Óbuda földje – pusztán földrajzi fekvése és sajátos adottságai miatt – ősidők óta ki volt téve a keleti oldalán hömpölygő Duna folyam szeszélyeinek. Ebből természetesen adódik, hogy az évezredek, évszázadok során sokszor sújtotta árvíz a sík, leginkább partmenti részeket. Ahogy a település fejlődött, az itt lakóknak meg kellett tanulniuk együtt élni azzal a problémával, hogy ez a természeti kataklizma időről időre veszélyeztetheti mindennapi életüket, otthonaikat, értékeiket, jószágaikat.
Már a római korban is feljegyezték a Duna kiöntését, hiszen Óbuda-Aquincum települését több alkalommal érte kisebb-nagyobb árvíz. A középkor folyamán szintén számos alkalommal kilépett medréből a folyam, elárasztva a település lapos területeit, jelentős károkat okozva az itt élőknek. Az óbudai népességnek nagy „előnye” volt, hogy a közeli domboknak, hegyoldalnak köszönhetően gyorsabban és könnyebben tudtak biztonságos helyre húzódni. Ez azt jelentette, hogy az életüket ugyan meg tudták menteni, ám ingóságuk, épületeik és jószágaik jelentős része az áradat prédájává vált. Az idők során ez a folyamat, túlélési mechanizmus vált természetessé árvizek idején.
A XVIII. század elejétől már több feljegyzésből ismerjük, hogy mikor, milyen méretű árvíz fenyegette Óbudát. Így tudjuk, hogy Óbudán 1712-ben, 1775-ben, 1799-ben, 1808-ban, 1811-ben, 1829-ben és 1830-ban is kiöntött a Duna. A folyók mentén élő, elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy évente mikor várható komolyabb áradás. Akkoriban is a legkritikusabb időszak a kora tavasz volt, hiszen a hóolvadás és az esőzések jelentősen megemelték a folyók vízszintjét. A Duna esetében is fontos tényező, hogy mekkora a télen lesett hó mennyisége az Alpok területén (bajor és osztrák területen), valamint milyen ütemű a tavaszi felmelegedés (hőmérséklet enyhülés) gyorsasága. Az anyatermészet kiszámíthatatlanságán túl az igazi árvízveszélyt a hazai folyók – főleg a Duna és a Tisza – szabályozatlansága rejtette magában.
A XVIII. század politikatörténeti, gazdasági és technikai változásai azonban megkövetelték, hogy szignifikáns transzformálások történjenek a folyóink hajózhatóvá és biztonságossá tételének ügyében. A korszak legnagyobb árvize 1775. február közepén érte Pest-Budát és Óbudát, tetemes pusztítást hátrahagyva. Több száz ház és egyéb épület összedőlt vagy megrongálódott, illetve az óbudai termőföldek jelentős mértékben károsodtak. Ezt követően végre tettek valamilyen progresszív lépéseket az ügyben, egy kezdetleges védelmi rendszert szándékoztak kiépíteni, amely több korabeli ábrázoláson is megjelent. Ferdinánd Pichler, a Mária Terézia királynő által létrehozott Duna Hajózási Igazgatóság tisztje több térképén (1781 és 1782) jelzi a Duna Pest- Buda és Óbuda szakaszán fekvő homokpadjait, illetve megrajzolta ezen terület szabályozását a védművekkel együtt.
Egy 1833-as térképen Vörös László ábrázolta a Duna vízhelyzeti rajzát, rajta többek között az Óbudára vonatkozó vízmérési adatokat, vízállást, sodorvonalat és az árvízi elöntés határát.
