Mán-Várhegyi Réka

Indulat #8

(…)

Valahogy nem józanodom ki teljesen, mire hazaérek, pedig ez egyébként varázsütésre szokott történni, nem kell tennem érte semmit, csak belépek az ajtón, talán mert idebent az örökké ítélkező anyám és a túlságosan érzékeny fiam vár, még ha alszanak is, egy csettintés, és kitisztul a látásom, a köd felemelkedik az agyamról, legfeljebb a fejfájás nem múlik el, nem szoktam ittasan hazatérni, de előfordul, hosszú ideje élünk úgy, ahogy élünk, most nem alszanak, délután van, mi az istenért vagyok ennyire rosszul, csavargatja a fejemet a fájdalom, nyomja a halántékomat, bizonyos szempontból érdekes ez az állapot, általában nincs ellenemre elmerülni ezekben az érzetekben, ez is egyfajta meditáció, nem ellenkezni, nem elszaladni a fájdalom elől, hanem elfogadni és belemenni, ha ideig-óráig sikerül, megérint a lassúság, amit egyébként hiába kergetek, most ez nem történik meg, de úgy vagyok vele, hogy megtörténhetne, csak át kell billennem a másik oldalra, le kéne zuhanyoznom, de a fiam körözöttes kenyeret eszik az asztalnál ülve, nem viszi be a szobába, nem hever el vele a kanapén, mint én, ő mindig leül az asztalhoz, a tányér fölött eszik, nem morzsáz, és miután egy paradicsom szeletet a szájába rak, az ujjai végéről a paradicsomlevet a tányér mellé kikészített szalvétával itatja le, már ott ülök mellette, már az arca felé nyúl a kezem.

– Hogy lettél te ilyen jó gyerek? – kérdezem szomjasan. 

– Szomorú vagy? – kérdez vissza, miután megrágta és lenyelte a falatot. 

Nagy önuralomra van szükségem, hogy visszatartsam a könnyeimet, megrázom a fejem, nem vagyok különösebben szomorú, bizonyos életkor fölött sokak alapállapota a szomorúság, ez teljesen természetes, én úgy érzem, túlléptem azon, hogy az életem nem olyan, mint amilyennek egykor elképzeltem, és különösebben az sem foglalkoztat, hogy egy napon majd nyomtalanul eltűnök, gyerekként még a mennyországban hittem, elképzelni sem tudom, hogyan lehet megbirkózni ilyen zsenge korban az abszolút halál gondolatával, hát persze, hogy érte, a fiamért mindig szomorú vagyok egy kicsit.

– Szerinted nálunk ki a családfő? – kérdezi. 

Azt hiszem, ez a téma beakadt neki. A halántékomat masszírozom, igyekszem derűsen nézni rá.

– Általában a férfiak szoktak a családfők lenni – teszi hozzá. 

– Ez egy meghaladott elképzelés. 

– Részben igen – bólint. – De azért érthető is. A férfiak nagyobbak és erősebbek, és az emberek jobban hallgatnak a férfiakra. 

– Miből gondolod? 

– Mert így van. Ezt mindenki tudja.

Mondanék valamit, ki kéne bontanom a témát a gyereknek, tisztázni hogy, előítéletek, társadalmilag rögzült minták meg a többi, erősen gondolkodom, milyen irányból induljak neki, noha ez tényleg nem a legmegfelelőbb pillanat, talán később kéne visszatérni rá, francba, a fiam már megint ugyanazt csinálja, amit az elmúlt időben sokszor láttam tőle, megrázza a fejét, mintha a haját akarná kirázni a homlokából, majd egy kézmozdulattal visszasimítja a helyére a tincset, ezt megismétli egymás után többször is, a mozdulat teljesen értelmetlen, azt hiszem, ő észre sem veszi, nem akarok egyelőre beszélni róla, félek, hogy ez tikkelés, volt már ilyesmivel dolgunk korábban, hónapokig tartó arcrángás, nem akarom.

