Halottak fekszenek mellükön virágcsokorral 1956-ban a Tisza Kálmán, illetőleg Köztársaság téren. Az angol fordítás azonban azt mondja, hogy lisztes csomag fekszik a szívükön. Az illető fordító, akitől a minap kaptam ezt meg, tizenöt éve Angliában él, és azt képzeli, hogy tud angolul. A baj az, hogy magyar költő, akármit is csinál, nem tud angol verset írni. Ugyanúgy lehetetlen, hogy egy francia költő magyar verset írjon, vagy hogy egy magyar költő francia verset. A magyar költő persze tud franciául, tehát tud franciából fordítani, a francia költő viszont nem tud magyarul, tehát nem tud magyarból fordítani, és ezen nem lehet segíteni. Kevés az esély rá, hogy a magyar irodalmat valaha is népszerűsíteni tudjuk, mondjuk maga az irodalom vagy az esztétika nem is érdemli meg, de a költészet megérdemelné, mert több jó költőnk van, mint akármelyik más nemzetnek. Tizenötöt-tizenhatot egyből föl tudok sorolni, hogyha kérdezi. Minden héten kapok legalább egy fordítást, javarészt Kanadából, az Egyesült Államokból, de teljesen használhatatlanok. A költők közül a legjobb, akit ismerek, a nemrégiben elhunyt Robin Skelton, a kanadai írószövetség vezetője is fordított magyar verseket. De magyarul van kétmilliárd rím, angolul van húszezer. Nem lehet elvárni, hogy rímeket csináljon, azon kívül tartsa a versmértéket, vagy legyen bármi, ami a prózától megkülönbözteti a szöveget. Lassanként ott tartunk, hogy úgy írnak verset, mint Kr. u. 350 körül. Rím még nem volt, ritmus sem, szóval nincs benne semmi, ami verssé teszi. Ott vannak ezek a tojás, kör, templom alakú irományok; se füle, se farka az egésznek. A mai verseknek nincs közük a költeményekhez, szóval az történik majd, ami megtörtént már jó korszakokban is… Deák Ferencet megkérdezték, ki az élő legnagyobb költő, s ő azt felelte, Tóth Kálmán. Arany János élt. És Deák nem volt buta ember. Tanárom, Szigethy Lajos doktor, nagyon derék ember volt, szeretett is. A XX. század elején, 1924-28 körül két embert tartott jó költőnek: Varga Gyulát és Kozma Andort. És Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy Attila? Van egy tradíció, ami nem érvényes, ez a nagy helyzet verselésben.
A fenti példák is több évtizedet öleltek át. Ennek alapján félve kérdezem, nem számíthatunk semmi javulásra ezen a téren?
Hogy mi lesz, arról én nem merek szólni, mert teljesen átalakul a világ képe. A fordulat, amit a XX. század hozott, jelentősebb, mint akármelyik korábbi változás volt, talán Róma bukásán kívül. Az nagy esemény volt, és roppant következményekkel járt, de ezúttal technikailag is óriási a változás. Az irodalom problémáiról szintén nem beszélnek, hogy amíg a rádió az irodalomnak semmi bajt nem okozott, addig a televízió rendkívül lecsökkenti az olvasók számát, és azonkívül egy könnyed, idiotikus atmoszférába viszi őket. Emlékszem, hogy Vizinczey Pistánál jártam Kanadában, akinek az unokája, egy talán 12 éves fiú feküdt a földön és a televíziót nézte, amelyben az a történet volt elmondva, hogy vak kígyók a házak alá másznak, az embereket megeszik és a házakat romba döntik, amíg egy árokhoz nem érnek, ahol elpusztulnak. Pista azt mondta, menj ki fiam játszani, olvassál, csak ezt a hülyeséget ne bámuld! Miért nem olvasol? Azt válaszolta a gyerek, hogy a könyvet lapozni kell. Az óriási munka, ugye, az oldalakat forgatni? És a tévé nem terheli az emlékezetet. Érdekes módon viszont a mozifilmen vagy színházban látott jó jelenetek nagyon sokáig elkísérik az embert.
