„Visegrádon a régi királyok magas hegyi várát s az alatta fekvő palotát úgy megnagyobbította, kertekkel, vadaskertekkel, halastavakkal úgy ékesítette, hogy ennek az építkezésnek pompája még a többiét is felülmúlni látszott. A berendezés fényűző, az ebédlők tágasak, a folyosók stukkóval díszítettek és az ablakok pompásak. Függőkertek voltak itt és vörösmárvány medencével, bronz ülőhellyel díszes szökőkutak.”
Bonfini: Mátyás király.
Tíz könyv a Magyar történetből. IX. könyv
A III. kerületi lakosok egyik kedvenc kirándulóhelye a Dunakanyar ékköve, Visegrád. A csendes kistelepülés sokszor volt fontos helyszíne a középkori Magyarország históriájának, amelyet napjainkban is sokak Mátyás király személyével és uralkodásával kötnek össze, főleg a Királyi Palota egykori pompája miatt. A hajdani palotaegyüttes még mai állapotában is lenyűgözi a látogatókat.
Óbuda és a tőle mintegy harminc kilométerre fekvő Visegrád története több hasonlóságot mutat, számos közös szál fedezhető fel múltjukban. Azon túl, hogy mindkét település a Duna mellett fekszik, hosszabb-rövidebb ideig meghatározó szerepet töltött be az Árpád-korban, illetve az azt követő évszázadokban, egészen az oszmán török hódításig.
A vezetői szerep szinte felváltva cserélődött a helységek között, de ez az állapot a XIV. század közepére jelentősen változott. Hunyadi Mátyás uralkodásának (1458–1490) első évtizedeiben a két község nem töltött be kiemelt funkciót a királyi adminisztráció ténykedésében, de a térségükben megtartották pozíciójukat. Elég csak arra gondolni, hogy fontos kereskedelmi útvonalak mentén feküdtek, és forgalmas folyami rév működött területükön. Komolyabb középkori építkezések Óbudán a korszakra lezárultak, kivéve a Mátyás által preferált pálos kolostor építése, de az is elhúzódott a XVI. század elejére. Ezzel szemben Visegrádon folyamatosak voltak a különböző méretű és jelentőségű építkezések.
Földrajzi fekvésénél fogva Visegrádon az ókortól volt valamilyen erődítmény, amely több átalakítás után megélte a tatárjárás idejét. A XIII. századi palánkvárat elpusztították a mongol hadak, ezért IV. Béla királyunk elrendelte egy állandó kő vár építését a hegyormon.
Az Anjou királyok idején nőtt meg a település szerepe és jelentősége először a magyar történelemben, amikor a XIV. század során, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt királyi székhelyként tartották számon. Ennek megfelelően kezdték kiépíteni a Duna-parton fekvő királyi lakhelyet és udvarházat. A hely jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy 1335-ben itt találkozott Károly Róbertnek köszönhetően Nagy Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király, hogy rendezzék az utóbbiak ellenséges viszonyát, valamint közös szövetségi és kereskedelmi egyezményt kössenek. Ehhez az alkalomhoz illően kicsinosították és bővítették a palotát, ahol több száz fős hazai és külhoni udvari személyt kellett vendégül látni. Ebből maga a település is jól profitált, hiszen a tanácskozások idején lovagi viadalok és különböző ünnepségek zajlottak, ahová bőven kellett enni- és innivalót szállítani. I. (Nagy) Lajos halálát követően (1382) rövid időre veszített fényéből és kiváltságos helyzetéből a község, de ez csak átmeneti periódusnak bizonyult.
Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) magyar és cseh király, rövid ideig német-római császár fontosnak tartotta, hogy a budai munkálatokkal párhuzamosan Visegrádon is folytatódjanak a palotaépítkezések. Bár az első igazi „európer” gondolkodású uralkodó folyamatosan úton volt, központi királyi udvara Budán működött, de szívesen időzött Tatán és Visegrádon is.
Ezek voltak a közvetlen előzményei a Mátyás korabeli építkezéseknek, amelyek az 1400-as évek második felében zajlottak. Visegrád, illetve az ott található palota az évszázadok alatt szinte összeolvadt Hunyadi Mátyás nevével, sok esetben hangsúlyozva a hazai reneszánsz megjelenését. Kérdés, hogy mennyire volt reneszánsz uralkodó Mátyás, és milyen mértékben jelent meg az új művészeti irány az általa megrendelt hazai alkotásokban?
