Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök, a gyilkosságot vagy a pedofíliát például utóbbiak közé sorolnánk legtöbben, ehhez képest elég sok gyilkos és pedofil megússza a börtönt, kisgyerekes anyaként engem főleg ez utóbbi esetek zaklatnak fel, ehhez képest, ha egy vonzónak és fiatalnak már nem mondható nő rendszeresen dührohamokkal terrorizálja embertársait, az a kevésbé bocsánatos bűnök közé tartozik, annál is inkább, mert nyilvánvalóan senki mást nem terhel ezért felelősség, csakis ezt a szerencsétlen nőt, aki hisztériázik ahelyett, hogy nyugton maradna és végezné a dolgát, egyszóval az ő választásán múlik a dolog, mert ő újra és újra a rombolást választja. Ne mentegessük hát ezt a bizonyos nőt, hiszen nincs tekintettel sem a hétéves fiacskájára, sem a hetvenkét éves anyukájára, és tönkreteszi az életüket, ahogy a saját életét is tönkreteszi. Úgyhogy jobb híján terápiába jár, és mivel nincs pénze, ezért egy alapítványon keresztül utalnak ki neki szakembert. Ezen a ponton talán ismét áttérhetünk az egyes szám első személyre, de tartsuk talonban az egyes szám harmadik személyt is, a későbbiekben még hasznunkra lehet.

Minden terápiában eljön az a pillanat, inkább előbb, mint utóbb, amikor a szakember megkér, meséljem el, hogyan emlékszem az első dührohamomra, és ettől minden alkalommal garantáltan felmegy bennem a pumpa, mert ez tévút, sehová nem vezet, nincs első alkalom, csak egy történet van, egy történet arról, hogy tizenkét évesen a szüleim nem engedik, hogy Xéniára változtassam a nevemet, bármennyire is könyörgöm, már rengetegszer elmeséltem ezt a történetet, kezdem azt hinni, hogy nem is igaz. Ha egy szakember az első alkalomról kérdez, nem tehetek róla, úgy érzem, már megint egy szerencsétlen kókler kezébe kerültem, mindazonáltal gyakorlott terápiába járóként igyekszem visszajelezni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem ez a kérdés, és miért tartom módfelett problémásnak. Hajlamos vagyok messziről kezdeni.

– Nem szoktam beleszeretni a pszichológusaimba, nem ezért váltogatom őket, nem mintha én váltogatnám őket, a lényeg, hogy tudom, a szerelem megjelenése törvényszerű a terápiás kapcsolatban, és bizonyos értelemben illene beleszeretnem végre valamelyik pszichológusomba, de velem ez még sohasem történt meg.

Azokban a helyzetekben, amikor megpróbálok úrrá lenni a dühömön, szánalmasan affektálóvá válik a hangom, izzadni kezdek, csikar a hasam, egyszóval a testemben minden szinten negatív változások következnek be, úgy is mondhatnánk, a testem elárul, de ez úgy hangzik, mintha valami szomorú, melankolikus dologról lenne szó, holott undorító, ami történik, különösen azért – már megint itt tartunk, ez nem jó –, mert nő vagyok, és egy nő nem engedhet meg magának ilyen kilengéseket. És ha mégis megtörténik vele, az rendkívül megalázó, és még akkor is megalázó, ha az a nő egyes egyedül van egy szobában, de ha valaki mással kettesben van abban a szobában, akkor pláne megalázó, tessék, ez a világ nagy igazságtalanságainak egyike.

Zakir Ahmedov: Lonely (2019)

– Az efféle szerelem megjelenése a terápiás kapcsolatban egyáltalán nem törvényszerű – mondja már-már jókedvűen ez a harcsabajuszos férfi, a szerelem szót a levegőbe macskakörmöket rajzolva idézőjelezi, Ivánnak hívják, nem túl előnyös a külseje, alacsony is, kopaszodik is, de a bal fülében lévő fülbevaló mégis lazává teszi az összhatást. Az a gyanúm, az ő fotele kényelmesebb, mint az enyém, a lábait keresztbe veti, és olyan szenvedéllyel tornáztatja a szandálból kilógó lábujjait, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Ez az Iván nem úgy néz ki, mint akinek önbizalomproblémái lennének, de azért biztos neki is vannak, mindenkinek vannak, az összes nyomorult embertársamnak vannak önbizalomproblémái. Az igazság az, hogy bántónak érzem a lábujjtornáztatását.

Lehangoló ez az iroda, már jártam ide egy másik terapeutához, egy nálam évekkel fiatalabb nőhöz, akinél flegmább élőlénnyel valószínűleg soha nem találkoztam, az egyik szemöldökét örökké felhúzva tartotta, ajka kacsaszájba tapadt össze, de ne afféle erotikus kacsaszájára gondoljunk, hanem egy ilyen homorú állas kacsaszájra, amitől az arcára a méla unalom ült ki, mit mondjak, nem túl szerencsés, ha valaki már a pályája elején ennyire unja a munkáját. Négy éve fordulhattam meg itt utoljára, még nem voltak ezek a fotelek, barna huzatú régi székeken ültünk, éppen olyanokon, amilyenek a szomszéd kultúrházban voltak még a kilencvenes években, egy méretes faliképen tucatjával sorakoztak a geometriai alakzatok, valószínűleg csoportos korrepetálások alkalmával használhatta valamelyik önkéntes matektanár, az én tekintetem többnyire ugyanazon a mosolygó paralelopipedonon állapodott meg. Ez a falikép már eltűnt, de a felmatricázott könyvespolc még itt van, ahogy a játszósarok is, ami hasznosnak is bizonyult, amikor még frissen elvált szülőként a gyerekkel együtt voltam kénytelen pszichológushoz járni.

Visszatérve erre az Ivánra, tudom, hogy ami mostanáig köztünk történt, édeskevés ahhoz, hogy bármely fél hisztériás rohamot kapjon, én mégis a határára kerültem alig tizenöt perccel azután, hogy leültem vele szemben, és csak a hosszú évek munkájának köszönhető, ha most azonosítani tudom a helyzetet, és a másik utat választom, ez az esetek igen kis százalékában sikerül csak, de ez a mai eset éppen olyan, amivel képes leszek megbirkózni.