Életrajzi regényeiben jól követhető, hogy semmiféle ideológiai áramlat mellé nem állt oda, mindig a legelemibb humanista értékekhez kötötte magát, akkor is, ha ez kifejezetten veszélyes volt. De a példája mintha azt igazolná, hogy hosszabb távon ez az elköteleződés sokkal inkább segít átvészelni az őrült időket, mint a szélkakas-mentalitás…
Lehet, mert kezdettől fogva úgy volt, hogy elismertem egy kormány felsőbbségét, hogy hatalma van, de nem fölöttem. Akkor sem, amikor Rooseveltnél voltam, sőt föl is esküdtem rá, mert kellett a hadseregben, de nem tekintettem őt uramnak, parancsolómnak. Az amerikaiak sem. Nem arra esküdtünk föl, hogy őt tekintjük a legfőbb úrnak, hanem hogy nem leszünk hűtlenek a hadsereghez, nem állunk át az ellenséghez. Értelmes eskü volt, nem olyan zöldség, mint itthon, hogy Nagybányai Vitéz Horthy Miklós Őfőméltóságára. Én próbáltam magamról vagy a világról írni. Nagyon nehéz kérdés persze, mert én magyarnak érzem, mindig is annak éreztem magamat. Amikor fölajánlották az amerikai állampolgárságot, visszautasítottam. Akkor, amikor ott szégyen volt magyarnak lenni! Mert amikor nem volt szégyen, akkor mindenki viselte. És még egy. Számomra a legfurcsább az, hogy a legtöbben természetesnek tartják, hogy ha a kormány változik, ők is megváltoznak. Egy kivételt láttam életemben. Egy esztéta, aki 1956. október 27-28. táján, amikor váratlanul úgy tűnt, hogy a forradalom győzött, megjelent az Írószövetség házában, ami a maihoz közel, de a Fasorban volt még, három házzal odébb. Mindenki fölállt és elítélte Rákosit. Ránéztünk, ő fölállt, és azt mondta, tíz éve szolgálja Rákosit, nem tudja megtagadni. Megtapsoltuk. Végre egy, aki kiállt, igaz, hogy egy utálatos rendszer és egy gazember mellé, de legalább valami tisztesség volt benne.
Vajon mi lett vele később?
Egyszer újra láttam egy jó barátom, Szathmáry Lajos híres chicagói vendéglőjében. Szathmáry úgy került ki az USA-ba, hogy egy Berlin előtt tovább menekülő nyilascsapat századosaként megadta magát az amerikaiaknak. Másnap eltűnt a fogolytáborból, harmadnap pedig amerikai egyenruhában jelent meg. Amerikai kém volt a náci brigádban! Volt egy 40.000 kötetes könyvtára is külön épületben, s az étterem fölött volt egy nagy lakása, ahol híresebb magyarokat látott vendégül úgy, hogy reggel följött a pincér, és megkérdezte, mit parancsolnak? Rendes reggelit, vagy szalonkát sütve? Meghívta látogatóba ezt az embert is. Ott ültünk az étterem és a konyha közötti kis helyiségben Szathmáryval és japán feleségével együtt. Amikor Szathmáry említette a nevemet, ő azt felelte, az egy büdös fasiszta. Szathmáry fölkelt, azt kérdve, mit olvastál tőle? Azt mondta, ő ugyan semmit. Felhozta a Püski által kiadott 1980-as verseskönyvemet, letette, és arra kérte, olvassa el. Megtette, és utána bocsánatot kért tőlem. Forgattak rólam egy filmet 1987-ben Dubrovnikban, azzal, hogy az archívumnak csináljuk, mert nincs rá esély, hogy bemutassák belátható időn belül. Két óra alatt kész is voltunk vele. Kimentünk a hegyre, és verset olvastam a víz fölött, titkárom nagy ijedségére: ugyanis engedély nélkül voltunk „Tito Jugoszláviájában”, engedély nélkül kapcsolták be a készüléküket! Eltették, mint dokumentumfilmet a jövőnek, ez az ember azonban megnézte és levetíttette. Ez volt az első film, ami Recskről szólt, és nyíltan beszéltem róla. Semmi reményem nem volt rá, hogy Magyarországon nyilvánosan bemutatják, ő intézte el. Szóval bizonyos szempontból nem volt tisztességtelen ember.