Az Itáliából induló reneszánsz, illetve humanista szemlélet megjelenése Mátyás uralkodásának második felében vált érzékelhetővé az udvarban. Azonban a XV. század második periódusában még a gótika, a késő gótika volt a meghatározó művészeti elem a közép-európai területeken. A politika világában Mátyás, mint egy nagy ország uralkodója, sokkal inkább ragaszkodott a régi hagyományokhoz, kultuszokhoz, mintsem az új korszellem irányvonalához. Az állandó zsoldoshadsereg, a könyörtelen adóztatás, a szellemi nyitottság, a művészetek pártolása, az udvari élet sokszínűsége, a szakemberek alkalmazása gazdasági területeken, az erős és központosított hatalom mutatnak reneszánsz vonásokat Mátyás országlása idején, főleg az Itáliából származó felesége, Beatrix hazánkba érkezését követően.
A források alapján Hunyadi Mátyás 1472-ben járt először Visegrádon, hogy megszemlélje a váruradalmat. Maga a település ekkoriban igen siralmas képet mutatott, az egykori királyi épületekkel együtt. Az elnéptelenedett község állapotát látva a király több intézkedést hozott a dolgok javításának érdekében. Első ütemben a ferences rendnek adományozott területet, akiket a királyi kápolna és kolostor kezelésével is megbízott. A gyéren lakott faluba Erdélyből szándékozott szász telepeseket elcsábítani, de ez a terve végül nem vált valóra. Ennek ellenére az 1470-es évek végére újra számottevő lakossággal bírt Visegrád, amely főleg a folyamatos építkezéseknek volt köszönhető. Nem mellékesen Visegrád országos jelentősége, presztízse a Szent Korona visszaszerzése után (igazából visszavásárlása III. Frigyes német-római császártól 1463-ban) megnőtt, hiszen ismét a várban helyezték biztonságba, ahol két koronaőr vigyázta. Az 1464. évi 2. tc. rendelkezett erről, kiemelve, hogy régi, megszokott helyére került a szent ereklye.
A visegrádi építkezések 1476-ban kezdődtek meg. Ez az év különösen jelentős volt Mátyás életében, hiszen februárban visszafoglalta a taktikai jelentőségű, délvidéki Szabács várát az oszmán törököktől, illetve decemberben kötött házasságot Beatrix királynéval (előbb koronázták meg, és utána történt meg a királyi frigy). A munkálatokat a budai udvarbíró (provisor curiae, vagy másképpen palotagondnok, épületfelügyelő) irányította, akihez a visegrádi uradalom gazdasági felügyelete is tartozott. Ilyen tisztségében először Piber Benedek – aki visegrádi várnagy is volt –, majd 1484-től utódja, Ráskai Balázs feladata volt, hogy minden az uralkodó igényei és elgondolása szerint valósuljon meg.
A Visegrádi Királyi Palota már meglévő épületeit, házait túlnyomó részt késő gótikus, kisebb hányadban reneszánsz elemekkel bővítették ki, illetve építették át. Jellemzően emeletráépítések történtek, valamint belső átalakítások. Kevés új épületrész épült Mátyás és Beatrix idejében. A palota belső udvara és balusztrádos kerengője, a királyi lakóegység loggiája, a kápolna orgonaerkélye a reneszánsz stílusjegyeit viseli magán. Ennek jegyében született meg a királyi kápolna melletti nagyterasz és az azt díszítő impozáns lépcsősor is. A gótikus és a reneszánsz stílust mintha szándékosan ötvözték volna az építők, egymást kiegészítve, párhuzamosan alkalmazva. A reneszánsz hatás legjobban a külföldről az udvarba csábított – elsősorban itáliai – művészmesterek alkotásain mutatkozott meg.
Többségük sajnos csak töredékes formában került elő a különböző ásatások során, de finomságuk és kidolgozottságuk így is lenyűgöző. A Toszkánából származó di Lorenzo csodálatos márványmadonnákat készített, amellyel megalapozta hírnevét Itáliában. Az ő alkotásai díszítették a Visegrádi Királyi Palota termeit és a királyi kápolnát. Giovanni Dalmata valamikor az 1480-as évek elején érkezett az udvarba és látott munkához a király megbízásából. A szobrászatot Lombardiában tanuló mester ezt megelőzően dolgozott a Vatikánban és Rómában, művészete korszakos jelentőséggel bír. Nagy valószínűséggel ő készítette a közismert Herkules-kutat, amely az 1941-es ásatások idején került elő, amikor a Visegrádi Palota feltárása zajlott Schulek János vezetésével. Egy másik kutat is készített, amelynek csak kevés töredéke maradt meg, ez volt a Múzsák kútja. Létezését korabeli források is megerősítik, itt leginkább Oláh Miklós esztergomi érsek leírására, beszámolójára kell utalni. A díszkutak (szökőkutak) a kora reneszánsz jellemző attribútumai, amelyek a korabeli nemesi és királyi udvarok díszei voltak. A Herkules-kút, amelynek egy pontos mása áll most a felújított díszudvarban, az ókori hőst csecsemőként ábrázolja, miközben a lernai hidrával küzd. Nyolcszögletű medencéjét Mátyás uralkodói és Beszterce grófi címere (egy oroszlán) mellett leginkább szőlőmotívumok díszítették.
