Minden zenésznél érdekes kérdés, hogyan került kapcsolatba a hangszerével. Mi alapján esett a választás a nagybőgőre?
Habár a szüleim nem zenei pályára szántak, de taníttattak zenére. Tinédzserként természetesen mi is zenekart alapítottunk, mindenféle beatzenét játszottunk, és én voltam a basszusgitáros. Majd a sors úgy alakította, hogy mentem a soproni zeneiskola folyósóján, és épp kijött a terméből a bőgőtanár. Neves zenész volt, Klafszky Henrik, aki a salzburgi Zeneakadémián végzett, és Montag Lajosnak, a Nagybőgőiskola szerzőjének volt barátja. Rám nézett, azt mondta, hogy milyen szép termetű fiú vagyok, pont ilyen kell bőgősnek.
Már a Bartók Béla Konzervatórium diákjaként is a mai magyar jazzélet legnagyobb alakjaival játszott.
Volt egy nagyon híres osztály, ahol jónéhány azóta világhírűvé vált zenész tanult. Olyanok, mint Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, Muck Ferenc és Szabó Ferenc. Velük csináltunk egy Jazz GT nevű zenekart. Ez még iskolai banda volt, de ha a neveket megnézzük, már akkor is túlmutatott ezen. Az iskola után egy ideig még működtünk, aztán vége lett. Engem a Beamter-Martiny hívott el először. Akik régebb óta foglalkoznak a jazzel, biztosan tudják, hogy ők voltak a ’40-es, ’50-es években a magyar jazz hőskorának meghatározó egyéniségei. A két legenda visszatért a ’80-as években is, akkor lettem én a ritmusszekciójuk egyik tagja. Később elhívott Deák Tamás is, aki a big band akkori atyja volt Magyarországon. Itthon rajtuk és a Stúdió 11. zenekaron kívül nem is nagyon létezett más képviselője a műfajnak. Rengeteg filmzenét csináltunk, amíg velük játszottam. Például én bőgőzöm a Macskafogó rajzfilmekben, illetve, amit még talán ma ismerhetnek, az Amire a világ táncolt című összeállításban is. Majd elhívott Dr. Garay Attila, akivel kilenc évig játszottam, és a jazz műfajából adódóan rengeteg korombéli kollégával is zenéltem. 1985-ben hívott el a Budapest Ragtime Band, akkor az lett a fő zenekarom, mindent hozzá igazítottam, 1990-ben a vezetője lettem. Azóta is működik a dolog, de a mai napig játszom más formációkkal is.
Kik hatottak önre és zenéjére?
Rengeteget tanultam Garay Attilától, a repertoártól kezdve a zene, a jazz lényegéig, és az az igazság, hogy a mai napig tanulok. Igaz, hogy közhely, de mindenkitől tanulunk, a legfiatalabbaktól is. Sokféle zenét csináltam a jazzen belül, és minden csapatban mást leshettem el.
Amikor a Budapest Ragtime Bandbe hívták, ők akartak nyitni a jazz felé, vagy ön a ragtime irányába?
Sok barátom játszott ott, nagyon örültem, amikor meghívtak, és igen, ők akartak nyitni a ritmusszekcióban a jazz felé.
Hogy kapcsolódik a zenekar Óbudához?
Akkoriban a zenekarvezető Lukácsházi Győző volt, aki szintén a mai napig kötődik a Társaskörhöz. Idekerülésem után, 1986–1987 körül az akkori Társaskör a Zichy-kastélyban működött, ott tartottuk első óbudai koncertjeinket. Akkor már készült a jelenlegi épület, és mindenki tudta, hogy át fog költözni, azóta is sokat köszönhetünk a háznak. Régen „szigorúbb” volt az intézmény műsorpolitikája, nem engedtek be annyi könnyű műfajt, de mi már akkor is itt lehettünk. Az pedig nagyon jó, hogy a háznak van egy magas minőségi elvárása, ami azóta is változatlan színvonalon működik.
Az Óbudai Társaskörben működő zenekarok és az itt nevelkedett zenészek mottója az, amit Ön úgy fogalmazott meg, hogy „ide nem hazajárunk, hanem otthon vagyunk”.
