„A világ képe egy vízcsöppben is obszerválható” – írja Krúdy Gyula, aki még abban a világban élt, azt az Óbudát látta, amelynek hű festőkrónikása volt Kássa Gábor. Amikor a kíváncsi szemek valamely akvarell festményét tanulmányozzák, először az ódon városrész jut az eszükbe, a festő személye ilyenkor háttérbe szorul, pedig ő az, aki kicsinynek tűnő képein jelenítette meg a múló világot.
Azonban korábbi életszakaszainak több városunk szintén meghatározó helyszíne volt, amelyek úgyszintén sajátjuknak tartják a mestert. Sopron, Zalaegerszeg és Győr városai nemcsak az iskolát, a munkát jelentették számára, hanem a szakmai kihívásokat is, a művészi ambíció bemutatásának tereit, a tágabb értelemben vett lakhelyet, ahol elsődleges volt a táj és a környezet megörökítése.
Kássa Gábor 1893. november 22-én született Sátoraljaújhelyen, ahol alsófokú tanulmányait folytatta. Édesapját, aki törvényszéki bíró volt, áthelyezték az ország túlsó szegletébe, Sopronba, ahol a tinédzser ifjú a város híres Líceumában (ma Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium, Kollégium és Szakképző Iskola néven működik) érettségizett. Ezek meghatározó évek voltak életében, hiszen a városhoz kötötték az első szerelmek, a barátok, és itt döntötte el végleg, hogy mindenáron festő lesz belőle.
Soproni éveiről szépen írt legjobb barátja (egyben líceumi padtársa), az igazi lokálpatrióta író, Becht Rezső.
Az új környezetben hamar beilleszkedett, lenyűgözte a város szépsége, amelyet igyekezett megörökíteni. Iskolai rajztanára, Králik Gusztáv nem tartotta különösebben tehetségesnek, de ez nem vette el az ifjú kedvét, csak még jobban feltüzelte a benne lakozó művészt. Nemcsak szabadidejében rajzolta, festette Sopron romantikus és történeti helyszíneit, de a tanórák alatt is szorgosan alkotott, hiszen titokban a tanárok lettek akaratlanul modelljei.
A család a Rákóczi utcában lakott, egy szerény lakásban, amelynek egy aprócska szobája volt a jövendő művészé, ezt tekintette első műtermének. Az egész szoba telis-tele volt vázlatokkal, akvarellekkel, ecsetekkel, vegyszerekkel és festékekkel. A család nem volt különösebben tehetős, inkább szegényesen éltek (a festőnek volt egy leánytestvére, akinek leendő házasságához nagy reményeket fűztek), de Kássa ennek ellenére mindig próbált jól szituált úri fiúként viselkedni, amely leginkább udvarlásnál volt hatásos. Sokszor vászonra sem futotta, gyakran papundeklire festette képeit.
Közben kitört az első világháború, de Kássa ügyeskedésének köszönhetően nem vonult be katonának, így csak és kizárólag a tanulmányira koncentrálhatott.
Kiváló tanárok szárnyai alá került, akik nagyban hozzájárultak tehetsége teljes kibontakozásához, és utat mutattak számára a magasszintű oktatáson túl a további pályájához. Tanára, mestere volt Bosznay István és Edvi Illés Aladár, mindketten koruk elismert alkotói közé tartoztak. Bosznay 1910-től tanított a Főiskolán ékítményes és alakrajzot, ő maga elsősorban prózai felfogású tájképeket festett, amelyekre nagy hatással volt korábbi mestere, Székely Bertalan. Edvi Illés Aladár ünnepelt akvarellfestőként avatta be Kássát a nehéz festészeti technika elsajátításába, amelynek alkalmazását ő maga Londonban tanulta meg. Tanárai arra biztatták a fiatalt festőt, hogy csakúgy, mint ők, minél előbb tegyen európai körutat, ahol új inspirációt kaphat, valamint tovább csiszolhatja frissen megszerzett tudását. A főiskolai tanulók nyaranta művésztelepekre költöztek, ahol kiscsoportokban figyelhették a mestereket, illetve tanulhattak. Edvi Illés is több művésztelepen tanított (Nagybánya, Kecskemét, Szentendre), de Kássa életében a legfontosabb az 1909-ben alapított Kecskeméti Művésztelep volt, ahol a főiskola idején Révész Imre tanította. Révész a híres Nagybányai Iskola hagyományát hozta magával, és próbálta tovább folytatni és tanítani annak szellemiségét (1920–1931 között vezette a Kecskeméti Művésztelepet). A főiskolai évek alatt rengeteget fejlődött Kássa tudása, amely főleg a nehéz akvarell képeknél mutatkozott meg.