1996-ban Budapest díszpolgára címet kapott. Olyan arcait is ismerte Budapestnek, amit már csak nagyon kevesen. Mennyire kopírozódnak át a hajdani városképek egy-egy mai sétába?
Nem könnyű ez, tudniillik az történt, hogy a forgalom darabokra szaggatta a várost. Például a körút másik oldalára elég ritkán kerülök át. Régebben egy volt a város, bármelyik utcán át lehetett menni bárhol. Amikor elmentem, volt két-három forgalmi lámpa, egy az Oktogonnál, a Nemzeti Színház előtt, a Rákóczi út és a körút sarkán, a harmadik nem is jut eszembe, hol. Amikor visszajöttem, egy volt, a körút és a Rákóczi út sarkán. Azért is emlékszem erre, mert különös dolog történt ott. Kéthly Annus elküldött vidékre, hogy próbáljam az embereket meggyőzni, ne a komcsikra szavazzanak gyávaságból. A Szociáldemokrata Párt irodája a Csokonai utcában volt, így a kocsim a sarkon várt rám. Miután kiszálltam, visszanéztem, és azt láttam, hogy egy szakállas, pajeszos zsidó ember verte a sofőrömet, amire ő elszaladt. Nem védekezett, pedig hatalmas, erős ember volt. Mi lehetett itt? Amikor visszajöttem Kéthly Annustól, kérdem, mi baja volt ennek az embernek veled? Azt mondja, elvettem a szőnyegeit. Hogyhogy? Nyilas voltam, mentünk csoportosan a zsidókhoz, és elszedtük, eladtuk az értékeiket. És most mi vagy? Szociáldemokrata. És mi leszel? Kommunista leszek, hát világos. És ez így ment. Wesselényi Miklós barátommal a Stefánia út felől érkezve néztük az 1946-os májusi felvonulást. Akkor még nem volt ott a Sztálin-szobor. Mondom, mennyi kommunista és szociáldemokrata párttag van. Azt mondja, tudom, sokan vannak, ez például – mutatott rá egyre − a XII. kerületi nyilasvezető volt…
Gyávaság, haszonlesés, vagy csak a túlélés ösztöne hajthatta ezeket az embereket?
A magyarok nem gyávák, ritkán – 1703, 1848, 1956 –, egyszer egy évszázadban, de remekül kiállnak, és elvesztik. Az amerikaiaknál az van, nem szeretem őket, nehogy azt képzelje, hogy nagy hívük vagyok, de ők be tudták rendezni az életet úgy, hogy a 99 százalékuknak tűrhető. Ahogy a svédek, a dánok, még az angolok is berendezték. Délen meg az olaszok, akiknek a történelme sok tekintetben szerencsétlenebb, mint a miénk. Szétdarabolva, Nápolyi királyság és Toscanai nagyhercegség, pápai birtokok, modenai hercegség és Velencei Köztársaság. És részint osztrák, részint francia és spanyol lefoglalás, de nem hordják a nemzeti bánatukat a keblük fölött. Én még olyat nem hallottam, aki a saját kormányát komolyan vette volna, vagy olyan katolikust, aki a pápának való azonnali és teljes engedelmességet ne szegte volna meg, és ezért lelkiismeretfurdalása lett volna. Látszólag igen, de valójában soha nem vetették alá magukat a hatalomnak. Talán ebben van a különbség.
Mint említettem, hazatérése után több kitüntetésben részesült, ezek közül a Kossuth-díj volt talán a legrangosabb elismerés.
A Kossuth-díjat 1994. október 23-án vehettem át. Tudja, miért akkor? Az Antall-kormány nem adott, aztán a Boross-kormány sem. Mádl Ferenc kultuszminiszternek írt a kiadó, nem tudtam róla, és a kiadónak visszaírt Mádl, hogy nem ismer ilyen nevezetű embert. Érdekes az is, hogy van vers magyar tankönyvekben az összes barátomtól, Pilinszkytől és Attilától, de tőlem nincs. Még mindig, ha szabad így mondanom. Nem nagyon érdekel. Adytól sem volt vers még 1928-ban sem, halála után majd tíz évvel. A Föl-földobott kő volt talán egyedül az utolsó oldalon, de azt mondta a tanárunk, hogy ezt a szemetet átlapozzuk. Miért szemét Ady? Attila meg érthetetlennek volt bélyegezve. Hogy lehet Attilát nem érteni? Ady is teljesen világosan beszél a magyar ugarról, az istenhitről és minden egyébről.
