A tizenkilencedik századtól Óbudán a piaci versenyben megmaradt kékfestő műhelyek (Goldberger, Spitzer, Finály) nagyüzemekké váltak. Az 1835 óta működő Óbudai Hajógyár országos jelentőségű ipari egységgé fejlődött, emellett sorra nyíltak a kisebb műhelyek és üzemek, amelyek a helyi igények kielégítését szolgálták.
Ez a fajta kettőség – nagyobb gyárak mellett működő kisebb üzemek és műhelyek – hosszú ideig, egészen a 20. század végéig megmaradt. Az Óbudai Anziksz korábbi számaiban több írás foglalkozott a nagyobb, ismertebb óbudai gyárakkal, illetve összefoglaló jelleggel az egyes ipari szektorokkal. Most pár olyan üzemről és műhelyről lesz szó, amelyek kevésbé ismertek, de bizonyítékul szolgálnak az egykori óbudai ipar sokszínűségére.
Az 1867. évi kiegyezést követően látványos fejlődés figyelhető meg a hazai iparban. Ezt leginkább az új vállalkozásokat ösztönző, különböző ipartörvények tették lehetővé, valamint a szintén kormányzati szinten biztosított anyagi források és keretek.
A rendelkezések közül kiemelkedik az 1870. évi LI. és az 1881. évi XLIV. törvénycikk, amelyek leginkább ezekről a kedvezményekről szólnak, elsősorban a hazánkban eddig nem létező iparágaknak biztosított adómentességről. Az új ipari vállalkozások robbanásszerű elindulását a millenniumi ünnepségek is generálták, a vállalkozók bíztak termékeik sikerében.
Az Óbudán működő iparosok is kihasználták ezeket a lehetőségeket, és büszkén nevezték át kisebb üzemeiket, műhelyeiket gyárnak. A gyár meghatározására több rendelkezés született a korszakban, azonban ezeket sokféle módon értelmezték. Figyelembe vették a munkáslétszámot, a termelés módját, a termeléshez használt eszközöket és az előállított termékek értékesítési rendszerét. A két világháború közötti időszakban gyárnak számított minden olyan üzem, ahol gépekkel dolgoztak, a termékeket raktárra gyártották, viszonteladóknak szállítottak, és a tulajdonos vagy vállalkozó elkülönült a munkásoktól. A létszám tekintetében iparáganként változhatott a meghatározás, hiszen egy pár fős vállalat is meg tudott felelni a felsorolt feltételeknek. Ezzel szemben az üzem meghatározásánál (kis-, közép- és nagyüzem) kizárólag az állandóan foglalkoztatott munkások számát tekintették mérvadónak.
A településen viszonylag alacsony volt a bérleti díj a főváros más kerületeihez képest, ezért Óbuda vonzó helynek számított az ipart vállalók körében. Ha egy vállalkozás beindult, és nagyobb helyre volt szüksége, könnyedén talált ilyet Óbudán.
Az Első Magyar Asztalos Szerszámgyárat Kéky Imre alapította 1890-ben. A gyár eredetileg a II. kerületi Vitéz utcában működött, de a jobb feltételek és az üzembővítés miatt Óbudára, a Vöröskereszt utcába költözött. Azon kevés hazai gyárak egyike volt, amelyek ipari módszerrel gyártottak gyalukat, gyalupadokat és asztalos szerszámokat. Egy korabeli (1897-es) reklámban így szerepelt a gyár: „Kitüntetve 25 kiállításon, úgy bel-, mint külföldön. Készít mindennemű asztalos és ácsszerszámokat, ú. m.: gyalupad, gyaluk és csavarszorítók, úgyszintén gyalukat rajz vagy minta szerint jótállás mellet. Nagy raktárak az összes szerszámokból. Megrendelések azonnal eszközöltetnek.” A leírások szerint 1928-ban még működött a gyár, de ekkor már Nagy és Kéky néven jegyezték.
Itt a jeges!