Az 1775-ös árvíz figyelmeztetés volt: ha nem tesznek valamit, nagyon nagy baj lesz. A Felvidékről származó kiváló vízmérnök, Vásárhelyi Pál (1795–1846) többször jelezte, hogy a Duna szabályozatlansága hatalmas károkat fog okozni. A szakember jól ismerte a hazai folyók, elsősorban a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik szabályozásának égető problémáit. 1829-ben őt bízta meg a kormányzat a Duna víz- és terepviszonyainak feltérképezésével, felvételével, ennek köszönhetően reális képet alkothatott az esetleges veszélyekről. Vásárhelyit kiemelkedő szaktudása miatt gróf Széchenyi István is foglalkoztatta, hiszen az egyik szívügye volt a Duna teljes hosszának hajózhatóvá tétele. A mérnököt a gróf kérte fel a Vaskapu mederviszonyainak rendezésére, amely remek példája volt annak, hogy mennyire fontos egy folyó keretek (gátak) közé terelése és a szabad áramlás biztosítása. Vásárhelyi Pál utóbb a Tisza szabályozását tervezte meg, és azon dolgozott lázasan, egészen haláláig, harcosan kiállva igaza mellett. Amit viszont a nagytudású vízmérnök sem tudott befolyásolni, az az időjárás volt.
Napjaink technikai tudásának köszönhetően már elég pontosan tudják a szakemberek tanulmányozni az elmúlt évszázadok és évezredek időjárási viszonyait. Ennek köszönhetően ismert az a tény is, hogy a XIX. század elején hűvös és rendkívül csapadékos meteorológiai viszonyok jellemezték Európát, így hazánkat is.
Krenn György óbudai szőlőbirtokos és pálinkafőző naplója sok kutató és érdeklődő számára igazán érdekes kordokumentum, ahol hosszabb-rövidebb bejegyzéseket olvashatunk a fontosabb óbudai eseményekről, történésekről, s mint jó szőlősgazda, gondosan feljegyezte a kiemelkedőbb időjárási viszonyokat is. Többek között megemlíti az 1811-es, az 1829-es, az 1830-as árvizeket, de csak röviden, amely valószínűsíti, hogy ez megszokott volt. Az 1837–1838-as télről viszont jóval többet jegyzett fel: „Az utcák két napig le voltak zárva, és nem lehetett rajtuk közlekedni. A hó házakat is összenyomott” – írta 1838. január 15-én naplójába.
A folyón gyorsan megjelentek az első jégtáblák, és Csepelnél, a Kopaszi- és Nyúlfutási-zátonyoknál megakadt a jég, főleg a homokpadok miatt. Ennek következményeként 1838. január 6-án kiöntött a Duna Budán, de ekkor még csak az alacsonyabb területeken fekvő részek kerültek víz alá (így Óbuda is), és a Duna pár nap múltán visszahúzódott. A hőmérséklet tovább hűlt, lankadatlan esett a hó. A Csepel-szigetnél, a szigetcsúcsnál a mederhez fagyott a folyó vize, ezáltal nagyban befolyásolva az igazi katasztrófát. A kor emberei, főleg a víz mellett élők tudták, hogy mekkora veszélyt jelentenek a jégtorlaszok (jégdugók), amelyek nemcsak Pest- Budát és Óbudát fenyegették, hanem a Duna teljes szakaszának partmenti településeit is. Különösen azok a területek voltak veszélyben, ahol a folyó sodrása lelassult, amely az egyik okozója volt a jégtorlaszoknak. Így az Óbudától északra fekvő Dunakanyar (Esztergom és Visegrád környéke), a váci térség, valamint a Szentendrei-sziget falvai voltak annak a veszélynek kitéve, hogy egy hirtelen jött áradás elönti földjeiket. Március 6-án ismét kilépett a Duna, és elárasztotta az alacsonyan fekvő (főleg budai) területeket, így a Tabánt, Újlakot és Óbudát is, közben a pesti oldalon folyamatosan erősítették a hirtelen felépített nyúlgátat. A Csepelnél felgyülemlett jeget a katonaság robbantással próbálta kimozdítani a helyéről, sikertelenül.
