A Rómaifürdőnek nevezett városrész 1950-től tartozik Budapest főváros III. kerületéhez, korábban közigazgatási formában Békásmegyer része volt. Ennek a területnek a Duna folyó melletti szakaszát, illetve a Barát-patak – Királyok útja – Nánási út – Arany-patak által határolt területet nevezhetjük Római-partnak, amely mintegy 10 km hosszan terül el.
Ez az állapot igazából csak a XVII. század végére változott meg, amikorra jórészt kiszáradtak a mocsarak, illetve elkezdték a maradék részek lecsapolását. Ezt követően megindulhatott az így kialakult földek felparcellázása és felosztása.
De ne rohanjunk ennyire előre az időben, mert a partszakasz ember alakította históriája – mint elnevezése is mutatja – az ókori római korig nyúlik vissza. A terület az I. században került római uralom alá, akik az itt fakadó források vizét használták fel a közelben felépült polgárváros (Aquincum) és a távolabb fekvő katonaváros vízellátásához. Ennek napjainkban is látható nyoma a megmaradt római kori vízvezeték (aquaeductus) romjai, amely valahol a Római Strandfürdő területétől szállította a nélkülözhetetlen vizet egészen a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrumig. Az itt feltörő hévizeket (nem gyógyvizek!) a középkor folyamán a területen működő ispotályokban használták fel, de Mátyás király idején fürdőzésre is használták. Ezeket a langyos, egész évben szabadon folyó forrásokat munkára is fogták, amelynek legfőbb bizonyítékai a hajdan működő vízimalmok voltak. Ilyen malmok már a török hódoltság idején álltak. A XVIII. század elejétől nemcsak az élelmezésben, gabonaőrlésre használták az épületeket, hanem a hadsereg számára szintén igénybe vették mint lőpormalmokat. Nem csoda, hogy idővel ezt a területet Lőpormalom dűlőnek nevezték.
A Római-part újkori történelme a XIX. század második felétől datálható, amely – a terület hasznosítását nézve – egy új szerepkörrel járt együtt; egyfelől a sportolás, másrészről a vendéglátás és a szórakozás színtere lett. Az ipari forradalom vívmányai nemcsak magára a gazdaságra voltak releváns hatással, hanem a mindennapi életet is nagyban átalakították. Ennek egyik szegmense a szabadidő hasznos eltöltése volt, amelyben a sportolás kiemelt szerepet kapott.
Ez a folyamat hazánkban is elindult olyan világot látott, főleg arisztokrata származású személyek révén, akik komoly szerepet játszottak bizonyos sportágak honi megalapításában és terjesztésében. Közülük mindenkin túltett gróf Széchenyi István, aki a magyar evezős sport megalapítója volt. A grófnak számos más politikai, közéleti és gazdasági ténykedése mellett szinte szívügye lett a hazai hajózás és a vízisportok meghonosítása. Ebben ő maga járt az élen, hiszen fiatal korától szenvedélyesen űzte a sportot, amelybe Angliában tett utazása során szeretett bele igazán. Ennek mintájára igyekezett megteremteni a magyar evezés alapjait, amelyben az óbudai Duna-szakasz hangsúlyos szerepet kapott.
Egészen konkrétan 1842-ben tartották meg az első hazai evezős versenyt a Dunán, amelynek startja a Római-parton volt. Jegyezzük meg a győztes nevét: Adam Clark, a Lánchíd tervezője. Ez volt a nyitány, amely lényegében meghatározta a Római-part későbbi életét, szerepét és viszonyait. A Rómain zajló aktív sportélet kifejlődéséhez és működéséhez, valamint a hétvégi kirándulásokhoz fontos volt a közlekedés fejlesztése. 1888-tól elindultak a menetrendszerű HÉV-járatok, igaz, kezdetben csak egy vágányon és csak a Szentendre – Filatorigát közötti szakaszon. A következő meghatározó esemény az Újpesti vasúti híd átadása volt 1896-ban. Ezek ugyan nagyban megkönnyítették a telepre történő kijutást, de sokáig gondot okozott a nagyobb tömegek kiutaztatása a folyópartra. Később ebben időszakos segítséget jelentett a hajóállomás működése, amely nyaranta a zsúfolt fővárosból szállította ide a felüdülésre vágyókat.