Az óbudai jéggyártás a 19. század végéig nyúlik vissza. Kezdetben a befagyott Duna jegét termelték ki és raktározták a megfelelően kialakított hűtőkben, aztán innen értékesítették. Az egyik ilyen jéggyár Goldinger Mártoné volt a Szentlélek téren, ahonnan főleg a nagyszámú helyi vendéglátóhelyet látta el jéggel. Ő maga a Fő tér 6. sz. alatt működő Központi Kávéházat üzemeltette. Nem messze Goldinger gyárától működött – egyes források szerint 1874-től – Finály Zsigmond jégüzeme, a Miklós utca 29. szám alatt (a Finály család főleg a textiliparban volt jelen Óbudán). A főváros lakosságának jég iránti igénye jelentősen megnövekedett, hiszen egyre több háztartásban volt jégszekrény. Felismerve ezt a lehetőséget, Finály egy jóval nagyobb üzem építésébe kezdett a helyi iparos, Röck István bádogosmester segítségével, és 1899-ben a Szentendrei úton – a területe leginkább a Búvár utcában volt – megnyitotta gyárát. Ezt a gyárat vette meg Reis Pál és Hajós Manó 1911-ben. A Reisz és Hajós-féle Óbudai Jéggyár egy hatalmas, 20×30 méteres épületben működött, ahol óriási kádakban (jégfejlesztőben) tartották a vizet, amelyet ammónia gázzal fagyasztottak le. 1924. szeptember 26-án súlyos baleset történt az üzemben, amikor felrobbant egy ammóniás kompresszor. Kilenc munkást súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállítottak a Szent Margit Kórházba, akik közül többen belehaltak szörnyű sérüléseikbe. A II. világháborút követően államosították a gyárat, de a termelés folyamatos volt. 1958-ban bővítették a raktárkapacitást, és már 20 vagonra való mennyiséget tudtak tárolni. A gyár sorsát az óbudai építkezések és szanálások pecsételték meg. A gyár kapacitása ekkor már nagyon csekély volt, végül 1971-ben bezárták, épületeit lebontották.
Nemcsak az óbudai piac működött a Tavasz utcában, hanem boltok, vendéglők, cukrászda és kisebb üzemek is. Ilyen volt az 1888-ban alapított Magdalin Vegyészeti Gyár, amelynek Weiss Lipót volt a tulajdonosa. A cégvezető Laufer Jenő volt, aki ügyes üzletpolitikát folytatott, és rendkívül széles árukínálatot alakított ki. A Magdalin Gyár legfontosabb termékei voltak: a keményítő és melléktermékei (pl. csiriz), mindennemű mosóporok és mosószerek, tisztítóanyagok, kályhapaszta, cipőpaszta, parkettapaszta, padlófényesítő, bőrfeketítő, különleges vegyi anyagok bőr- és textilkikészítéshez. A gyárban saját laboratórium működött, ahol különösen veszélyes anyagokkal dolgoztak, mint például a bőrfestéshez nélkülözhetetlen H-savval. Nem véletlen, hogy a vállalat nagy beszállítója volt az akkor még működő óbudai bőrgyáraknak. A gyár 1926-ban a Bécsi út – Farkastorki út sarkán álló ipartelepre költözött. Weisz Lipót szerényen és nagy odaadással vezette a céget, szerették a beosztottjai. Azonban a II. világháború kitörése, majd a zsidótörvények miatt távoznia kellett a gyárból, ahol nem állt le a termelés, új vezető irányítása alatt még 1944 novemberében is zajlott a munka. Weisz túlélte a megpróbáltatásokat, de 75 évesen, 1946-ban elhunyt. 1948-ban ezt a gyárat is elérte az államosítás folyamata, amely a vállalathoz tartozó két lakóingatlant (Bécsi út és Szőlő utca) is érintette. Végül leállt a termelés, 1950-ben pedig a céget beolvasztották az újpesti Ipari Segédanyag Gyárba.
Egykori jelenlétét a Tímár utca neve őrzi. Az óbudai bőrüzemek és gyárak lényegében a Lajos utcában vagy a közvetlenül annak környékén működtek. A bőrrel történő munkához sok vízre és kedvező széljárásra volt szükség – bűzzel járó folyamat volt, erre a célra a Lajos utca tökéletesnek bizonyult. A legjelentősebb óbudai bőrgyárak – Lenz, Abeles, Raditz, Politzer, Zentner – kiváló minőségű talp- és felsőbőröket készítettek a feldolgozóipar számára. Részben ilyen üzem volt a Kulcsár utcában (a mai Serfőző utca Duna felőli része) működő Kesztyűvarró telep, amely 1894-től működött az 1920-as évek végéig.