A viták leginkább a hídpillérek körül zajlottak, sokan ugyanis úgy tartották, hogy ezek lesznek a jégtorlaszok legfőbb okozói. Közvetlenül a nagy márciusi árvíz előtt Vásárhelyi cikksorozatban fejtette ki erről véleményét, sőt határozottan felhívta a figyelmet a leselkedő katasztrófára. Véleményét, észrevételeit az Athenaeum című újság hasábjain tette közzé, mely szerint a hídpillérek semmilyen veszélyt nem jelentenek árvíz szempontjából a településekre, viszont az 1838. évi jégjárás igen ritka, mert télidőben a víz apadni szokott, de most nem, jégakadások és dugulások pedig ott alakulnak ki, ahol nincs a folyónak sodrása. Az újság március 17-i számában lényegében pontosan megjósolta eljövendőt: „A folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha p. o. (példának okáért) a felső Duna vidékeken meleg esőzések állanának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulna.”
A hirtelen jött felmelegedés és olvadás Tirolban, a Kárpátokban és a Duna felső folyásánál azt eredményezte, hogy a nagy mennyiségű víz a tetején lévő jég miatt nem tudott hová elfolyni. A jégtorlaszok (a Szentendrei- és Csepel-szigetnél) ezt teljesen megakadályozták. Március legelején Bécsnél, majd Pozsonynál megindult a jeges vízáradat, amely megállíthatatlanul közeledett az ország szíve felé. Ez az áradat kimozdította azt a jégtorlaszt, amely a Szentendrei-szigetnél eddig visszafogta a folyó vizét, óriási pusztítást okozva Esztergom és Visegrád környékén. A fővárost már csak a váci gát védte, de az sem bírta sokáig a ránehezedő hatalmas nyomást, és átszakadt.
Hamar fejetlenség lett úrrá a pesti oldalon, mindenki menekülni próbált a jeges víz elől, leginkább az erősebb, emeletes házak védelmében bízva. A Duna vize szinte szabadon, akadály nélkül árasztotta el az utcákat, nem is beszélve a folyó egykori kiszáradt medréről, amely (bár nem teljesen pontosan) nagyjából a mai Nagykörút vonalát követte. Ez közel 2 méterrel volt a mederszint alatt, és ekkor töltődött fel természetes úton utoljára. Az akkori Pest legmagasabb pontja az utóbb megépült Szent István Bazilika helyén fekvő kis domb volt – sokan itt találtak menedéket. Egymás után dőltek össze a gyengébb építésű házak, a legkülönbözőbb csónakokon menekítették ki a vízben fuldokló szerencsétleneket.
A báró, „az árvízi hajós” naplója további fontos információkat ad az árvízről. Pesten március 15-én tetőzött a Duna, a Ferencvárosban elérte a 206 cm-t. Az jeges árvíz 151 ember életét követelte a pesti városrészben, közel 2300 ház összedőlt, 800 pedig súlyosan megrongálódott. A kereskedőket szintén hatalmas károk érték, amely nemcsak a pesti illetőségűeket érintette, hiszen már gyülekeztek vidékről az árusok a közelgő József-napi vásárra (március 19.), akik szintén itt veszítették el termékeik jelentős részét (a lábasjószágokat még időben el tudták hajtani). A vásár természetesen elmaradt.
A pesti történésekről viszonylag sok leírás, feldolgozás született. Ez elsősorban a születendő fővárosi szerepének, fejlődő iparának, kereskedelmének, rohamosan növekvő lakosságának volt köszönhető. Ezek közül is kiemelkedik a híres nyomdász dinasztia elismert tagjának, Trattner Jánosnak beszámolója – Pest városának prominens vállalkozása volt a Trattner-Károlyi féle nyomda –, aki személyesen élte meg, majd vetette papírra a katasztrófát, „Jégszakadás és Duna kiáradása Magyarországban, 1838. évi böjtmás haván” címmel még 1838-ban.
