Blastik Noémi: Négy drámát mutattunk be felolvasószínházi formában a Nyílt Fórumon, amelyek mind teltházasak voltak. Kiderült, hogy a Társaskör törzsközönsége érdeklődik iránta, sőt új nézőket is be tud vonzani ez a fajta előadásforma. Ennek eredményeként a Társaskör felajánlotta, hogy 2024 tavaszán folytassuk a sorozatot, ekkor már nem a Nyílt Fórum, hanem a mi kettőnk projektjeként, a Neon Laboron belül. A névválasztást egyébként az inspirálta, hogy úgy gondoljuk, fontos rávilágítani ezeknek a szövegeknek a létezésére, felhívni rájuk a nézők és a szakma figyelmét.
Perczel Enikő: Rengeteg olyan darab van a ládafiókban, amelyeket soha nem tudtunk a bemutatóig eljuttatni. Átolvastuk a gyűjteményünket és rájöttünk, hogy sok olyan izgalmas, két-három szereplős drámaszöveg van, amely érdemes arra, hogy ebben a formában nézők elé kerüljön.
Blastik Noémi: Általában két-három napos próba után mutatjuk be ezeket a félig szcenírozott előadásokat. A felolvasószínházi formának az a nagy előnye, hogy itt a szerző, illetve a darab hús-vér színészekkel, rendezőkkel találkozhat. Lényeges ez a visszajelzés az íróknak: mi működik, mi mondható jól, mi az, ami esetleg papíron jónak tűnt, de színpadon nem él meg. Se a dramaturg, se a rendező nem tudja hozzáadni azt, amit a színészek. Természetesen az is fontos, hogy egy olyan rendező találkozzon a szöveggel, aki esetleg beleszeret és tovább tudja vinni kőszínházba vagy független csapathoz, akár darabra pályázva, és így létrejöhessen egy igazi előadás, hiszen a drámaszöveg csak a kezdete valaminek. Nem olyan, mint egy novella vagy egy regény, hogy levesszük a polcról és olvasgatjuk. A színdarabnak meg kell szólalnia, háromdimenziós térbe kell kerülnie, még akkor is, ha az a tér kicsi.
Beszéltetek arról, miért jó a szerzőnek, a szakmának, hogy vannak ilyen felolvasószínházi bemutatók. De miért jó a nézőnek egy ilyen eseményen részt venni?
Blastik Noémi: Szerintem azért, mert kap egy exkluzív élményt: ezt a művet ő látja és hallja először, másrészt picit olyan, mintha bepillantana a kulisszák mögé, ugyanis ezeken az alkalmakon a színészek civil ruhában vannak, csupán jelzés értékű díszlet és kellék van, hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor egy nyílt próbát nézhetnek meg.
Perczel Enikő: Nagyon szeretik a nézők a felolvasások utáni kötetlen beszélgetést is, sokan ott maradnak velünk, mert tulajdonképpen ez az egyetlen alkalom, amikor kérdezhetnek az írótól, a rendezőtől, a színészektől, és elmondhatják a saját benyomásaikat, gondolataikat, amelyek a szöveg hallgatása közben felmerültek bennük.
Azt, hogy milyen darabokat húztok elő abból a bizonyos fiókból, hogyan és milyen mérlegelés alapján döntitek el?
Perczel Enikő: Szeretnék egy picit visszaugrani a 2025-ben 40. születésnapját ünneplő Nyílt Fórumra. Nagyon sok drámaíró ott mutatkozott be először és lett később sikeres színpadi szerző. Mi is hasonlóan gondolkodunk, amikor szövegeket válogatunk: minek lehet esélye arra, hogy előadás legyen belőle, de a kezdő szerző nem tud eljutni a rendezőhöz, vagy a színházigazgatóhoz. Mi ebben igyekszünk és tudunk segíteni. Mondhatjuk azt is, hogy egy összekötő kapocs vagyunk a két fél között. Nagy büszkeség, hogy most már az írók keresnek meg minket a műveikkel, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a Társaskörös sorozat keretében foglalkozzunk velük.
Azt hogyan döntitek el, hogy mi az, ami érdemes a felolvasásra és arra, hogy egyszer majd talán színpadra is kerüljön?
Perczel Enikő: Nagyon fontos, hogy jó szöveg legyen és megfeleljen ennek a műfajnak, mert persze sok olyan szöveg van, amely nagyon jó, de a felolvasószínházi műfaj nem illik hozzá.
Blastik Noémi: Azok a darabok működnek jól, amelyekben az emberi viszonyok vannak a középpontban. A műfaj adottságaiból következik, hogy a látványra vagy a mozgásra fókuszáló művekről sajnos le kell mondanunk.
