Keresés
rovatok
séta | 2018 nyár
Fotó: Sánta Balázs
Bodzay Zoltán
INDIÁN, A GÁLYAKAPITÁNY
Beszélgetés Horváth „Indián” Pállal
Egyesületet és római kori gályát épített a Római-parton Horváth Indián Pál, akit valamilyen módon gyerek, szülő és nagyszülő, vagyis mindenki ismer a kerületben, mert hosszú évek óta hajóztatja az ifjakat és korosabbakat a Dunán. Az Óbudai Sportegyesület elnökét a rómaifürdői evezés múltjáról és jelenéről kérdeztük.

Talán nincs is olyan gyerek a III. kerületben, aki óvodás vagy kisiskolás korában ne találkozott volna önnel egy-egy evezés alkalmával. Mióta él víz mellett?

Nagyjából harminc éve a víz mellett élek, és ezt az időszakot jórészt a vízisportnak, a kajakozásnak, a kenuzásnak és a gálya megépülte után a római kori hajózásnak szenteltem. Ezt a programot a III. kerület összes óvodájára és általános iskolájára kiterjesztettük. Már 2011-ben mintegy nyolcezer ötszáz gyerek vehetett részt az ingyenes programban, amit folyamatosan fejlesztettünk.

Ma naponta kétszázan jönnek, de olyan nap is volt már, amikor ötszázan ismerkedhettek meg a gályán a vízi élettel.

Részünkről mindez felajánlás volt az önkormányzatnak, amellyel kedveskedni kívántunk a kerületi gyerekeknek. Ez a hajózási élmény abból áll, hogy megmutatjuk a gyerekeknek a telephelyünket, majd a Dunát is a gályán evezve. Aki pedig később kenuzáshoz vagy a kajakozáshoz is kedvet kapott, itt folytathatta nálunk ezt az ismerkedést.

Az Óbudai Sportegyesület vízitúra és természetjáró szakosztálya nem mai keletű csapat. Hogyan kezdődött és miként alakult az egyesület sorsa?

Miniszteri rendelet következtében 1965-ben az önkormányzatok elődjei, a tanácsok utasítást kaptak saját sportegyesületek létrehozására. A mi nevünk akkoriban III. kerületi Központi Sportegyesület volt. A rendszerváltáskor az akkori elnökünk ezt gyorsan megváltoztatta Óbudai Sportegyesületre.

Ön mikor lett elnök?

Én a rendszerváltáskor jó barátomtól, Bartha Lászlótól vettem át a stafétabotot. Ő idősebb volt, én pedig akkor még fiatal, és boldogan estem neki a feladatnak.

Az a római típusú gálya, amelyen a gyerekeket ismertetik meg a vízi élettel, azért is nagyon jó ötlet, mert Óbuda, vagyis Aquincum jellemző sajátossága, hogy itt valóban rómaiak is éltek. Hogy jött az ötlet a hajó megépítéséhez?

Az Aquincumi Múzeumban található kőrajzokon ábrázolták egykor azokat a futárhajókat, amelyek katonákat is szállítottak, és talán a kereskedelemben is részt vettek, de többnyire inkább futárszolgálatot teljesítettek a limes védvonalának őrtornyai között. Ez immár csaknem két évezredes történet, amikor azonban hajóépítésre igazán alkalmas fafajták itt nem teremtek.

A rómaiak a tengerről hozták ide az ácsokat, akik abból a fából dolgoztak, amit éppen találtak. A hajók ezért mind elkorhadtak, ám a kőrajzok megmaradtak.

Egy kimondhatatlan nevű hajó rajza egészen jól kivehetően megmaradt, amit én lefotóztam, a szakkönyvekben utánanéztem, majd az Aquincumi Múzeum igazgatójával és más hozzáértő emberekkel kezdtük el kitalálni, hogy milyen legyen az a hajó, amit megépítünk. Majdnem ugyanazt építettem meg, amit a rómaiak, de miután a szülők részéről volt olyan félelem, hogy felborulhat, csak a biztonság kedvéért egy kicsit szélesebb lett és valamivel rövidebb. Tengerre nem mentünk ki vele, de levizsgáztattuk a gályát, így Európa összes folyójára alkalmas.

Milyen messzire bátorkodtak a gályával?

A Dunát bejártuk Ulmtól egészen Mohácsig. Délen azért nem mentünk tovább, mert azokban az országokban bizonytalannak ítéltem meg a hajózást, ezért Németországból Ausztrián, Szlovákián át Magyarországra szerveztük az utat. A túrákon évi rendszerességgel részt vettem magam is két évvel ezelőttig, amikor egy betegségem miatt az ilyen fajta hajózással fel kellett hagynom. Ezzel együtt kiképeztem több garnitúra utódot is, akik folytathatják.

A fiam, az egyesület elnökhelyettese és barátai többen levizsgáztak ennek a hajótípusnak az irányításából, így én akár ki is szállhatok ebből a történetből.

Már nem is számoljuk, hogy 16 vagy 17 ezer gyereknél tartunk, de minden évben ezer gyerek hajózását vállalom, amit teljesítek is.

A kezdetek óta elég nagy fejlődésen ment keresztül az egyesület. Vogalonga néven tengeri túrát is szerveznek az itáliai Velencébe és környékére. Milyen program ez?

