Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó: fortepan.hu
Mán-Várhegyi Réka
Indulat #2
Tegyük hozzá, kevés rossz szokása van anyámnak.
– Döbbenetesen szép asszony – mondják rá az emberek, aztán hozzáteszik: – Mégis milyen szelíd!

Mintha ellentmondás lenne a kettő között. Talán az lehet az oka, hogy anyám nem a természet vadvirága, éppen ellenkezőleg, feltűnően elegáns,  és az elegancia mintha nehezen férne össze a szelídséggel, nem tudom, csak feltételezem, egyszóval anyám az a típus, aki nemcsak „jól tartja magát”, hanem „még mindig ad magára”, mint egy királynő, délcegen vonul végig a körfolyosón, szándékosan a déli bejáraton jön be a házba, mert az van a legmesszebb a lakásunktól, és így elvonulhat vagy ötven ablak előtt, vagy akár száz ablak előtt, mert néha az első emeleten is tesz egy kört, és időnként ezt-azt a lépcsőházban felejt, hogy visszamehessen érte. Kivesz valamit a gurulós cekkeréből, és ott hagyja a lift környékén, egy céklát például vagy néhány krumplit, többnyire gumós zöldséget, ebből is látszik, hogy azért óvatos duhaj, szerencsére az egész cekkert csak egyszer hagyta lent, kiabáltam is vele, és jogosan kiabáltam, jól tudom, hogy nem mindig jogosan kiabálok, de ez jogos volt, a mai világban nem lehet egy egész cekkert a lift előtt hagyni, még egy ilyen viszonylag biztonságos házban sem, mint a miénk, én nem tartom egyébként kiemelkedően biztonságosnak, de egyesek szerint ez itt a földi paradicsom, mondjuk ők ugyanazok, akik szerint anyám döbbenetesen szép asszony.

(Forrás: Fortepan.hu Abbázia kávéház, 1969)

Valami oknál fogva – maradjunk most ennél a homályos „valami oknál” – anyám a mai napig azt hazudja mindenkinek, hogy szépségipari szolgáltatások garmadáját veszi igénybe, a ruháit varrónő varrja, a körmeit manikűrőssel és pedikűrössel csináltatja, kozmetikushoz jár, masszőrhöz jár, fodrászhoz jár, néhány éve még személyi trénerhez is jár, nyilván ő maga is elhiszi, mert igen büszke rá, ez a minimum, mondogatja, mintha máshogy nem lehetne igényes nő, az életcélja, hogy ő legyen a megtestesült igényes nő, még hetvenként évesen is. De jaj, a sötét titok, hogy szegény anyukám valójában egész életében önmaga varrónője volt, és manikűröse, pedikűröse, kozmetikusa, masszőre, személyi trénere, és fodrásza is, ez az ő nagy szégyene, hogy mindezekben ő rendkívüli tehetséges, igaz, hogy az elmúlt néhány évben ebben-abban már segítségre szorul, cinkosokra van szüksége.

Ezért van, hogy ma a város másik felére, egy Magyar Múzsa nevű szépségcentrum telephelyére kell elzarándokolnom, átveszek három kiló iráni lila agyagot, anyám az interneten rendelte rendkívül jutányos áron, de a kiszállítás díját szokás szerint sokallta, egyébként nem szokott össze-vissza rendelgetni mindenhonnan, nem ment el az esze ebben az értelemben, megvannak a jól bejáratott beszerzési helyei néhány villamosmegállóra tőlünk, az mégiscsak túlzás, hogy ehhez a Magyar Múzsához konkrétan egy pusztán keresztül vezet a buszút. Képtelenségnek tűnik, hogy Budapesten ekkora puszták legyenek, nem is hinném el, ha nem a saját szememmel látnám, a távolban mintha tehéncsorda vonulna, az állatok fájdalmasan bőgnek az ég felé, de nem, csak egy hátára fordult teherautó rozsdásodik a naptól kiégett fűben. A buszon alig néhányan ülünk, biztos vagyok benne, hogy a sofőr nem tart be semmiféle sebességkorlátozást, ebből a szempontból szerencsés, hogy nem anyám jött a három kiló iráni lila agyagért, még én sem vagyok annyira edzett, hogy az ülésről úgy álljak fel és az ajtó fölötti jelzőgombot úgy nyomjam meg, hogy közben a rázkódástól ne ütődjek neki néhányszor ennek-annak. Nem kellett volna ilyen hamar felpattannom, a telefonom GPS-e szerint, amit egész úton figyelek, még eltart egy darabig az út, mielőtt a busz befordul majd abba a megállóba, ahonnan negyedóra gyaloglással elérem a Magyar Múzsa telephelyét, jobb lett volna még nyugiban maradni, csak a két üléssel odébb ülő férfi túl sokszor nézett felém, némileg bizalmaskodónak találtam a tekintetét, a szokásos passzív agresszív kapcsolódási kísérlet, amit annyiszor megtapasztalni a tömegközlekedés során, tizenkettő egy tucat, érdemes megtanulni kezelni az ilyesmit, ezt mondogatom magamnak, ez a minimum, ne akarjam rögtön kinyomni a szemét, különben tévedhetek is, talán egy nagyon rendes emberről beszélünk, ilyesmiben egy nő ritkán téved, és még akkor is egy állatnak érzi magát, mert rosszat feltételez egy ismeretlenről.

Visszatérve anyámra, mostanában gyakran gondolok arra, hogy miután hamarosan betöltöm a negyvenet, ideje magam mögött hagynom életemnek azt a szakaszát, amely során minden életképtelenségemért őt okoltam, el kell végre fogadnom, hogy eddig jutottam, kész, feldolgoztam, kijavítottam, átkereteztem, amit tudtam, a többit pedig már úgysem fogom ezután sem, úgyhogy el is engedhetném, egy fedél alatt élünk, látnom kell anyukámban a jót, példát kell mutatnom ebben a fiamnak, na, ez igazán fontos, hogy a szép pillanatokat, a lábát áztatta, amikor elindultam, az a teknő már vagy száz éves lehet, Zolika papírhajót helyezett óvatosan a víz felszínére, a júniusi napfény beszökött a hallba, ezt a képet kell dédelgetnem.

Mindjárt megáll a busz, sejtettem, a férfi is feláll, a másik ajtóhoz is mehetne, világossá téve, hogy nem akar tőlem semmit, de nem, ő itt hajladozik himbálózik mellettem a kapaszkodóról lógva, ugrat a busz megint, a széktámla a gyomromba nyomódik, sírhatnékom támad, az a baj, hogy nehezen tudom szétszálazni ezeket a negatív ingereket, pedig tapasztalt vagyok, én már képes vagyok kívülről látni, hogy amit a világ igazságtalanságának érzek, az csupán kisebb-nagyobb kellemetlenségek együttese, ez a férfi nem sejti még, hogy megvannak az eszközeim, én nem fogok ebben a pusztában megdögleni.