Ez így van. Már nincs annyi koncertünk, mint régen, mert akkor havonta felléptünk, ez volt a megállapodás, de a mai napig van lehetőségünk próbára, itt van a raktárunk, innen indulunk más koncertjeinkre.
Jöhetek az ötleteimmel, amik a Ragtime Bandet érintik, és akár más formációval is.
Hosszú lenne felsorolni, hányszor is lépett fel a Budapest Ragtime Band a Társaskörben, és hány vendégművésszel zenélt, énekelt, hisz szinte minden alkalmat feldob a zenekar koncertjével, legyen az nőnap, farsang, gyerekkoncert. Itt tartották a zenekari és a személyes születésnapokat, évfordulókat. A Társaskör mellett az együttes visszajáró vendége a Fő térnek is.
Évek óta közreműködői vagyunk a nagyobb és kisebb óbudai rendezvényeknek, akár a Fő téren, akár más óbudai helyszínen. Mondhatjuk, hogy óbudai házi zenekar vagyunk, mert nincs olyan fesztivál, amin ne zenélnénk. Anno, Merényi Judit idejében még én is szervezője voltam az Óbudai Nyárnak.
Az óbudai rendezvények mellett visszajáró vendégek hazai és külföldi fesztiválokon egyaránt.
Sok helyen jártunk, felesleges lenne felsorolni. Egy-egy ilyen fesztivál mindig mérce is. Elsőként azzal, ha elhívnak, utána pedig azzal, amikor vissza is hívnak ebben a mai marketingelt világban. Visszatérő vendégek vagyunk Angliában, Edinborough-ban, ahol négymillióan fordulnak meg a fesztiválokon, sokat játszunk Ausztriában, bejártuk Európát, többször játszottunk az Amerikai Egyesült Államokban is.
Ha egy intézménynek van filozófiája, akkor biztosan van egy zenekarnak is. Mi lenne ez a Budapest Ragtime Band esetében? Ezt úgy örökölték az elődöktől, és folytatta mint zenekarvezető?
Én nem vagyok alapító tag, de amit akkor kitaláltak, azt azóta is próbáljuk fenntartani. Egyrészt ilyen az igényesség, ami abból adódik, hogy sok klasszikus zenész muzsikált a zenekarban. Létezik egy olyan hozzáállás, hogy „a jazzbe belefér a hiba, a rontás, majd improvizálnak”, ami a mi zenekarunkban soha nem volt jelen.
A mai napig ez az egyik stílusjegyünk, amiről megismernek minket. A másik az ápoltság, a megjelenés, ami nélkülözhetetlen minden színpadra lépéskor.
A teljes repertoárt örökölte az elődöktől, vagy folyamatosan újra hangszerelik a darabokat?
A műsor gerincét a régi számok alkotják, főleg ragtime-ok. Ezek örök darabok, amiket nem is lehetne jobban megcsinálni. Vannak olyan klasszikus és jazz átdolgozásaink, amelyek áthangszerelésében én is részt vettem, a régiekkel pedig általában Kovács Ferenc Öcsi dolgozott, ő volt a fő hangszerelő. Mindig igyekszünk egy kicsit újítani, most nagy divatja van az áthangszerelésnek, régi darabok elővételének. Az is divatos, hogy minden zenekar vendéget hív, ez pedig azzal jár, hogy át kell alakítani a műsorokat. Nálunk is gyakran megfordulnak vendégek, akkor megtanulunk darabokat az ő műsorából, áthangszereljük rá a mieinket, és így bővül a repertoár.
A zenekaron kívüli formációknál is ugyanaz az alapelve: legyen meg a jó viszony, a szakmai tudás, az igényesség? Hogy alakulnak ki ezek a társulások?
Ha tudjuk, segítjük egymást a szakmában: valaki nem ér rá, beugrik egy másik, ha ez működik, akkor többször is együtt játszunk. Én is azzal játszom, akinek ismerem a tudását, akiről tudom, hogy intelligens. Amikor engem hívnak, tudják, hogy időre ott leszek, megtanulom, jól eljátszom, amit épp kell.
A Budapest Ragtime Banden kívüli formációkban több a művészi szabadsága?