A Római-part legutóbbi másfél évszázados krónikája három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első periódus a XIX. végétől 1945-ig tartott, amikor leginkább az igényesen kialakított és működtetett evezős sportélet volt a partszakasz jellemzője. Emellett természetes módon alakult ki a helyi – szezonális – vendéglátás, illetve a hétvégi kirándulócsoportok megjelenése.
1895-től már az elektromos ellátás is biztosítva volt az átadott villanytelepnek köszönhetően. Az ismertebb budapesti sportegyesületek csónakházai, telepei (raktárak, öltözők, műhelyek) ennek ellenére nem itt álltak, hanem a főváros más Duna-parti szakaszán, köztük Óbuda-Újlakon. A híres, napjainkra teljesen eltűnt római-parti csónakházakat a módosabb középosztályba tartozó evezősök vették igénybe, akik a tulajdonosoktól béreltek helyet csónakjaiknak, illetve használták az egyéb szolgáltatásokat. Olyan egykori létesítményekről van szó, mint a Weinberger, Magasházy, Hattyú, Fojt, Csuka, Ampére, Adria, Kócsag, Bíbic, Burgermeister I–II. csónakház. A Rómain hajóépítő műhelyek szintén működtek, ahol a mesteremberek kiváló minőségben, nagy szaktudással és odaadással készítették a különböző hajótípusokat. Sajnos számuk idővel erősen lecsökkent, majd teljesen megszűnt működésük. Az aktív evezős sport mellett nyaranta fürdeni is lehetett a kijelölt helyeken és a strandokon, amelyből idővel három működött a Rómain (Duna, Hungária és a Tungsram). A fürdőzést a Duna vizének tisztasága tette lehetővé, a folyó sajnos az évtizedek múltával egyre szennyezettebb lett.
A vendéglátás ezzel párhuzamosan alakult és fejlődött, de ez a profilja a partnak leginkább az 1950-es évektől vált meghatározóvá. A vendéglők forgalmát a XX. század elelején megépült Nánási út is segítette, amelyen könnyebben megközelíthették a területet. 1885–1940 között mintegy 17 kocsma működött a Lőpormalom dűlőben, mint Schuszter József, Lieb Márton, Frindt Ferenc és Berlinger Jakab vendéglői. Közvetlenül a víz mellett a Burgermeister család vendéglője volt a legnépszerűbb, akik csónakházat is üzemeltettek. A közkedvelt vendéglők mellett kisebb csárdák szintén várták az éhes és szomjas látogatókat. Közülük a legismertebb és legrégibb a parttól messzebb lévő Bivalyos volt, amelynek története 1798-ban kezdődött.
Az 1920–1930-as években nemcsak a partmenti terület, hanem a Rómaifürdő beljebb elterülő része is jelentősen átalakult.
Elindult a közművesítés, iskola épült, amely a Duna-parttól távolabbi részeket élettel töltötte meg, nem csak a nyári szezon idejére. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, amely egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szép közpark volt (1896-tól), amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem – hivatalosan mint botanikus kert 1967-ig működött. Ezt követően ide telepítették a főváros legnagyobb kempingjét, amelyet az Idegenforgalmi Hivatal üzemeltetett a rendszerváltásig.
A II. világháború, az ostrom során súlyos károk érték a partszakaszt, hiszen nemcsak a harcok, hanem egy borzalmas jeges árvíz is pusztította a területet. 1945 után valamelyest megváltozott a Római-part arculata, amely a politikai irányváltásnak volt betudható. A kiépülő pártállam felszámolta a magántulajdonban lévő ingatlanokat, így a Rómain működő telkek sem kerülhették el sorsukat. A korábban magánkézben lévő csónakházak, vendéglők, nyaralók állami tulajdonba kerültek, amely elindítója volt a degresszív színvonalnak.