Nem csoda, hogy korábban legtöbbször vázlatkészítésre használták. A készítőnek azontúl, hogy a megszokottnál gyorsabban kell felvinni a festéket (általában speciális akvarellpapírra festettek), tökéletes térlátással is rendelkeznie kell, ugyanis térhatásokat főleg a világos színek alkalmazásával tudtak elérni.
A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után visszatért a hűség városába, ahol tehetséges fiatalok tanításával foglalkozott, és szervezett nekik iskolát, ezzel megkezdve több évtizedes tanári pályáját. Az iskola szervezésében és működésében Mühl Aladár, Mende Gusztáv és Ágoston Ernő segítette, akikkel szívesen barangolta be a várost és környékét, új témák után kutatva. Ezen soproni évek idején szüntelenül dolgozott a tanítás mellett, elmélyítve tudását a táj- és zsánerképfestészet területén. 1920-ban Zalaegerszegre költözött, ahol rajztanári állást kapott a reálgimnáziumban, és 1927-ig tanított az intézményben. Ez időben is rengeteget dolgozott, több kiállításon vett részt (1922, 1923, 1925), itt kapta a megbízást Zala megye két korábbi főispánjának (Bosnyák Géza és Kolbenschlag Béla) megfestésére. A korabeli műkritikusoknak nem igazán tetszettek a portrék (rossz árnyékolás, elnagyolt vonalak és részletek), kihangsúlyozva, hogy Kássa elismert tájkép- és akvarellfestő, az az ő igazi területe és műfaja. Kevésbé vett részt a zalai közéletben, mint a korban a tanároknál megszokott volt, műveit közös tárlatokon mutatták be gimnáziumi tanárkollégájával, Göbel Árpáddal és a szobrász Pataky Andorral.
Nürnberg, München, Rothenburg városain túl Hollandiában járt, mindenütt tanulmányozva a korábbi mesterek munkáit (elsősorban a németalföldiekét), de természetesen közben maga is lázasan dolgozott. Jelentőségét bizonyítja, hogy Rotterdamban kiállították képeit. Ez az utazás kitágította művészi horizontját, bővítette palettáját.
Hazatérve tovább folytatta tanári pályáját, de már Győrben, ahol egészen 1935-ig volt a reálgimnázium rajztanára. Győri tartózkodása alatt már országosan elismert festőművész volt, aki sokkal aktívabban szerepel a városi és megyei művész- és közéletben. A Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat műtárosa, majd jegyzője lett, valamint kiállításokat szervezett. A győri évek alatt teljesedett ki igazán művészi világa és látásmódja, amely a nagy sikert hozó akvarelleken túl – amelyek főleg utca- és tájképek voltak – gyakran festett olaj- és pasztell festményeket is, valamint témái között portrék és zsánerképek szintén szerepeltek. Az impressziók bemutatására törekedett, bár a különböző iskolák és „izmusok” hidegen hagyták. Műveiben pusztán a valóság és a pillanat hű bemutatása, interpretációja vezette ecsetjét.
1927-ben nagyszabású kiállításon mutatták be a már érett és elismert festő gyűjteményes anyagát szeretett városában, Sopronban. A tárlat gerincét a Hollandiában festett képei adták, de mellettük természetesen szerepeltek honi tájképek és portrék is. A nyári szünetekben szívesen járt vissza a Kecskeméti Művésztelepre festeni, de bejárta a Balaton vidékét és az Alföldet is, amelyek szintén megihlették. 1935-ben elnyerte a Balatoni Intézőbizottság ezüstérmét a Borult reggel című képével. Kássa Gábor maradandót alkotott Sopron, Zalaegerszeg és Győr városában, de az igazi kihívás és élete nagy vágyának beteljesülése még hátravolt.
1935-ben felhelyezték Budapestre mint rajztanárt, és a centrumtól távoleső Mátyásföldön dolgozott tovább, ahol sokáig a Batthyány utcában lakott. A Műterem 1937. évi gyűjteményes kiállításán hangos elismerést kaptak képei (még a kormányzó, Horthy Miklós is megvásárolta egy munkáját), majd 1939-ben Zala-érmet, 1940-ben Halmos Izidor-díjat nyert. Mátyásföldről vezetett útja élete utolsó színterére, Óbudára, amikor a frissen épült, a korában szupermodernnek számító Árpád Gimnázium új épületében lehetett rajztanár. Kássa Gábor az 1941-es tanévtől volt az akkor egyetlen óbudai gimnázium tanára, ahol a rajz mellett szépírást oktatott.