Nagyon jó úgy játszani, hogy nem én vagyok a zenekarvezető. Odamegyek, semmi dolgom nincs, felöltözöm, játszom. Az Óbudai Társaskör nem egy problémás helyszín, több mint húsz éve játszom ugyanazon a színpadon, mégis mindig van tennivaló, mindig intézkedem, és senkivel nem tudok a koncert végéig foglalkozni. Más felállásban ez jóval könnyebb.
Szinte minden héten játszik valahol: ez örömzene és barátságok forrása?
Örömzene, pénzkeresés, gyakorlás, és jól érzem magam. Szeretek játszani, azért is vállalok el ilyet. Sokan ódzkodnak attól, hogy vendéglátóhelyeken lépjenek fel, pedig ezek éttermek, elegáns helyek, és nemcsak jazzklubban kell játszani, hanem bárhol, ahol teret adnak a jazznek. A lényeg abban áll, hogy legyen hely, ahol van jazz. Ilyen a Zeller vagy a Mazel Tov, ahol hetente kétszer játszom. Nagyon megbecsülnek minket, a közönség rá van hangolódva arra, hogy itt koncert lesz. Ezektől függetlenül otthon is sokat gyakorlok, de így ismertem meg Cseke Gábort, így lettünk jóban, talán az egyik legjobb magyar jazz-zongorista, világszínvonalúan zenél. Ugyanígy ismertem meg Rátonyi Róbertet is. Mindig másokkal játszhatom, ami inspirál.
A sok teendő mellett a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagja. Emlékesteket, konferenciákat szervez. Szerepet tud vállalni a tehetséggondozásban, fiatalok felkarolásában?
Sok mindent csinálunk ahhoz képest, hogy nonprofit szervezet vagyunk, ilyen rendezvények például a Magyar Jazz Napja, a Magyar Jazz Ünnepe. Elnökségi feladatom része a tehetséggondozás is, illetve abban egy heted részt vállalok, mert heten vagyunk az elnökségben.
Én úgy gondolom, hogy a jazz még mindig köztes műfaj. Azt mondják, hogy ez könnyűzene, holott véleményem szerint nem az, erről folyamatos a vita, viszont érdemes megnézni, hogy a jazz-zenészek a világ zenei életében nagyon is ismertek, és nevük hosszabb távon fennmarad.
Jobb helyzetben van ma a jazz műfaja, mint amikor a pályáját kezdte?
Is-is. Sok szervezet van, sokféle program, régen mégis talán több lehetőség volt, több koncerthely, egyetemi klub, ahol felléphettünk. Nem könnyű ezt eldönteni, mert talán most divatosabb maga a műfaj. Az biztos, hogy akkor is sok volt a tehetséges ember, most még több van. Jó produkció viszont kevesebb – nem mindenki találja meg a megfelelő csapatot magának. Ebben például segíteni kell, útmutatást adni, felkarolni, elhívni. Szerencsére sok olyan tehetséges fiatal van, aki jól tudja magát menedzselni, ezt is tanulni kell.
A Heti Tv Heti Jazz című műsorának kitalálója, szerkesztője és műsorvezetője. Ott a jazzéletről, legfrissebb hírekről, lemezekről, idősebb és fiatalabb generációkról is hallhatunk. Muzsikusokkal beszélget, tere van ahhoz, hogy véleményt formáljon és segítsen.
Ennek a műsornak nagyon örülök, ez tényleg az a fórum, ahol tehetek a magyar jazzért. Tervben van, hogy a nagy ikonok mellett egyre több fiatalt bemutatok. Szeretem csinálni, felkészülök a vendégekből, ezáltal én is folyamatosan tanulok, zenéket hallgatok és válogatok, visszatérnek régi emlékek, és szóba kerülnek a műsor alatt olyan témák is, amiket addig soha nem tudtam a kollégákról.
Egy ilyen sokrétű művésznek marad szabadideje? Ha igen, mit csinál szívesen?
Mai napig sportolok, egy veterán csapatban focizom, gombászom, próbálom magam képezni mindenféle téren, szeretem a társművészeteket. Foglalkozom etimológiával, sokfelé visz egy-egy szó eredete, jelentése, és persze unokázom: három fiú unokám van, akikből soha nem elég.