A Lajos utcában működött a századforduló és 1909 között az 1869-ben alapított Singer Henrik-féle Magyar Csiszolókorong Gyár Rt., amelynek fő profilja a csiszolókorongok mellett az üvegpapír-, csiszolópor- és csiszolóvászon-gyártás volt. Ekkor már dr. Tatay Adolf és felesége volt a cégtulajdonos, akik nagyon sokat tettek a vállalkozás fejlesztéséért, főleg a gépesítés területén. Gyártmányaik nemcsak a hazai iparvállalatok körében terjedtek rohamosan, hanem külföldön is előszeretettel vásárolták a cég kiváló termékeit. Bővíteni kellett a gyárat, amely 1909–1925. között a Bécsi út 170–172. szám alatti ipartelepen működött bezárásáig.
Mérlegek
A kisipar speciális egységei voltak az óbudai mérleggyárak, amelyek szintén a 20. század első felében voltak jelen a városrészben. Kollár Imre gyára a Miklós utcában, Töpper Lajos üzeme a Föld utcában, Zwarg Józsefé a Szépvölgyi úton működött. A leghíresebb Zier Károly Első Magyar Vegyi Mérleggyára volt, amelyet 1901-ben alapított. Különleges, analízis és precíziós mérlegeket gyártott a cég, amelyekre nagy volt kereslet. Zier 1914-ben átadta a tulajdonjogot Benyó Emilnek, aki tovább vitte a céget, amely az 1920-as évek elején elköltözött Óbudáról.
A Budapesti Facsavar-, Vas- és Fémneműgyárat 1907-ben alapították. Haláláig, 1937-ig Gomperz Benedek volt a főrészvényese és vezetője. A gyár a Szentendrei út–Petur utca–Emőd utca–Anikó utca által határolt területen működött, a Rómaifürdőn. Ugyan kiváló modern gépeken, de rossz körülmények között dolgoztak a munkások. A helyzet csak a II. világháborút követően javult. A gyárat 1948-ban államosították, de egészen 1959-ig megőrizte önállóságát, amikor az összevonások során a Csavaripari Vállalathoz került mint annak 3. számú Facsavargyára. Az 1970-es évek közepétől átépítették a Szentendrei út külső szakaszát, emiatt a Csavargyár területe is csökkent, pár épületet lebontottak. Ebben a korszakban már csak alig százan dolgoztak a szebb napokat látott gyárban, amely teljesen elavult, majd 1977-ben bezárták, a termelést a modernebb dombóvári gyáregység vette át.
A Statisztikai Kiadó Vállalat és Nyomda 1979-ben költözött a belvárosból Kaszásdűlőre, a Kaszás utca 35. szám alá. A mai Huszti úton működő vállalatot 1951-ben alapították és a Központi Statisztikai Hivatalhoz tartozott. Fő feladata évkönyvek, zsebkönyvek, adatgyűjtemények készítése volt, de számos más nyomdai munkát is végzett. A modern nyomdában sok fiatal dolgozott, ami a rugalmas munkaidőnek és a kiváló munkakörnyezetnek volt köszönhető. A rendszerváltozást követően a vállalat elköltözött Óbudáról, egykori épületeit 1993-tól eladásra kínálták. Végül nagyrészt lebontották, helyére egy német diszkontlánc áruháza épült.
Gyár a végállomás helyén
A Vörösvári út – Bécsi út sarkán található villamos-végállomás helyén állt és működött a Budapesti Bútorszövet és Szőnyeggyár. A gyárat 1927-ben nyitotta meg Pártos Gyula, akinek Újpesten már volt egy hasonló üzeme. A kezdeti nehézségek után, az 1930-as évek közepétől lendült fel igazán a termelés. A cseh szőnyegimport gyakorlatilag megszűnt, ennek is köszönhette a gyár, hogy sikeres lett. Gazdag termékválasztéka volt: függöny, bútorszövet, damasztszövet, ágy- és asztalterítő, plüss és mokett átvetők (ágyterítők), szövet- és méteráru, szőnyeg. A II. világháborúban megsérült a gyárépület, de az államosításig még működött a gyár. Az államosítást követően, az iparvállalatok összevonásának időszakában a nagyobb, vidéki szőnyeggyárak mellett (pl. Sopron) nem tudott versenyképes maradni, és megszűnt. A felhagyott gyár épületét a szanálások idején lebontották.