– Apu sajnos nem jó családfőnek. Nem lakik itt, és amúgy sem felel meg, mert megbízhatatlan – mondja.

– Még hogy apu!

– Ha neked lenne egy új férjed, egy rendes ember… – A szemem sarkából érzékelem a hajrázós mozdulatsort.

– Nekem? – kérdezem.

– De nincs.

Legutóbb már ott tartottam, hogy gyerekpszichológushoz viszem a fiamat, de a nő, akit felhívtam, hogy a kondíciókról érdeklődjek, már a második percben arról beszélt, hogy a tikkelésnek nagy valószínűséggel a közös életünkhöz van köze, ezzel szülőként szembe kell nézni, a közértből kilépve, a buszmegállóban állva telefonáltam, jobban meg kellett volna gondolnom, mikor és hol kerítek sort a hívásra, nem számítottam rá, hogy lehord egy idegen, rendkívül mély hangja volt egyébként, mint Ilának, semmit sem tudott rólam, mégis nyilvánvalóan engem tett felelőssé, persze én sem gondolom másképp, tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, de amikor ennek a kétajtós szekrénynek a szájából tört elő a vádaskodás, váratlanul félelem fogott el, hagytam a buszt, futottam az utcán, elbotlottam kövekben és üres üdítős dobozokban, fél karommal a melltartóból kiszabadult mellemet tartottam, amikor a házunkhoz vezető utcán kaptattam fel, már félhangosan az ég felé esküdöztem, hogy blablabla, most már tényleg szembenézek vele, hányszor fordultam a fiam ellen, mert hiába voltak ezek rövid megőrülések, legfeljebb ötpercnyi üvöltözés után általában magamhoz szoktam térni, de halálra ijesztettem, biztos vagyok benne, legalább nem tartottak sokáig, legalább megbántam őket, de akárhogy nézzük, ezek visszavonhatatlan bűnök, pedig nem minden bűn visszavonhatatlan, a legtöbbet elsimítja az idő, legtöbb esetben az is elég a megszabaduláshoz, ha utólag tényleg megbánjuk, amit tettünk, Mocsár mesélt arról a visszatérő álmáról, amelyben egyszer csak rádöbben, hogy valamikor régen gyilkosságot követett el, a holttestet elásta a kertjében, a rendőrök soha nem találták meg, és álmában Mocsár pontosan tudja, hogy már nem is fogják megtalálni, nem kell félnie a felelősségre vonástól, mégis egyre jobban belebetegszik a gondolatba, hogy egyszer megölt valakit, ennyi, semmi más nem történik az álomban, csak mind gyötrelmesebben tudatosul benne a visszavonhatatlan bűn.

– Februárban betöltöm a nyolcat – mondja a fiam, és a szemembe néz. Összeszorítja a szívemet ez a komolyság, bárcsak ölelgethetném és puszilgathatnám, bárcsak felkaphatnám és megnevettethetném. – Nyolcévesen már tényleg elég érett leszek, hogy én legyek a családfő.

– Kicsi bogárkám! – mondom túlságosan hangosan, és egyre jobban nevetek, hátha átragad rá az én nevetésem, nem tudom abbahagyni, túl hangos vagyok, és csuklom is, anyám robog ki a szobából, ezek szerint mégis aludt, most ébredt a délutáni pihenéséből, biztos oltári dühös, mert felébresztettem, nem, a hangomból tudja, hogy rossz napom volt, ismer valamennyire, megragad a hónom alatt, és kihúzza velem együtt a széket, na gyere, állj fel, mondja, ilyenkor kurvára erős, megyünk a fürdőszobába, maga előtt tol, egyél még, angyalkám, a hűtőben van padlizsánkrém is, szól vissza a fiamnak, és amikor már benyomultunk a fürdőbe, amikor már hangosan csobog a víz, akkor kezd el szidni, amiért ilyen állapotban jöttem haza, én szó nélkül vetkőzöm, ő leül a szárító előtt álló hokedlire, és jajgatva sajnálja magát, az unokáját, engem, nem érti, hogy lettem ennyire rossz.

(…)