Roth Ildikó: A zöldségektől leszel olyan

Régen a Szigeten minden jobb volt. Na jó, nem, de voltak alapvetések, amiket mindenki tudott. Ilyen volt például, hogy a krisnásoknál egészen ehető az ingyen egytálétel, hogy teljesen hülye, aki bevállal bármilyen vetélkedőt tökrészegen egy akármilyen civil sátorban, és hogy házasodni mindenképpen kell. (Mondjuk engem pont kitiltottak, és házasságszédelgőnek nyilvánítottak, de ez nem tartozik szorosan a történet témájához.)

1999-ben letáboroztunk a Tilos sátor mellett, mert tudtuk, hogy ott fog fellépni a bëlga, akiknek fergeteges műsora volt a Tilos Rádióban TeKiKaGyü (Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülkezete) címmel, és bíztunk benne, hogy itt is nagyon eredeti műsorral rukkolnak majd elő. Nem is csalódtunk, ők viszont láthatóan meglepődtek, hogy mennyien tudják nem csak a bëlga-szövegeket, hanem a Tilosban elhangzott belső poénokat is. És ha telt ház nem is volt, de rendes tömeg üvöltötte összekapaszkodva a kicsit sem visszafogott szövegeket. Aznap éjjel hip-hop est volt a sátorban, és a bëlga után színpadra lépő csapatnak konkrétan ez volt a nyitómondata: „véget ért a Friderikusz show, ez most az igazi hip-hop yo”. A srácok annyira kemények voltak, hogy a nevüket se mertem megjegyezni. 😀

Cziffer Vera: Házinyuszi

1993 nyara nekem az abszolút szabadságról szólt. Leérettségiztem, nem is vettek fel sehova, és pasim se volt. Szülinapomra kaptam a Diáksziget jegyet, ami 300 forintba került.

Nagyon vártuk az indulás napját, együtt mentünk, csapatban, fiúk-lányok vegyesen. Csak barátok! „Házi nyúlra nem lövünk” – mondogattuk nagy büszkén. Ha valaki mégis lőtt, mélyen titkolta. Egy darab kétszemélyes sátorral vágtunk neki. „Aki először párt talál, azé a sátor” – így egyeztünk meg. Nálam azért volt egy hálózsák, gondoltam, ha nem nyerek, akkor is kibírok egy éjszakát valahogy a fűben. Nem volt ez nekem komfortzóna már akkor se, de a buli kedvéért nyilván nem hagyom ki. Mondjuk a sátor se lett volna az, talán ezért se hajtottam olyan nagyon a győzelemre. Az este egy pontján az egyik – már nagyon illuminált állapotú – barátka odafordult hozzám és lesmárolt, de ezt nem számítottuk győzelemnek.

Különleges világ volt ez a Diáksziget: végtelen tereken megszámlálhatatlanul sok ember. A sátorparkoknál a keresztbe-kasul kifeszített madzagok között az éjszakák folyamán sokan „elvéreztek”. Ahol felbuktak, ott aludtak el, akár sátorra, akár egymásra zuhanva. Óriási por volt, amiből alig látszottak ki a leparkolt, ezüstmetál zuhanykocsik. Ahányan voltunk, annyifelé akartunk menni, de az esti Sziámi koncertben mind egyetértettünk. Addig meg lézengtünk, kóvályogtunk. Kicsit nehezményeztem, hogy senki nem akart velem összeházasodni. Vajon egy esküvői papírral meg lehet szerezni a sátrat? Nem! Az szabálytalan. Házasodni most sokkal egyszerűbb, mint egy este alatt felszedni valakit, szóval nem elfogadható az „anyakönyvi kivonat”.

Nem nyertem, de nem is nagyon hajtottam rá, annyira lefoglalt az a rengeteg új inger. Egy biztonságosnak ítélt bokor tövében próbáltam meghúzni magam, és átvészelni az éjszaka további részét, a kékes-lilás, akkor nagyon menő hálózsákomban, de így is átesett rajtam egy részeg. Gyanítom, nem sokat alhattam, mert a hazaút a HÉV-en egészen szürreálisnak tűnt. Még soha annyira nem örültem az otthoni fürdőszobának, mint azon a reggelen.

Krajnov László: Jó, jó, de leugrott?

Téblábolok a délutáni Szigeten, keresem a haverokat, de nem túl nagy lelkesedéssel, igazából tudom, hogy majd csak pár óra múlva kerülnek elő valamelyik sátorból. Addig nézegetem a civilek utcájában a mindenféle szervezeteket, máskor talán ez is lekötne, de ma valahogy nincs erőm egy újabb IQ/drog/érzékenység/honfibú tesztre, inkább hagyom magam sodorni a tömeggel, mert a nappali fény dacára egész sokan hömpölygünk a… merre is? Á, látom már, a kalandparkos/űrhajókiképzős tér felé megyünk. Mondjuk, nem hiszem, hogy a másnaposság legjobb gyógymódja a fejjel lefelé pörgés lenne odaszíjazva egy acélkarikához, de mindegy, látványnak jó lesz. Már be is céloztam egy padot, ahonnan majd nézhetem hüledezve a tízperces farkasberciket, elmegyek egy hosszú sor mellett, amikor egyszer csak egy egészen ismerős hangra leszek figyelmes.

– Prüntyőkém, gyere ide! – szólít meg az anyám. Természetesen egészen másként nevezett, sokkal vállalhatatlanabb családi hívónevemet ordította utánam, ráadásul eltéveszthetetlen szláv akcentusával, hogy tényleg mindenki odaforduljon felénk.

– Mámocska, te milyen sorban állsz? – próbáltam egy normális beszélgetés keretébe visszatuszkolni a jelenetet.

– Nem tudom, csak láttam, hogy milyen kedves, vidám emberek állnak itt, akkor én is akarom – mondta mosolyogva, vélhetően régi moszkvai sorban állásokon elnosztalgiázva.

És tényleg, mint egy szürreális álom csúcspontján, állok a bűbájos, ám mégiscsak mi a pék haragját keres kint a Szigeten anyámmal, egy bungee jumpingra váró sor közepén, ááá, süt a nap, híreket mondunk.

Így esett, hogy ezen a napon vodkáztunk. Sokat. De nem az anyukámmal.