Magyarország történelme során – elsősorban területi nagysága és a különböző történeti kataklizmák okán – számos alkalommal demonstrálta, hogy befogadó állam. Ennek eredményeként több hullámban, eltérő okokból és számban érkeztek betelepülő népcsoportok hazánkba, amelyek különböző földrajzi területekre, illetve régiókba költöztek. Ezek közé tartoztak a különböző délszláv népek, a horvátok is.

A magyar és a horvát nép már a honfoglalás időszakában találkozott, komoly harcokat vívtak. Ezek során a korábban már a Kárpát-medence dél-nyugati szegletében élő horvát népcsoportok a Dráva nyugati oldalára szorultak, bár kisebb csoportjaik maradtak a folyótól keletre is. Az Árpád-kor elején, a 11. században éltek horvát közösségek a Kis-Balaton környékén, a Mecsektől délre és keletre fekvő részeken, a Dráva ingoványos területén, illetve a mai Baja szomszédságában. Ezeket tekinthetjük az első horvát településeknek, melyek egy jelentős része évszázadokon át megmaradt, majd ezek bővültek ki azokkal a közösségekkel, amelyek az időszakos bevándorlások és betelepítések során jöttek létre. A 12-14. században a dél-magyarországi területeken koncentrálódott a horvát népesség, amely elsősorban gazdasági okokból – bőséges termőföldek – maradt itt vagy költözött ide. A 14. század közepéig nem volt jelentős a horvát – vagy más délszláv népesség – betelepedése a Magyar Királyság területére, azonban az oszmán török hódításokkal gyökeresen megváltozott a helyzet.

Az Oszmán Birodalom nyugati, illetve észak-nyugati terjeszkedése katasztrofális hatással volt a balkáni népekre. A hódítás lépésről lépésre történt, de a nyugati keresztény hatalmak nem vették komolyan a fenyegetést, amely több okkal – pl. eltérő politikai és gazdasági indokok és a földrajzi távolság – magyarázható. Ezzel szemben a délszláv népek (szerbek és horvátok) és a Magyar Királyság a puszta megmaradásáért küzdött, katonailag össze kellett fogniuk. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) magyar uralkodó felismerte a veszély nagyságát és azt, hogy az oszmán terjeszkedést csak egy erős katonai koalíció tudja megállítani. A nyugati – főleg francia – és magyar lovagokból, valamint más kiegészítő csapatokból álló keresztes sereg a mai Bulgária területén fekvő Nikápolynál csapott össze az I. Bajazid szultán (1389–1402) vezette török csapatokkal és szenvedett megrendítő vereséget. Ez az esemény indította el azt a horvát elvándorlási és betelepülési folyamatot, amely a 15. századtól 17. század végéig tartott, de hatásai még a 19. század első felében is érezhetők voltak.

Az évszázadokon át tartó betelepülést több szakaszra bonthatjuk, amelyek jelentős része a török hódoltság idejére esik. Ebben az átmeneti időszakban – amelyben a három részre szakadt ország különböző politikai irányítások alatt működött – több okból vagy módon költöztek délszláv közösségek magyar területekre. Több elmélet létezik ezekre a betelepedési szakaszokra, talán Sarosácz György által felvázolt változat a legelterjedtebb. Ez alapján a már említett nikápolyi vereséget követően – még Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt – telepítettek horvát határőröket az ország déli szegletébe. Majd – az ún. második szakaszban – csábítással vagy erőszakkal, magyar, de sok esetben horvát nemesek (akiknek volt magyar földön birtoka) telepítettek át horvát családokat olyan területekre, amelyek részben vagy teljesen elnéptelenedtek a harcok miatt. Fontos kiemelni, hogy az ilyen telepítéseket a törökök is támogatták, sok esetben maguk éltek ezzel a lehetőséggel. A harmadik szakasz az oszmán törökök kiűzésével, 1687 után kezdődött, amikor a felszabadított déli területekre költöztek vagy a Habsburg-kormányzat költöztetett – különböző kedvezményeket ígérve és biztosítva – szerb és horvát (katolikus bosnyák, sokác és bunyevác) csoportokat.

Azonban ez a felosztás csak a 19. század első feléig határozta meg a betelepülést, amely nem állt le, bár nagyságrendileg ekkor volt a legjelentősebb. Horvát népcsoportok a következő évszázadokban is érkeztek Magyarország területére – a 19. század végétől főleg Budapestre –, amely folyamat szintén hullámszerű volt és lényegében a délszláv háborúkkal (1991–1995) zárult le. Nagyon fontos kiemelni, hogy a horvát népcsoportok mozgása nemcsak Magyarország irányába történt, hanem jelentős volt a Horvátország felé irányuló vissza- vagy elvándorlás is az évszázadok során. Külön fejezetet képez az Amerikai Egyesült Államokba történő kivándorlási lázban – 1861–1924 között – az a több mint 90 ezer horvát-szlovén személy, aki elhagyta az egykori monarchia területét, és jelentős részük nem is tért vissza. 

A különböző bevándorlási áramlatokban eltérő helyeken telepedtek meg a horvát népelemek, de tisztán láthatók azok a földrajzi régiók, ahol általánossá vált jelenlétük. Általánosságban megjegyezhető, hogy rendeztelenül alakultak ki a horvát falvak (községek) az ország területén és nem képeztek nagyobb, homogén településhálózatot. Jelentős részük a Duna, Dráva és a Mura folyók mentén, a Dél-Alföld több pontján, Nyugat-Magyarország – később Burgenland – bizonyos részein, a Mecsek környékén és az ország dél-nyugati szegletében (főleg Pozsega, Varasd és Kőrös vármegyékben) jött létre. 

Különbség mutatható ki az egyes térségekbe költöző és letelepedő horvát népcsoportok között is. A gradistyei horvátok nagyobb létszámú elvándorlása északi és nyugati irányba az oszmán törökök permanens támadásaival függött össze és már a 15. század végén megkezdődött. Népesebb bunyevác betelepülés történt a 15–17. században a déli Bácska környékére, illetve kisebb létszámban Pest és Fejér vármegyékbe. Zala vármegyébe és a Mura vidékére a 17. század végétől telepedtek be horvát csoportok, amelyek több települést hoztak létre a térségben. A Mecsek környékén és Pécs vonzáskörzetébe bosnyákok érkeztek még az oszmán törökök idején, de nagyobb számban jöttek a 17–18. század fordulóján is. Baranya és Somogy vármegyében már az Árpád-korban is éltek Dráva menti horvátok, de igazi betelepedési hullámuk a 17. század végétől datálható ebben a térségben. A sokác népcsoport bevándorlása a 16. században kezdődött, de ők is csak a török kiűzését követően jelentek meg nagyobb számban Bácskában és Baranyában. A rác vagy Duna menti horvátok betelepedése még a 16. században indult el, de ez népcsoport is csak a 18. századtól jelent meg komolyabb létszámban, elsősorban a kormányzati és a földesúri betelepítéseknek köszönhetően.