Perczel Enikő: Mondok példát. A shakespeare-i dramaturgiájú darabok nem alkalmasak, de egy Csehov-dramaturgiájú szöveg nagyon is megfelel arra, hogy két napon át boncolgassuk, és a színészek ennyi idő alatt annyira magukévá tudják tenni, hogy az előadás élvezetes legyen.
Blastik Noémi: Természetesen az is fontos, hogy milyen színészekkel dolgozunk. Vannak már visszatérő alkotótársaink, akik elkötelezettek a kortárs magyar dráma ügye mellett és szívesen tartanak velünk ebben a kalandban.
Amelyik színész szereti ezt a műfajt, az pont azért szereti, mert a nagyon rövid és rendkívül intenzív munka sokkal többet bíz az intuícióra, a zsigeri reakciókra és arra, hogy hogyan tudnak a lehető leggyorsabban egymáshoz kapcsolódni a művészek. Ebből a szempontból tehát a színészeknek is egy izgalmas és más feladat, mint a színházi munka, ahol az általában hat hetes próbaidőszak alatt van idő arra, hogy minden mondat minden szavát külön-külön mérlegelni, elemezni lehessen.
Perczel Enikő: Az időtartam is fontos. Az a tapasztalat, hogy maximum 70 perc az, ami jólesik mind az alkotóknak, mind a nézőknek. És érdekes, hogy jót is tesz mindegyik szövegnek ez a húzás.
Az írókkal ezt egyeztetitek?
Perczel Enikő: Igen, sőt ők maguk még vadabban húznak, mert ők is érzékelik a felolvasásnál az arányokat.
Blastik Noémi: De ez persze nem jelenti azt, hogy egy színházi bemutatónál ugyanilyen rövid lesz az anyag.
Beszéltünk a művek kiválasztásáról, de nagy a felelősség rajtatok abban is, hogy ki a rendező, akinek a kezébe adjátok ezeket. Hogyan agyaltok azon, kinek való egy darab?
Blastik Noémi: Alapvető szempont, hogy értse és persze szeresse a rendező a felolvasószínházat, hiszen ez számára is nagyon más feladat, mint egy szokásos színházi próbafolyamat.
Perczel Enikő: Deés Enikő Anyakovász című kétszereplős darabjánál onnan indultunk, hogy azt gondoltam, Pelsőczy Réka és Enikő jó rendező-író páros lehetnének. Réka pedig rögtön meglátta a darabban a lehetőséget, hogy az egyik szerep Fullajtár Andreáért kiált. Messaoudi Eminával kiegészülve egy nagyon izgalmas felolvasószínházi előadás lett belőle. Bódi Attila Ikrek című darabját eleve a rendező, Árkosi Árpád ajánlotta nekünk.
Blastik Noémi: Két külön ötlet szerencsés találkozásaként született meg ez az előadás. Mi szerettünk volna egy darabot keresni Gáspár Sándornak és Gáspár Tibornak, lehetőleg olyat, amiben testvéreket játszhatnak. És Árkosi Árpád teljesen véletlenül megemlítette Enikőnek Bódi Attila darabját.
Perczel Enikő: A csillagok állása.
Blastik Noémi: Egyértelműen.
Perczel Enikő: Aztán ott van Szabó Borbála Álmok kusza kertjeiből című drámája. Tudtuk, hogy ez a pszichológiai téma nagyon való Szabó Máténak és igazunk volt. Remek volt a felolvasó. Forgács Péter régi Nyílt Fórumos rendezőnk, kiválóan érti ezt a műfajt, ezért is kértük fel Maros András Rugós katica című darabjához, amit abszolút profin oldott meg.
Blastik Noémi: És itt lényeges megemlíteni, hogy ez az első olyan darab, ami kimondottan a mi inspirálásunkra született. Maros Andrással többször dolgoztam együtt, ismerem az írásait. Van egy remek könyve, a Játszótéri pillanatok, amiről úgy gondoltam, hogy nagyon szívesen felolvastatnám férfi színészekkel. Apukák a játszótéren – ez volt az ötletem. Egy tavaszi napon egy reklámfilm forgatásán Andrással együtt dolgoztunk Katona László színművésszel, majd este András az Örkénybe ment, ahol Hajduk Károlyt látta a színpadon. Másnap felhívott, hogy ő ennek a két színésznek megírja ezt a darabot. Ne egyszerűen a prózakötetet olvassuk fel, hanem legyen egy önálló színpadi mű. Így született meg a Rugós katica. Hihetetlen büszkeség. Remélem, ahogy telik az idő, több ilyen mű is készül majd.
Perczel Enikő: Mondjuk el azt is, hogy mostanra már nemcsak drámai szövegeket mutattunk be, hanem Kárpáti Judit készülő könyvének a kéziratából is tartottunk felolvasót. A Képzeld, már fáj! egy családtörténeti nyomozás. Ez az est azt igazolta vissza, hogy nyugodtan feszegethetjük a saját magunk által felállított kereteket, vagyis, hogy csak létező drámák kerüljenek felolvasásra, mert Lengyel Ferenc felolvasásában elképesztően jól működött ez a szöveg. Úgyhogy mindenképpen szeretnénk ebbe az irányba tovább nyitni. Ami viszont egészen biztosan alapszempont marad, a kortárs és a magyar.
