Mert ők egy római vízvezetékrendszer pilléreivel találkoznak minden áldott nap reggelén, amikor a munkahelyükre utaznak. Amfiteátrumban sétáltatják a kutyáikat, és ha lemennek az aluljáróba, római sírköveket látnak két lármás klímaberendezés között. Hát naná, ki akad ezen fenn az ott lakók, az óbudai köztereket napi szinten használók közül?
Vagy azon, hogy római villák, templomok oszlopsorai állnak a házgyári lakótelep tömbjei előtt, amiben akkor is, ma is emberek tízezrei éltek-élnek? És ha idáig eljutottak, kézenfekvőnek tűnik a gondolat, meddig bírják még a kétezer éves oszlopok, és mennyi idő jut a mögöttük álló panelházaknak?
Kétezer év? Fel nem foghatom mennyi. Kettő is, húsz, kétszáz is sok, hát még ennek tízszerese, százszorosa, ezerszerese. És mégis Aquincum, a mellé és rátelepült Óbuda valahogy megélhetővé teszik ezt a fantasztikus időhidat. Több millió éve elpusztult állatok mészvázai kővé tömörülve, amit kétezer évvel ezelőtt faragott valaki betűkké, alakokká, oszlopfőkké, sírkövekké, amiket most, a ma embere silabizál…
Vannak, akik megcsinálták ezeket, vannak, akik használták, vannak, akik lerombolták, mások kiásták a föld alól, konzerválták és megmutatják nekünk, mások meg mentükben egy pillantást vetve rájuk, sietnek tovább a dolgukra. Aztán megint mások megállnak előttük, és fényképezőgépükkel megörökítik őket, képbe sűrítve a valóságot, amit valakik kiválogatnak és kiállítássá rendeznek, amit aztán megint mások megnéznek, és így tovább, újabb kétezer évig…
Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2017-ben második alkalommal hirdette meg fotópályázatát Óbuda/Aquincum, a kétezer éves város címen. A pályázat idén is nyitott volt, hivatásos és amatőr fotósok is nevezhettek. Versenyen kívül – a tavalyihoz hasonlóan – ismét meghívást kapott öt fotóművész.
A zsűri: Torma Tamás művészeti szakíró, szerkesztő, Cseri László fotóművész, Kincses Károly fotómuzeológus.
Díjazottak: 1. Walton Eszter, 2. Szőnyi István, 3. Urbán Tamás, polgármesteri különdíj: Vida Beáta