A budai lakosságot nem érte váratlanul az ár, hiszen a januári események figyelmeztettek a veszélyre. Aki csak tudott, még időben magasabb helyekre húzódott. Óbudán főleg a Kiscelli dombon találtak menedéket. A budai Tabán lakossága szintén a magaslatokra menekült, és tétlenül nézte házaik pusztulását. Bár folyamatosan figyelték a vízállást Óbudán is, a hirtelen jött váci gátszakadás olyan iramban gyorsította fel a Duna vizét, hogy szinte pillanatok alatt kellett cselekedni. A korábban idézett Krenn György erről így ír naplójában: „Rémisztő volt a rettenetes víz és a kis szigetként összetorlódott jég látványa. Az egyre emelkedő víz mindannyiunkat azzal fenyegetett, hogy egész Óbudát elpusztítja.” A szőlősgazda feljegyzésiből kiderül, hogy már március 13-án összepakolta a családját, és egy részük még időben a Kiscelli dombra ment, valamint tovább Solymárra a többi hozzátartozóhoz.
A Kiscelli magaslat mellett a kőből épült házak (pl. a Selyemgombolyító), a téglavető és a közeli falvak jelentettek csak biztos menedéket. Március 14-én a jeges víz betört Óbudára, de a különböző magaslati viszonyok, az erősen eltérő utcaszintek miatt a vízszint nem volt egyenletes. Míg a Lajos utcában 316 cm, addig a mai Flórián tér–Vörösvári út elején mindössze 60 cm volt a legmagasabb mért vízmagasság.
Óbuda területe változatos domborzata ellenére teljesen sebezhető volt árvizek tekintetében, a mai Nagyszombat utca–Bécsi út–Pomázi út– Aranyhegyi út közötti földek ilyenkor biztosan víz alá kerültek. Az 1838. évi árvíz idején kb. 8 ezren lakták Óbuda mezővárosát, és a helyi lakosok közül senki sem veszítette életét a katasztrófában (egy idegen férfi azonban vízbe fúlt, egy asszony pedig a rémülettől halt meg). Az anyagi károk azonban óriásiak voltak. Óbudán a házak fele összedőlt (főleg a vályogból épültek). Ez azt jelentette, hogy a meglévő házakból 397 megsemmisült, 274 súlyos károkat szenvedett, 10%-uk maradt csak épen. Például a Tavasz utcában 20 házából csak 2 dőlt össze, amely azt jelentette, hogy itt erősebb téglaházak álltak, utalva vagyonosabb lakóira.
Nemcsak Óbuda, hanem az egész térség legfontosabb ipari üzemét, a Hajógyárat sem kímélte a Duna. A betörő jeges víz elöntötte a műhelyeket, elsodorta a főleg fából készült építményeket, valamint a felhalmozott faanyagot. Számos gép és szerszám megrongálódott, a termelés jó időre leállt, amely tovább növelte az anyagi károkat. A mentésből az Óbudai Hajógyár emberei is kivették a részüket. A holland származású Masjon, aki a Nádor gőzhajó kapitánya volt, csónakokkal mentette az embereket a vízből.