A vendéglők is kinyitottak, sült a hal, folyt a hideg sör. Állami vállalatok építettek a dolgozóiknak vendégházakat, nyaralókat, üdülőket, ahol a munkások kipihenhették magukat. A Római ebben az időben vált hangulatánál fogva sokak számára elsődleges kikapcsolódási és szórakozási hellyé. Viszont egy sor olyan folyamat is megjelent, amely az 1980-as évek végére borzalmas állapotokat eredményezett a Római-parton.
Az amortizáció évtizedeken átnyúló folyamata több elemből állt össze. Első helyen említhetjük magát a Dunát, amely eleve megszabta a Római-part létét. Ez két dologban mutatkozik meg leginkább: az árvizekben és a vízminőség alakulásában. Árvizek mindig is voltak, vannak és lesznek, a fő kérdés, hogy milyen választ adunk rá, hogyan védekezünk ellene. Az erről napjainkban is hevesen zajló vita – állandó vagy mobilgát kérdése – már a pártállam idején is napirenden volt, de végleges megoldás nem született. A III. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1957 szeptemberében foglalkozott komolyabban a kérdéssel, megállapítva annak összetettségét. Csak javaslatokat tehetett a Fővárosi Tanács felé, amely azt felsőbb szintekre továbbította. Ezen az ülésen felmerült megoldásként a római-parti üdülőövezet rendezése, amelynek első lépése a Duna itteni szakaszának szabályozása lett volna, melyet leginkább szintezéssel gondoltak megoldani. A Duna-parti sétányt fel akarták tölteni, az ideiglenes nyúlgátat ezután elbontani, mondván, az sok helyet foglal. A III. Kerületi Tanács Üdülőhelyi Állandó Bizottságának elnöke továbbá előterjesztette a partszakasz csatornázatlanságának ügyét, amely még mostanság is a gondok egyik okozója.
Ennek köszönhetően 1973-ban bezárták a szabad strandokat a Rómain, majd az egész fővárosi szakaszon megtiltották a dunai fürdőzést. Ez a borzalmas helyzet szerencsére pozitív irányban megváltozott, a gyárak bezártak, a mérgezés mértéke jelentősen visszaszorult, amely a vízminőség látványos javulásához vezetett. A tervek szerint hamarosan újra lehet – szervezett keretek között – a Római-parton a Dunában fürödni.
Másik probléma az állam által erősen támogatott vállalatok szerepvállalása volt a Római életében. A probléma szót tehetnék idézőjelbe is, hiszen a szocialista vállalatok által felépült, fenntartott és működtetett üdülők, csónakházak és nyaralók rengeteg embernek nyújtottak pihenési, sportolási lehetőséget rendkívül kedvezményes áron. Ezt az időszakot érthető okokból ma is sokan visszasírják, viszont ez nem tarthatott örökké. Az 1970-es évek második felétől (a két olajválság után, annak részleges következményeként) lejtmenetbe kapcsolt a szocialista ipar világa nemcsak hazánkban, hanem az egész KGST viszonylatában. Ennek függvényében egyre kevesebb pénz jutott a dolgozók üdültetésére, az ingatlanok karbantartására. Ez a Római-parton kiépült struktúrát jelentősen érintette, amelynek következményeként megindult a terület lepusztulása. Ennek talán leglátványosabb mementója az egykori Postás Üdülő lecsupaszított maradványa.
A part egyre jobban pusztuló állapota miatt azonban fokozatosan visszaesett a látogatók száma, amely idővel egy sor kisebb-nagyobb vendéglátóhely bezárását okozta. A Római-part évtizedeken át szinte kizárólag a fővárosiakat vonzotta mint sportolási és kikapcsolódási helyszín. Azonban az 1970-es évek második felétől, a javuló életszínvonal és a közlekedési lehetőségek miatt már nemcsak a közeli Római volt az egyetlen útirány, hanem a távolabbi turisztikai célpontok is népszerűvé váltak.
