakfoltját minősítsük – annyi bizonyos, hogy az egész életében magányos, a hivatalos művészeti szcénából száműzött, az apja által rárakott terhet vélhetően az élete végéig cipelő művésznek ez az egyik utolsó ütés lehetett, amit kénytelen volt elszenvedni a magyar képzőművészeti élet elitjétől. 

Ezután még két évig élt, 1998-ban halt meg, miközben még nyitva volt a Szinyei Szalonban utolsó önálló tárlata. 

Életműve ezután közel húsz évre eltűnt. 2018-ban az Art +Text Galéria Tiltott absztraktok című kiállításán bukkant fel újra a neve a Zuglói kör egyéb tagjainak társaságában, majd megszületett róla Bánki Ákos dokumentumfilmje, amelyet 2019 őszén mutattak be.  A hagyaték feldolgozása 2020-ban kezdődött el. Az életmű-katalógus (Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó) 2021-ben jelent meg.   

Az az igény, hogy Hortobágyi életművét ne csak a zuglói kör, a Magyarországon sokáig tiltott absztraktok, de a nagyobb kontextus, a korabeli francia művészet és a franciaországi magyar emigráns festők életműve felől is vizsgálni kezdjük, hogy megtaláljuk a közös pontokat, alighanem jogos. 

Hortobágyi ugyanis nem csak az egykori vasfüggöny mögül nézve hozott létre unikális életművet a többi, az ideiglenes elnyomottság ellenére nála még így is sokkal jobb helyzetben lévő zuglói körös társaké mellett, de legközelebbi rokonai korántsem azok, akik itt maradtak – hanem, ahogy az elején utaltunk rá, azok, akik elmentek, az egy generációval idősebb Hantai és Reigl. (Ami a kalligrafikus kísérletezést illeti, utóbbi mindenképp.) 

Elsősorban a következetes franciás orientáció köti össze őket, másodsorban, tágabb értelemben mindaz, ahogy a festészetről, térről és formáról gondolkoztak. 

Hortobágyi így – az életmű-katalógus találó címével élve – valóban „hiányzó láncszem”, nemcsak az Európai Iskolás hasonló kísérletek és a kortárs szcéna, de a francia emigráció és az anyaország közt is. 

 

1 Bánki Ákos Hortobágyiról. In: Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó, 2021
2 Tiltott absztraktok. Dokumentumfilm. Rend. Bánki Ákos 2018
3  A zuglói kör és az Európai Iskola viszonyáról lsd Andrási Gábor: Motívumrejtő absztrakció a Zuglói körben (1961-1968) Ars Hungarica, 1998/1
4 Andrási Gábor A Zuglói kör (1958-1968) Egy művészcsoport a hatvanas évekből Ars Hungarica, 1991/1.
5 uo.
6 Hortobágyi – The Annihilated. Dokumentumfilm, 2019. Rend. Bánki Ákos
7 Erről a korszakról lásd Schneller János: A hiányzó láncszem. Hortobágyi Endre (újra)felfedezése In. Artmagazin.hu 2022. 06.02.