A gimnázium új épületében komoly, jól felszerelt és modern rajzteremben taníthatott és dolgozhatott (hiszen műterme is itt volt), amely az épület északi oldalán, a Viador és Zápor utca sarkán volt, hatalmas üvegablakokkal. Itt szervezte meg a műkedvelő fiatalok között hamar népszerűvé vált gimnáziumi rajzszakkört, ahol lelkiismeretesen tanította a tehetséges (vagy kevésbé tehetséges) fiúkat a rajzolás és festészet csodáira. Több korosztállyal dolgozott egyszerre, ki-ki a saját tehetségének és fejlettségének megfelelő feladatot kapott. Ezekről az évekről, a szakkörről írta utóbb egyik gimnazista diákja, Herczeg János (matematikatanár, majd szerkesztő, tudományos újságíró), hogy a mindig elegáns Kássa tanár úr egyenes és jellegzetes stílusban adott útmutatásokat, mindenkinek külön-külön segített tévedhetetlen korrigálásával. A szakkört, de néha a tanítási órát is szívesen vitte ki „terepre”, ahol Óbuda múlófélben lévő világát festhették. Ilyenkor persze a mester is dolgozott, a diákok nagy örömére, akik igyekeztek minél több apró fortélyt ellesni szeretett és csodált tanáruktól.
Az 1940-es évek első felében számos kiállításon volt jelen, mindig nagy sikerrel szerepeltek képei (1941-ben Csók Istvánnal és Kárpáthy Jenővel volt közös tárlata, 1942-ben a Műcsarnokban kapott újabb elismerést). 1943-ban elnyerte az Állami Akvarell- és az Esterházy-díjat, amivel talán hivatása szakmai csúcsára ért. Tagja volt a Benczúr Társaságnak, a Magyar Arcképfestők Társaságának, az Országos Képzőművészeti Társulatnak, a Magyar Képzőművészek Egyesületének, valamint a Magyar Akvarell és Pasztellfestők Egyesületének titkári tisztjét is viselte. Ez is jelzi, hogy a tanítás mellett sokat dolgozott, a tájképek (elsősorban óbudai utcarészletek, életképek) mellett ekkoriban szívesen festett portrékat (családról, művészekről) és zsánerképeket, illetve önarcképeket.
A második világháború borzalmait nehezen viselte, a főváros (elsősorban Buda) pusztulásának látványa nagyon felkavarta. Fájdalmát (a szépség pusztulását) a munkába igyekezett folytani; mint egy fotós, próbálta az ecsetjével megörökíteni a rombolást, majd az újjáépítést. Mátyásföldről az Árpád Gimnáziumhoz közeli Kavics utcába költözött, és folytatta a tanítást, ameddig engedték. A szeretett rajzszakkört 1949-re megszüntették, de szívesen adott tanácsokat volt növendékeinek. Az idősödő művész azonban tovább dolgozott, rajzolt, festett. A körülötte lévő emberek és az átalakuló világ voltak mindig is képeinek legfőbb témái, amelyet ekkor már Óbuda jelentett számára.
Kevés barátjával és egy-egy tanítványával összejártak („Csütörtöki Kör”) beszélgetni, vitatkozni, festészetről értekezni. Barátai közé tartozott az óbudai festő, Várdeák Ferenc, akivel közös szerelmük volt a városrész, sokat köszönhet nekik az utókor, hogy festményeik által megörökítették az akkori világot, kerületet. Kássa Gábort a betegségek sem tudták megtörni abban, ami a legfontosabb volt számára: a festészetben. Három szívinfarktus és egy agyvérzés sújtotta, bénította meg kezét és nyelvét, de így is dolgozni akart (ebben kicsit hasonlít a nagy francia impresszionista festőhöz, Renoirhoz). Utolsó kiállítását 1960-ban rendezték meg, amikor a kritikusok művészetét Mészöly Gézáéhoz hasonlították.
Kássa Gábor 1961. június 2-án hunyt el, páratlan életművet hátrahagyva az utókornak. Akvarelljei több neves közgyűjteményben megtalálhatóak, de megannyi óbudai lakás falát díszíti a festőművész valamely akvarelljének másolata, a szerencsésebbek pedig eredetivel büszkélkedhetnek. Kássa Gábor az Óbudai Temetőben alussza örök álmát.
(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)