Itt van a 90 éves költő, akit a XX. század mindkét szélsőséges ideológiájának képviselői üldöztek. Mindezek után, gondolom, különösen fájó lehet, hogy még ma sem tudnak kezet nyújtani a szemben állók…
Én ezt már annyira megszoktam! A „Spenót” volt a külföldi magyar irodalomról is szóló első könyv, amit Béládiék írtak a 80-as években, és ami már megbocsátó volt velünk, hogy ezek ugyan hűtlenek, de egész jól tudnak írni. Rólam az van, hogy 1962-ben jelent meg Pokolbéli boldog időm című keserű verseskönyvem. Ebben ugyebár még véletlenül sincs egy korrekt állítás sem, még a címét sem olvasták el! Tudja, ki volt a könyveim terjesztője 47-től 88-ig? A könyveimet, amiket hazaküldtem, amiket elkoboztak a határon, Ferihegyen vagy Hegyeshalomnál, az ávósok árulták óriási összegért. Egy mohácsi állatorvos barátomnak, aki sajnos már nem él, küldtem egy másik barátommal nyolc könyvet. Nem nyitották ki a kofferét, nem vették el. Minden Magyarországra küldött könyvem hátsó belborítójára egy karikát rajzoltam. Nyolc ilyen karikás könyvet vitt haza, lement Mohácsra, átadta őket, amire az állatorvos az asztal alatti polcról, előhúzta a 80-ban kiadott verseskönyvemet, természetesen egy karikával a hátsó borítón. Honnét szerezted, kérdi a barátom. Azt mondja, egy ávóstól vette 500 Ft-ért. Kinn 22 dollárba került, itthon lehetett volna 800 Ft-ért is árulni, de ingyen volt nekik, így odaadták olcsóbban. Csak egy helyen nem kobozták el, az a két példány megvan, amit a Széchenyi Könyvtárba küldtem. Az angol nyelvűek is, amikor hazajöttem, több könyvem – még verseskönyv is – jelent meg angolul, mint magyarul.
A barátokat említve eszembe jut, hogy az önéletírásaiban többször felbukkan Borsody Bevilaqua Béla művészettörténész-író, akit nemcsak a felmenői tesznek érdekessé…
Csodálatos figura volt! A Bevilaqua család eredetileg a Majomhoz címzett híres, nagyon régi firenzei kocsmának volt a tulajdonosa. Barbarossa Frigyes császár megállt előtte lovon, mikor hadjáraton volt, és egy pohár bort kért. A kocsmáros kihozta, Barbarossa megitta a bort, és lovaggá ütötte Bevilaquát. A család minden tagját Lorenzónak hívták, Lőrincnek. A XIII-XIV. Bevilaqua, akiről azt mondták, hogy a pult mögött végigállta a reneszánszot, Cosimo és Lorenzo de’ Medici kocsmárosa volt. Ő dobta ki Parentucellit, aki sárga övvel és hupikék csuhában jelent meg. Akkoriban mindenki úgy öltözködött, ahogy akart, de ő kidobta. Tizenöt évvel később egy egész sor kanonok jött hozzá rém furcsa öltözékben, és kérdezte, hogy mi van veletek. Mind azt felelte, ő is pápa akar lenni. Tudniillik Parentucelli lett V. Miklós pápa. 1686-ban Buda ostrománál tűzmesterként harcolt a család egyik leszármazottja, szintén Lorenzo di Bevilaqua, aki itt maradt Magyarországon. Az ő utódja volt Borsody Bevilaqua Béla, aki a magyar kávéházak történetét írta. Kinn voltam vele egyszer az óbudai sváb temetőben, ahol Bevilaqua odaállt egy koporsó mellé, és azt mondta: „Itt nyugszik a Hét választófejedelemhez címzett kocsmának a volt tulajdonosa”. Elmondta, mettől meddig vezette a fogadót, mit árultak ott, milyen volt a kocsma. Ijesztő, mi