A két legismertebb mester mellett számos más firenzei művész dolgozott Mátyás udvarában, amely bőkezűségének volt leginkább köszönhető. A magyar király ugyanis jóval többet fizetett a munkájukért, mint a Firenzét uraló Medici család. A visegrádi királyi épületeket díszítő elemek jelentős része Itáliában készült, főleg carrarai márványból, és készen szállították azokat az építkezés helyszínére. A régészeti feltárás szerint helyi alapanyagokat – főleg követ – szintén felhasználtak a munkák során. A Királyi Palota átalakítási munkálatait valószínűleg 1484-re fejezték be, erre utal a belső kerengőn talált dátum.
A palota szomszédságában álló alsó várban átépítették a lakótorony épületét, valamint erős falakat húztak, amely védelmi célokat szolgált. A Fellegvárban a késő gótikának megfelelően alakítottak ki és formáltak át épületrészeket, ez különösen az új, nyugati szárnyban szembetűnő. Ezeken az építkezéseken is azok a szakemberek dolgoztak, akik a Budai és a Visegrádi Királyi Palota munkálataiban részt vettek.
Alaptézis volt a középkorban, hogy ahol a király, ott van az ország. Ez Hunyadi Mátyás esetében azért is fontos, mert uralkodása alatt sokat volt távol az országtól – elég csak a hadjárataira gondolni –, ennek értelmében számtalanszor intézte az ügyeket valamelyik állomáshelyén. Eközben mégis jutott ideje és energiája a művészetek pártolására, építkezések elindítására. A budai és visegrádi rezidenciák mellett komoly munkálatokat végeztek Tatán, Diósgyőrött, a nyéki vadászkastélyban, Vajdahunyadon és a Felvidék több városában. Visegrád mégis kedves volt számára, amelyben talán közrejátszott a táj szépsége, a Pilis vadászlehetőségei, a királyi központ, Buda közelsége. Felesége, Beatrix királyné is szívesen tartózkodott a településen, körbevéve az itáliai humanista udvartartásával. A királyné közel sem örvendett nagy népszerűségnek a magyar főnemesség köreiben, amely az általa behozott új udvari szokásoknak volt leginkább köszönhető.
Korábban Mátyás közvetlenül együtt étkezett az urakkal – sokszor a katonáival, tábori körülmények között –, amikor személyesen vitathatták meg az ország dolgait. Mátyás halálával ez a konfliktus tovább mélyült az özvegy királyné és a főnemesség között.
A XV. század végétől Visegrád szerepe ismét csökkeni kezdett. Mátyás nem sokkal halála előtt (1490) Budára vitette az itt őrzött Szent Koronát, amely a biztos utódlásának előkészítése volt. A budai udvarbíró, a már említett Ráskai Balázs ezt át is adta az utódnak, Mátyás házasságon kívül született fiának, Corvin Jánosnak. A visegrádi várkomplexum a török hódítás idején jelentős pusztítást szenvedett, a Fellegvár egy részét I. Lipót császár parancsára robbantották fel.
1866-ban a szlovák származású Viktorin Józsefet nevezték ki visegrádi plébánosnak. A nyelvek és a történelem iránt érdeklődő, nagy energiájú Viktorin óriási lehetőséget látott a település életének fellendítésében a megtalált romok feltárásával és bemutatásával. Ehhez jelentős szervezőmunkára és számos támogató megszerzésére volt szükség a hazai politikai és történeti-muzeológiai szakmán belül. Plébánosi munkája idején elkezdődött a fellegvári romok feltárása, 1869-ben elkészült egy kiépített sétaút a Várhegy oldalán. Itt helyezték el Viktorin kezdeményezésére a Zách Klára emlékére állított keresztet. Egy összefoglaló könyvet is írt a nagy munkabírású lelkész Visegrád hajdan és most címmel, amely 1872-ben látott napvilágot.
Viktorin munkássága halálával (1876) nem ment veszendőbe, hiszen voltak, akik folytatták az elkezdett munkát. 1927-ben alakult meg a Visegrádi Várbizottság, amelynek fő célja a romok szakszerű és alapos feltárása, valamint megóvása volt. Ki kell emelni Schulek János kiváló szakértelmét, aki ezen munkálatokat felügyelte és irányította. A feltárt leletanyag a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába és gondozásába került. A II. világháborút követően folytatódtak az ásatási munkák, majd 1952-ben hivatalosan is megnyitotta kapuit a Mátyás Király Múzeum, amely felújítva, modernizálva és kiváló programokkal várja a Visegrádra látogatókat.
(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