Mivel készültök 2025 első felében?
Perczel Enikő: Horgas Ádámnak lesz egy nagyon izgalmas, két női szereplős darabja, az Átjáró. Ennek a felolvasóestjét február 6-án tartjuk Zsurzs Katival és Ágoston Katalinnal.
Blastik Noémi: A magyar színházba járó közönségnek nem kell bemutatni Egressy Zoltánt, hiszen az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb kortárs drámájának, a Portugálnak ő a szerzője. Mi most, tavasszal a legújabb írását fogjuk feldolgozni Hajduk Károllyal.
Hogy látjátok, milyen a mai magyar dráma? Mi foglalkoztatja a szerzőket? Egyáltalán hol a helye ma a kortárs magyar drámának a színpadon?
Perczel Enikő: Azt tapasztalom, hogy az egész ország ír, annyira sok szöveget kapok. Az a tendencia, hogy a saját életüket állítják fókuszba a szerzők – vagy feldolgoznak már megélt eseményeket, vagy fiktív történetté gyúrják össze a jelen életüket. Annak idején a Színműn ezt élménynovellának vagy élményjelenetnek hívtuk. Ez a vonal most nagyon erős. De továbbra is jelen van a komoly társadalmi eseményekre, problémákra való reflektálás.
Blastik Noémi: Persze lehet, hogy ez a képünk abból adódik, hogy mi elsősorban a kevés szereplős darabokat keressük, és ebben a kategóriában a legtöbb mű az emberi kapcsolatokkal, találkozásokkal, elválásokkal, konfliktusokkal, a családi történetek, a családi feszültségek feldolgozásával foglalkozik. Én személy szerint szívesen olvasnék és segítenék színpadra olyan történeteket, amelyek a hozzánk nagyon közeli 20. század eseményeivel foglalkoznak.
De ha egy kicsit messzebbre tekintünk, hogy látjátok, milyen a kortárs magyar dráma? Az elmúlt években azt tapasztaljuk, hogy szinte nincs olyan kőszínház, amelyik repertoárjába ne kerülne be egy-egy ilyen mű. Mennyire elvárás vagy divat ez, vagy ezek a darabok valóban ilyen jók, ennyire érvényesek?
Perczel Enikő: Többféle irányzatról beszélhetünk. Vannak az újra felfedezett alkotások, mint Spiró Györgytől Az imposztor, Schwajda Györgytől A csoda, Szakonyi Károly Adáshibája, vagy Esterházy Péter Mercedes Benze. Ezek most is érvényes és kitűnő darabok. Aztán van egy olyan irányzat, amelyik nagy formákkal dolgozik: visszanyúlnak a nagy genezishez és mitológiai történetekhez, ezek mögé bújtatják az egyéni drámákat. Van az a vonulat, ami a meglévő nagy klasszikusból kiindulva fogalmazza meg a saját olvasatát, mint például Bodó Viktor és Tarnóczi Jakab munkái, vagy Kovács D. Dániel Don Quijote-feldolgozása, az Escape, ami egy egészen elementáris, fantasztikus alkotás. Vannak állandó író-rendező párosok, mint Székely Csaba és Sebestyén Aba, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia, vagy Mohácsi János és Mohácsi István. Fontos az is, hogy ők többnyire egy állandó alkotói csapattal dolgoznak együtt. Aztán van olyan társulat is, mint Pintér Béláék, akik létezésük óta tulajdonképpen mást sem csinálnak, mint a legfrissebb Pintér Béla-darabokat mutatják be. Ennél kortársabb nincs is. Léteznek történelmi témákat feldolgozó ősbemutatók is, mint Lőrinczy Attila Élve megégetve című drámája, amit 2020-ban mutattak be Szegeden. Azt gondolom, akkor kerül fel igazán egy színház a térképre, ha fel tud mutatni egy ősbemutatót vagy ki tud írni drámapályázatot. A drámapályázat fontos színházi küldetés, annak idején a régi, nagy művek, mint a Bánk bán is ilyen pályázatokra íródtak.
Blastik Noémi: Szerintem minden színház akkor van legközelebb a saját közönségéhez, amikor kortárs magyar darabot mutat be, mert azt a bőrünk alatt érezzük. Enikő említette, milyen más az, amikor egy író otthon ül és úgy ír drámát, ahogy egyébként novellát vagy verset, és mennyit képes hozzátenni, ha bejáratos a kulisszák mögé és a színház mindennapi levegőjét szívja magába. Lehetőségeinkhez mérten ebből szeretnénk adni az íróknak.