Az evezős sport fontossága és jelenléte ezekben az időkben sem esett vissza jelentősen, de a csónakházak állapota leromlott, a vállalati egyesületek működésének finanszírozása kezdett megcsappani. A korábbi magas színvonal megtartásáért rengeteget tettek a hosszú ideje itt sportoló, az egész nyarat a Római-parton töltő sportemberek, illetve a helyiek, akiknek szívügye volt ez a környezet. Nekik volt a legnehezebb megélni és végignézni, hogyan pusztul évről évre – megállíthatatlanul – a partszakasz, amely szerves része volt életüknek.
Ennek ellenére a táj lenyűgöző természeti értéke és szépsége óriási potenciát jelentett, illetve jelent, amelynek megmentése elodázhatatlan. Az 1990-es évek legelejétől elindultak azok a folyamatok, amelyek a mai napig tartanak – pozitív és negatív értelemben. Budapest egyetlen érintetlenül megmaradt Duna-parti területe szinte azonnal felkeltette az értékes telkek iránti figyelmet, amely gyakorlatilag átláthatatlan, áldatlan állapotokhoz vezettek. Számos híres csónakházat engedély nélkül elbontottak, különböző ingatlanok és vendéglátóhelyek épültek rendezetlen körülmények között. A Római-part árterületen fekszik, amelyen lényegében tilos mindennemű lakóingatlan építése, bár aki mostanság arra jár, nem ezt látja. A kétes ingatlanfejlesztésekkel egyidőben jelentkezett a helyiek, a sportolni vágyó evezősök és különféle civil szervezetek fellépése a part megmentése érdekében. Ez a Római-part funkciójának és környezeti értékének tükrében értendő. A viták azóta sem csitulnak, amely leginkább az árvízvédelem megoldásának ügyében mutatkozik meg.
A teljes konszenzus szinte lehetetlen a mobilgátat akarók és az állandó kőgát mellett kardoskodók között. Sokan vannak, akik szerint az árvíz természetes része a partszakasznak, és hagyni kéne a természetre, hogy végezze a dolgát. A csatornázás és a szennyvíz kérdésének megfelelő módon történő rendezését azonban ez nem oldja meg.
A területen működő vendéglők, ingatlanok tulajdonosi jogköre is sok esetben homályos, amely csak bonyolultabbá teszi a végleges megoldást. Maga a part menti szakasz a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság kezelésében van, valamint a főváros és magáncégek (személyek) rendelkeznek több helyen tulajdonjoggal. Továbbá a tulajdonosi és fenntartói körhöz tartozik a BMSK (Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt.), amely elsősorban az evezős sporthoz kapcsolódó ingatlanok gazdája. Ezért érdemben nem tud beleszólni a vitába Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, holott közigazgatási értelemben a Római-part a III. kerülethez tartozik. Ennek ellenére tesz olyan intézkedéseket, amelyek nemcsak előremutatók, hanem hozzájárulnak a terület rendezéséhez. Ennek keretében szervez takarítást a föveny és a sétány megtisztítására önkéntesekkel és civil szervezetekkel együttműködve, melynek keretében a veszélyes épületmaradványokat is lebontják és elszállítják.
A végeláthatatlan viták és konfliktusok ellenére a Római-partra visszatért az élet, igaz, hajdani fénykorától még messze van. Az újonnan nyílt, egyedi hangulatú vendéglátóhelyek, az evezős élet fellendülése biztató a jövőt illetően. A megmaradt csónakházak (akár újjáépítve is) mutatják a múltat, az olyan sportszerveződések, mint például az 1992-ben alapított Rómaifürdő SE jelentik a jövőt, ahol az új generációk tanulhatják meg az evezős sport és élet szépségeit, remélve, hogy lázas munkájukkal hozzájárulnak a Római-part igazi arcának megmentéséhez.
(A szerző történész-muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