A szörnyű eseményekről nemcsak Krenn György naplója számolt be, hanem a jelentős és nagyhírű óbudai zsidó közösség vezetői is fontosnak tartották az árvíz okozta károk feljegyzéseit. Az óbudai izraelita német iskola héber nyelvtanárát, Kohn Józsefet bízták meg a 1838. évi óbudai árvíz részleteinek megírásával, aki végül egy verses formában (elégiában), német és héber nyelven készítette el művét (német fordítása prózában íródott). A kis füzetkében Budán megjelent írásnak Az 1838. március 13, 14 és 15-i pusztító árvíz által okozott óbudai rémnapok leírása címet adta a szerző. Kohn művében a jeges árvízben, annak szörnyű vészében, illetve a víz visszavonulásában az isteni hatalmat látja, és magasztos átéléssel szemlélteti. „A purim ünnepe előtti héten ismét megsokasodtak a vizek, s a város utcáiba értek, olyannyira, hogy lehetetlen volt járni-kelni. Ismét elöntötte a mezőket is a víz, a hullámok újfent a házakig értek. Ekkor már minden szív megrendült. Félelem és rettegés fogott el bennünket. A veszedelem percről percre nőtt, ám a segítség forrásai kiapadtak. (…)
Mindenki fejvesztve menekült. Más sem hallatszott, csak sírás és jajveszékelés. Öregek botjukra támaszkodva, gyenge asszonyok, sokan csecsemőket karjukban fogva keresték a menekülés útját, de nem találták, úgyhogy sokan a háztetőkre húzódtak fel. Ám reményeik a menekülésre hiábavalónak bizonyultak, mert adár 17-ére (Gergely-naptár szerint március hóra esett – a szerző), keddre virradó éjjel egyre hatalmasabbakká duzzadtak a vizek, a házak összeomlottak alattuk, egész éjjel hallatszott a zuhanásuk, s közben a szívbemarkoló segélykiáltások. (…) A házak lakatlanokká váltak, és sokan a nagy templomba menekültek, a karzaton helyezkedtek el, férfiak, nők, kicsik, nagyok, ifjak, öregek, gazdagok, szegények, barát és ellenség egyaránt. Tekintet nélkül a vallásra, osztották meg kenyerüket az éhezőkkel. Sok ezren a hegyekbe menekültek, ahol a kaszárnyákban találtak menedéket, könnyezve és imádkozva a Mindenhatóhoz, atyáik Istenéhez, aki megesküdött arra, hogy nem fog végpusztítást hozni rájuk. (…)
Óbuda mezőváros zsidó lakosainak menekítését megemlíti Trattner János is korábban említett művében: „(…) Kiváltképpen köszönetet érdemelnek Österreicher Mózes és Hirsch Lázár, az első hasig gázolt vízbe, hová csónak nem juthatott, hogy a veszedelmezetteket és jószágaikat megmentse, az utóbbi jól tudván, hogy itt gyors segedelem a legszükségesebb, több ladikot szerzett azonnal, több éjszakát töltött egy ladikon, hogy tüstént kész lenne segedelmet hozni.”
A valóban kevés írásos dokumentum mellett más jellegű ábrázolások is fennmaradtak. Az egyik ilyen alkotás Johann Hainz képe (Fogadalmi kép), amelynek fókuszában az óbudai Selyemgombolyító látható, ahová lépcsőkön menekülnek az emberek, körülötte a jeges Duna, rajta a csónakokba szorult lakosokkal, jószágaikkal. A központi ábra felett a máriaremetei kegytemplom allegorikus képe látható. A kép alá írt német nyelvű szöveg fordítása szerint: „Emlékezés. 1838. március 15. és 16. borzalmas éjszakáján. És eljegyzés a máriaremetei Szűz Máriával. Johann és Éva Hainz.”
A másik ismertebb kép Klette Károly pesti árvízről készült rajzsorozatába tartozik. A művész József nádor udvari festője és rajzmestere volt (a gyermekeket is ő tanította rajzolni), aki részletgazdagon ábrázolta az árvíz által okozott pusztítást. Óbudát nagyjából a mai Flórián tér magaságából ábrázolja, háttérben a valamikori Kiscelli trinitárius kolostor épületével. Ezen az alkotáson szintén megfigyelhető, hogy az emberekkel együtt szarvasmarhák is vannak a csónakokban, és az összedőlt házak törmelékeit sodorja a víz. A rajzról Georg Scheth művész készített kőnyomatot.
