Tehát az iskolában kezelni tudom a nehéz helyzeteket, ha ez nem így lenne, már rég tönkrement volna az életem, üröm az örömben, hogy tizenkét éve hallgatom anyámtól, rokonaimtól, barátaimtól, terapeutáimtól, és sajnos már a fiamtól is, hogyha ott uralkodni tudok magamon, akkor bizonyára itt is képes lennék rá, csak nem akarom igazán, mert nem hiszem el, figyelem, ez a diagnózis, én nem hiszem el, hogy képes vagyok arra, amire a legtöbb ember, a tudatos, jól megfontolt cselekvésre, mintha valóban mindenki mindig éppen úgy viselkedne, ahogy szeretne, mintha mindenki mindig pontosan azt mondaná, amit mondani akar, vizsgáljátok meg magatokat ti, tudatos cselekvők, akik minden tettetekért rohantok felelősséget vállalni, erősen kétlem, hogy ez mind az én választásom lenne a hajam színétől kezdve az ekcémáimon át a szerencsétlen temperamentumomig, hát nem, ha választhatnék, akkor nem ilyen lennék, egyáltalán nem ragaszkodom ehhez a nőhöz, aki minden jel szerint vagyok, semmi sem köt hozzá, semmi, de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni, csak elkanyarodtam.
Még nem kezdődött el a tanév, és a járvány miatt az iskola udvarán tartjuk az értekezleteket, de nem a padoknál, ahol a diákok egyébként csoportosulni szoktak, hanem a focipályán a diófák alatt, itt több az árnyék, és nem kap két perc alatt napszúrást az ember, terebélyesek lettek a diófák az évek során, nem figyeltem, nem jártam erre, váratlan idill, ahogy tisztes távolságra egymástól, sűrű zöld ágaktól körülvéve üldögélünk a focipályán, mintha találtunk volna egy elvarázsolt kertet, gyerekek, ha nem vigyázunk, béke költözik a szívünkbe, nyögte be első alkalommal Mocsár, a tantestület heherészéssel válaszolt, az egyik sarokban ketten rágyújtottak, ne cigizzetek már, mondta valaki bátortalanul, talán Szőke Sári, de Kozák csak legyintett, mintha a különleges helyzet miatt most elfogadható lenne a dolog, amíg nincsenek diákok, addig itt hátul lehet, már ha senkit sem zavar, tette hozzá engedelmesen, és körülnézett, várt egy kicsit, aztán némi szipákolás és szörcsögés után rátért az első napirendi pontra, s hogy elég hangosan beszélni tudjon, lehúzta a maszkját, ekkor gyorsan én is rágyújtottam, mintha a dohányfüstbe burkolódzva elbújhatnék a betegség elől, persze, ostobaság, más okból is hiba volt rágyújtani, a füstöléshez kapcsolódó feltételes reflexeim az iskolán kívüli énemhez vezetnek, és bár ezt elég hamar felismertem, és a következő szálat nem szívtam végig, de addigra elfogott a nyugtalanság, nem mintha reális veszély lett volna, hogy őrjöngeni kezdek, hiszen természetesen nem őrjöngök a nap huszonnégy órájában, bőven elég, hogy néhány hetente elszakad a cérna, sőt általában hónapokig bírom, inkább ez a jellemző, hónapokig bírom, aztán puff, puff, puff, semmit sem nyelek le többé.
Az Iván-féle terápiában visszatérő feladat, hogy behunyt szemmel újra és újra lejátszom magam előtt valamelyik incidensemet, ezt a kifejezést Iván használja mindig, átmenetileg elfogadtam, de valahányszor kimondja, gyomoridegem lesz, tehát a feladat az, hogy kimerevítsem az egyes képeket, megnevezzem az érzéseimet, bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok elkalandozni, legutóbb mégis felfigyeltem arra, hogy mielőtt beszűkülne a tudatom és ordítani kezdenék valakivel, rövid időre szokatlanul érzékeny állapotba kerülök, és ilyenkor mintha a környezetemben lévők közötti erőviszonyokat mind érzékelném, dominanciát és alávetettséget, hogy ki mit akar elnyerni a másiktól, vagyis az elnyomó, manipuláló igyekezetet, megdöbbentő, hogy embertársaim kisebb-nagyobb mértékben szinte mind arra próbálják a másikat rávenni, hogy az ő tetszésük szerint tegyen, beszéljen, gondoljon, érezzen, ez az, amitől ilyenkor felrobbanok, amikor kristálytisztán látom a mindent átható manipulációs szándékokat, legfőképpen azt, hogy engem manipulálni akarnak, mert minden esetben erről van szó, meg akarják változtatni az életemet, még akkor is, amikor ez egyáltalán nem nyilvánvaló, például egy autóból rám kiabálnak, hogy túl lassan haladok át a zebrán, vagy amikor a Lidlben a pénztáros srác hölgyemnek nevez, amikor megkérdezem, hogy miért Pink Ladynek ütötte be az egyszerű piros almát, vagy hogy egy egész más jellegű példát hozzak, ha valaki durván ér hozzám, különösen szex közben, ez történt most Mocsárral, ahogy két kezével a törzsemet tartotta, belefúrta a hüvelykujját az oldalamba, próbáltam lesöpörni a könyökömmel, de annál erősebben nyomta, és akkor ott volt a pillanat, és már hiába próbáltam bevetni a titkos módszeremet, vagyis nem is próbáltam, eszembe se jutott, nos hát elég faramuci módon jutottunk el odáig, hogy nála aludtam, még soha nem keveredtem munkahelyi kalandba, az értekezlet második órájában kezdtem csak nyomogatni a telefonomat, tíz másodperc elég volt hozzá, hogy az ő képe ugorjon fel a Tinderen, és majdnem eltüntettem a fotót a képernyőről, hogy többé ne lássam, de mégis megálltam, köröztem az ujjammal a képernyő előtt, mostanáig a tantestületből legjobban Mocsártól tartottam, ám a gyanakvást ekkor egy pillanat alatt merész kíváncsiság váltotta fel, mindez egész másként esett volna, ha nem gyújtok rá arra a cigarettára, és ha a diófák nem nőttek volna meg ennyire az elmúlt tizenkét évben.
(…)