A Duna-part a 19. század közepétől vonzotta a sportevezősöket, akiknek egyik bázisa a folyó hosszú óbudai szakasza lett. Nem csoda, hogy idővel híres csónaképítő mesterek üzemei működtek Óbudán és a Római-parton. A csónaképítő műhelyek fénykora a két világháború közötti időszakra esett, de az azt követő – már pártállami – évtizedekben is működött pár közülük. A Csillaghegyi Csónaképítő Kisipari Termelő Szövetkezet 1947-ben alakult meg, telephelye a Valéria utca 5-7. sz. alatt volt.
Keresett termékeket gyártottak a hazai és a külföldi piacra. Tulajdonukba került az egykori Csillaghegyi Polgári Kör Bajáki Elemér u. 5-7. szám alatti ingatlanának nagyobb része, ahol csónaktárolót, illetve pár lakást alakítottak ki. Ezt az ingatlant 1966-ig használhatták. A cég végül 2003-ban jelentett csődöt, és szűnt meg. Innen nem messze, a Nagyvárad utcában is működött egy csónaképítő műhely, amely 1962-ben költözött ide a Lajos utcából. Ennek az üzemnek a története 1926-ban kezdődött, amikor a később világhírű csónaképítő mester, Dóka Mátyás létrehozta. A vállalkozás eredeti neve Regata volt és a Lajos utcában működött. Dóka mindent tudott a csónaképítésről, sorra kerültek ki műhelyéből a csodálatos cédrusfa testű alkotások. A háborút követően ezt az üzemet is államosították, innentől a Magyar Testnevelési és Sporthivatal égisze alá tartozott. Dóka Mátyás – ugyan nem tulajdonosként – de a cégnél maradhatott, és felügyelete alatt újabb és újabb hajók készültek az üzemben, amely közben áttért a préselt műanyag használatára. A híres mester 1967-ben nyugdíjba ment, nevéhez legalább ezer hajó köthető. 1971-ben hunyt el. Az üzemet Jagosics István vette át – korábban Dóka vezető munkatársa volt –, de a gyártás fokozatosan csökkent, majd az 1980-as évek közepén megszűnt.
A Gelléri-gyár
Az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésével meginduló lassú polgárosodás és az ennél gyorsabb iparosodás, valamint az új vállalkozások megjelenése komoly hatással volt a társadalomra. Egyre nagyobb igény volt a különböző széfekre, páncél- vagy pénzszekrényekre. Az ügyes kezű lakatosmesterek közül sokan gondolták úgy, hogy a nagy kereslet miatt ezzel kezdenek foglalkozni. Ilyen mester volt Gelléri József is, Gelléri Andor Endre író édesapja. A szigorú férj és apa kiváló lakatosmester volt, aki remek technikai újításokat alkalmazott pénzszekrényein (többet be is nyújtott a Szabadalmi Hivatalnak). Azonban a kitűnő munkásembernek rossz üzleti érzéke volt, és ez komoly nehézségeket okozott a családnak. Eredeti műhelye a Garay utcában volt, ahol a család is lakott. A vállalkozás fejlesztése miatt összefogott egy szomszédos lakatosmesterrel, Schuller Edével, akivel 1906-tól vezették közös műhelyüket. Számos szakmai sikert értek el, műhelyük közben többször költözött (Dob utca, Rákos utca), és büszkén gyárnak nevezték.
Az I. világháború kirobbanása nehéz helyzetbe hozta a gyárat, amely 1915-ben csődbe ment. A Gelléri család Óbudára költözött, ahol a Tímár utca 24. szám alatt a családfő megnyitotta pinceműhelyét. Azonban a háborút követő infláció, majd gazdasági válság miatt a lakatosműhely ismét bezárt, a család albérlőnek adta ki, hogy valamilyen haszna legyen belőle. Gelléri Józsefet megviselte a sikertelenség, több szívrohama volt, és 1938-ban elhunyt. Halála után özvegye még a saját nevére íratta a céget, de a nem sokkal később bevezetett zsidótörvények miatt le kellett mondania róla. A holokauszt borzalmait túlélő özvegy, illetve Gelléri Andor Endre felesége és gyermekei egy ideig a Tímár utcai aprócska ingatlanban húzták meg magukat.
Óbuda gazdag ipari múltja még sok érdekességet rejt, amelyek felfedezésére kiváló alkalmat biztosítanak az Óbudai Múzeum tematikus városi sétái.