A Duna március 15-én tetőzött 929 cm magasan. Március 18-ra a folyó visszatért az eredeti medrébe. „Halálos csend uralta az elpusztult várost, amikor március 16-ára hirtelen felülről segítség jött, és az új remény ismét felélesztette mindenki levert hangulatát. (…) A víz apadt, és 17-én és 18- án teljesen eltűnt az utcákról” – jegyzi fel Krenn György. A károk felmérése azonnal megkezdődött, József nádor elrendelte a segítségnyújtás megszervezését – Lónyay János kormánybiztost ruházta fel ezzel a nehéz feladattal. Felállított egy Segélyosztó Választmányt is, amelynek élére Cziráky Antal országbírót nevezte ki. Meglepően sok segély érkezett az otthonukat vesztettek megsegítésére, Dániától egészen Törökországig küldtek pénzt. Októberig 700 ezer forintot osztottak ki, az első adományt az uralkodó, V. Ferdinánd ajánlotta fel, 20 ezer forintot. Pest városának újjáépítését a nádor utasításának megfelelően a már 1808 óta működő Szépítő Bizottság munkájára és megtervezésére bízta. A Bizottság döntése nélkül senki sem építhetett új épületet a településen.
Óbudán az óriási károk főleg a szőlőtermesztőket érintették, itt ugyanis szokás volt, hogy a kertek majdnem a Dunáig lefutottak. Az anyagi kárpótlással voltak problémák – kevés pénz jutott egy-egy károsultnak –, de a városrész hamar magához tért. Sorra épültek fel az új házak a település, a mezőváros szívében, a kerteket, a szőlősöket rendbe hozták. Az újkori Óbuda képe – kisebb változtatásokkal, például az Árpád híd építésének előkészítése miatt végrehajtott tereprendezések és szanálások – ebben az időszakban alakult ki.
A „nagy árvíz” furcsa mód hasznot is hozott Óbudának, a téglagyárak ugyanis nem győzték a megrendelések teljesítését. Az óbudai téglagyárak több mint 600 ezer téglát és 245 ezer tetőcserepet gyártottak rövid idő alatt, kiváló minőségben, amely jelentős anyagi haszonnal járt.
Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlés napirendi pontként tárgyalta a Duna-szabályozás opcióinak feltárását, amelyet egy „országos választmány” munkájára bíztak. A szintén a Felvidékről származó Lamm Jakab nagytudású magyar vízmérnök többek mellett a Tisza és az Ung folyók felvételén és szabályozásán dolgozott, megtervezete a Duna pest-budai szakaszának árvízvédelmi műveit. Ezek a védművek leginkább fából készültek, és nem jelentettek állandó biztonságot. Lamm ugyanis (nil novi sub sole) mobilgátat tervezett a Duna ezen szakaszára. Ezeket a faszerkezeteket csak a közelgő árvíz idején állították volna fel, más időben az erre a célra felépített raktárokban őrizték volna. Vásárhelyi Pál, bár elismerte Lamm ötletét és munkásságát, mégis több cikkben, illetve az Akadémián is ellenezte annak gondolatát, mert nem tartotta a faszerkezetű mobilgátat elég erősnek a biztonságos védekezéshez, illetve túlságosan költségesnek számolta annak fenntartását.
A szanálások és az átépítések során ezekből több elveszett, megsemmisült (pl. a régi Vörösvári úton, az Óbudai rakparton, a Föld utcában, a Zichy kastély falán). A Lajos utca 102/A számú ház falán és a Szent Péter-Pál plébániatemplom bejáratain a mai napig láthatók.
Az emlékezés másik motívuma az óbudai krumplibúcsú. Szép hagyománya van ennek az ünnepségnek, amelynek legelterjedtebb változata szerint a jeges árvíz elől a dombokra menekülőket kínálták meg a svábok sült krumplival és libazsírral.
Erre emlékezve gyűltek össze ezen a napon a németajkúak valamelyik budai vendéglőben, ahol megválasztották a Krumplikirályt és Krumplikirálynét, és zenés mulatsággal, vacsorával – természetesen libatepertővel és sült krumplival – zárták az estét. Az óbudai hagyomány az árvíz elől futó, a svábok szőlődombjain oltalmat és meleg ételt találó menekülőkre emlékszik a karácsony másnapján megtartott mulatsággal (a krumplibúcsút hosszú évek óta Óbudán tartja a budai sváb közösség).
(A szerző történész, az Óbudai Múzeum muzeológusa)