A Vogalonga nevű rendezvényen már több mint tíz éve veszünk részt. Az olaszországi Velencében élő Gilberto Penzo úr készíti a gondolákhoz azokat a furcsa formájú bakokat, amelyek mentén egy szál evezővel tudják a gondolákat hajtani. Rendkívül speciális területe ez a hajózásnak, hiszen csak Olaszországban van gondolázás, és ott is csak Velencében. Gilberto Penzo úr, miután hallott róla, felkereste a római gályánkat, és felkért minket, hogy vegyünk részt a Vogalongán. A Velencében minden évben megrendezett esemény előzménye, hogy a gondolások fellázadtak a vaporettók ellen, amit egy tömegtüntetéssel demonstráltak.

Ezt követően ebből hagyomány lett, aminek következtében minden évben egy napra megkapják Velencét a kézzel hajtó hajósok.

Erre az időszakra a mentőhajók és az ottani csendőrség, a carabinierik kivételével kitiltották a vízi útvonalakról az összes motoros hajót. Reggel kilenc órakor elindul több ezer evezős hajó, amelyek megkerülik Murano és Burano szigetét is, majd visszatérnek a Canal Grandéra. Ilyenkor mindenütt csak a kajakokat, kenukat és egyéb evezős hajókat látni Velencében. Akik a parton vannak, azok befelé integetnek és kiabálnak, akik a vízen eveznek, azok kifelé teszik ugyanezt.

Találkoznak ott magyar evezősökkel?

Meglepően sok magyar evezős vesz részt ebben a programban, amit onnan is lehet tudni, hogy gyakran felhangzik a Ria-Ria-Hungária rigmus. Úgy érzékelem, hogy negyvennél is több hajó van ott hazánkból minden évben. Mi tizenkét éve, tízegynéhány hajóval veszünk részt az eseményen, amiből én tízszer végig eveztem ezt a hosszú távot.

Harminchat kilométert teszünk meg a tengeren, de mi Jesolóból nyolc-nyolc kilométert még odamegyünk és vissza, ami összesen ötvenkét kilométer evezés azon a napon.

Ez, azt is tekintve, hogy szeles tengeren kell megtenni az utat áramlatok között, emberes feladat. Mégis óriási élmény, azzal együtt, hogy egy egész napunk van mindig Velencében is megnézni műemlékeket, templomokat, érdekességeket.

Hogy tudják fenntartani, működtetni az egyesületet?

A legnagyobb támogatónk Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, akiknek szívből megköszönöm, hogy jelentős összeggel támogatják ezt a szabad­idősportot. Ez arra elég, hogy a rezsidíjakat ki tudjuk fizetni, a hajókat felújítjuk, és időnként újakat is vásárolunk. Ezen kívül vannak olyan fizetős tevékenységeink, amelyekből az egyesület szerény mértékben fenntartható. Ilyen például az evezős oktatásunk, amelyet egészen az elmúlt évig ingyen tudtunk nyújtani, mert az önkormányzati támogatás még fedezte a költségeinket, illetve más pályázatokon is részt tudtunk venni. A fővárostól is kapunk pár százezer forintot, ami szintén jól jön, de ebből ma már sajnos egy új kajakot sem tudunk vásárolni. A többi költséget pedig támogatóktól, tagi befizetésekből és túradíjakból, programdíjakból fedezzük. A mi táboraink ezzel együtt lényegesen olcsóbbak, mint amilyeneket az interneten szétnézve találhatunk. Van egyszerű napközis jellegű vízi táborunk, illetve változatosabb élményprogramunk és kalandprogramunk, amelyek valamivel többe kerülnek.

Ez utóbbiak keretében mászófal és strand is szerepel a lehetőségek között, valamint csocsóbajnokság, vízi csata és evezőlapát festése, amelyet aztán megvásárolhatnak a gyerekek.

Elég nagy zsúfoltság tapasztalható hétvégéken a Római-parton. Önöknek is osztozniuk kell a Multi SE-vel egy stégen.

Egy idézettel tudnék röviden válaszolni: Péter és Pál megárulnak egy gyékényen. A másik egyesület vezetőjét Horváth Péternek hívják, engem pedig Horváth Indián Pálnak. Mi nem fogunk összeveszni. Ők inkább versenysporttal foglalkoznak, míg mi szabadidősporttal. Jórészt eltérnek a stég igénybevételi ideink is. Évek óta egymás szomszédjai vagyunk, és együttműködünk. Mi arra biztatjuk a vízitúrázóinkat, hogy ha a versenyzők a stégen indulnak, vagy megérkeznek, akkor szabadítsák fel nekik a terepet. Szeretjük, ha a vízitúrázóink a sóderről indulnak, így nem kell feltétlenül a stéget használni. Egyébként sincs a Dunán mindenhol stég, sóderes part viszont igen, öt kilométeren belül biztos, hogy lehet ilyen kikötőhelyet találni. Nem úgy, mint a Tiszán, ahol többnyire nehéz vízre szállni és kikötni. Nem azt mondom, hogy ez jobb, hanem más. A Duna több figyelmet igényel, jobban meg kell tanulni a hajózási szabályokat, de mi éppen ezt csináljuk nyáron is. Ide felnőtt és gyerek is bejelentkezhet. A tényleges vízitúráinkat pedig Komáromból vagy Gönyűből indítjuk, de ezek a túrák már hosszabb távok.