mindent tudott, soha ilyet még nem láttam! Egyszer Goda Gabi barátommal mentünk el hozzá, akinek kelései voltak. Kérdezte, hogy nem tud-e valami szert, mire azt mondta, a szer nevét nem tudja, de lerajzolt két benzolgyűrűt, kötéseket stb. Bementünk a gyógyszertárba, odaadtuk a gyógyszerésznek, aki megcsinálta, és Goda 24 óra alatt meggyógyult. Ilyeneket tudott! Emlékszem, remekül volt a nőkkel. Egyszer a budai hegyekben egy nővel feküdt egy bokor alatt, és amikor engem meglátott, fölkelt, odajött hozzám, mentünk együtt egy ideig, míg egy másik bokornál egy másik nő integetett neki, hogy Béla, gyere ide! Irgalomból egy lengyel grófnét vett feleségül, aki 39-ben Magyarországra menekült, ezért mint arisztokratát 51-ben vidékre telepítették, ahol orvos híján meghalt. Tragikus véget ért.
A Pokolbeli víg napjaimban olvashatunk arról, hogy Ön is ott volt az óbudai vámnál, amikor Károlyi Mihály és titkára megérkeztek Londonból.
Április végén jöttek meg autóbusszal, az akkori Esztergom-Visegrád-Szentendre útvonalon, és a harmadik kerület határán, Aquincum után volt a vám. Békásmegyer még külön falu volt.
Akkoriban ezen a környéken állt még a Krempel-malom, sőt vendéglő is működött benne…
Valóban. Itt, az „aquincumi korcsmában”, ahol és amiről Tóth Árpád a híres versét írta, Berda Jóskával együtt egy nagyon szép, óriási fatáblát helyeztünk el, amelybe a vers első strófáját és Tóth Árpád arcképét faragtattuk bele. Kis avatási ünnepséget tartottunk, ha jól emlékszem, 1935-36 környékén. Mikor a háborút követően, 1946-ban hazajöttem, mondtam Berdának, nézzük meg, mi van a táblával. Átsétáltunk az újpesti vasúti hídon, mert az volt az egyetlen épen maradt híd. Lementünk a kocsmába, és láttuk, hogy a tábla nincs a helyén. A kocsmáros a régi volt, megkérdeztük, hova lett. Azt felelte, nem is volt ott soha. „Ne hazudj nekem – mondom neki, mérgemben mindjárt letegeztem –, mi helyeztük itt el!” Tudja, mi volt? „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort” – eldugta, nehogy mint svábot kitelepítsék. Végül aztán megmutatta nekünk, az istállóban, a szalma közé rejtette el. Nem tudom, később mi lett vele, 1950-től annyira nem ügyeltek semmire és senkire.
Verset mindig papírra, ceruzával ír, de az önéletrajzi mű megírásában volt-e segítője, gépírója?
Nem, mindig mindent magam írtam és írok, mert megszoktam. A verset leírom gépen, ha kész van. Aztán átjavítom, de rendesen egy könyvbe van beírva, és a kéziratért eljönnek. Azt hittem, hogy nem ér semmit a kéziratom, és egyszer azt a butaságot csináltam, hogy valakinek odaajándékoztam hatvan vers kéziratát. Aztán észrevettem, hogy Balatonszárszón 150 ezer forintot adnak egy példányért, én meg odaajándékoztam majd tízmillió forintot. De rendben van, semmi baj nincs. Kedvesen jár hozzám azóta is az illető. Jól érzem magam, rengetegen jönnek hozzám és nagyon kedvesek.
Fiatalok is?
Igen. Holnap jön Lackfi, holnapután Szálinger Nagyváradról, és pénteken Szőcs. Amit tudok, megteszem. Öregekkel azért sem tudok találkozni, mert olyan öreg, mint én, sajnos már nincs is…
Folytatjuk
(A nyitókép forrása: Fortepan/Szalay Zoltán)
