Keresés
rovatok
irodalom | Karácsony
Fotó: Fortepan
Bartók Imre
Isenheim

Egész nap leveleket fogalmazok. Zakatolnak a fejemben, zaka-zaka-zakatol. Szavak, főnevek, néhány ige, malter. Zakatol. Ülök a vonaton, nézem, ahogy suhan a táj. Vagy mint régen: amikor a vonat elindul, a nézők megdermednek. Mindig, mindenki megdermed. Itt ülök ledermedve a leveleim fölött, van tizennyolcezer-háromszázkilencvenkettő, amit elküldtem, de van még további ötezer-kilencszáztizenhárom, amit nem küldtem el, és mondanom sem kell, ezek a fontosabbak. (Van egy másik életem.) Elküldetlen levelek az adóhivatalnak, a közös képviselőnek, a kedves ismeretlennek, aki fellökött a Lidlben, hogy szétgurult a zacskóban szorongatott apróm, elküldetlen levelek mindenütt, a föld alatt, hálózatosan, mint a vakondgomba. Igen, neki is írtam, a kedves ismeretlennek, hosszú, gyűlölettől tocsogó ódát zengtem hozzá, de ahogy egyre jobban belehergeltem magam, egyszer csak rám talált a szánalom: hiszen az élő csak az életnek árthat, vagyis végső soron csak magát sértheti fel. Érdemes tehát óvatosnak lenni. Nem én vagyok az áldozat. Leveleket írtam még az exemnek és a feleségemnek is, a szeretőmnek és anyámnak, ezek között sok az átfedés, főleg, ha álmodom, igen, álmaimban még mindig visszatérek olykor a párás anyaölbe, ahol a szégyen azt jelenti, biztonság. Megírjam neki? Megírtam, de nem küldtem el. Nem számít, csak az fontos, hogy zengjen az igazság, legalább a fiókban. Isten egy faházban lakik valahol, kismedvékkel, tud mindenről, és nagyon reméli, hogy megtalálom az utam hozzá. Ő tudja, hogy a legnagyobb katedrálisok lefelé is ugyanabban a kiterjedésben folytatódnak. A menny ürességtől kongó díszterem, a lenti talponállóban viszont nagy a tülekedés. El kéne küldenem ezt a sok levelet, megyek is, átfutom őket, sosem késő. A legkorábbi harmincéves, valami otromba gyűlölködés. Honnan tanultam ezeket a szavakat?

Kinézek a vonaton, ott egy kunyhó. Kijön belőle egy kismedve, üget a szerelvény mellett, azt kiáltja: „Már késő! Már késő!” Egyszer megírtam anyámnak, hogy a bálna őse a szárazföldön élt, úgy nézett ki, mint egy kutya, de elege lett, és visszatért a tengerbe. Fokozatosan. Ez az igazi altruizmus, fejtegettem, tízezer generáción át semmi esélyed a normális életre, korcs kétéltűként szenvedsz a parton, szenvedsz a vízben, de aztán egyszer eljön az a pillanat, amikor hazatalálsz. A faj türelmesebb, mint az egyed, anyu. Ezért nem jutunk semmire egymással. Nem küldtem el ezt sem, de most megyek, és elküldöm. Bumm!, tessék, ilyen egyszerű volt. Ráz a vonat, töfögünk előre. Vajon mit fog válaszolni? 

Nem szabad fokozni a káoszt! Nem, nem, nem. Megírom a feleségemnek, hogy elköltözöm otthonról. Szép volt, ennyi volt, megtaláltam magamban a fajt, és most már az ő szavának engedelmeskedem. Nem merem a szemébe mondani, ez igaz, különben meg nyilván az egész grafománia a gyávasággal magyarázható. Megírom, hogy egy fakunyhóba készülök, ha akar, majd megtalál. Megírom Grünewaldnak, ne haragudjon, hogy megfeledkeztem róla, pedig kétszáz éve meg akarom már látogatni, sőt, egyszer meg is látogattam, de amikor lenyomtam a kilincset, zárva volt az ajtó, attól még újra és újra meg kellett volna próbálnom, minden évben, hátha, de ezt elmulasztottam, pedig igazán rendes ember. (Senki, még én sem tudom, hogy mennyire szenvedek.) Több a rendes ember, mint gondolnánk. A sunyik, akik írogatnak, azok viszont nem rendesek. De azok se rendesek, akik hallgatnak, akik a gyávaságot konfliktuskezeléssé stilizálják. A szeretőm és anyám nem mernek szembenézni a sorsukkal. Thébaiban pestis tombol, és a király bármit mond, prófétája azt feleli: „Hazudsz!”. Az exem régen a vízben élt, de már kijött onnan. A feleségemtől tudom, ő a terapeutája. Ötezer-kilencszáztizenhárom levél, de közben már négyet sikerült elküldenem. Sosem késő. Ami igazán fontos, a szívnek láthatatlan, de ha szerzel egy mikroszkópot, talán észreveheted. Anyám közben válaszolt: „Jaj, ezt miért kellett?” Még szerencse, hogy a vonaton van wifi. Itt robogok a szavannán, oroszlánok, tigrisek és medvék között, hamarosan utolérnek. Fakunyhók követik egymást, üresnek tűnnek, ki tudja? A szavak fele műanyagból van, ezeket nem kéne használni. A bálna őse egy papagáj volt, folyton azt ismételgette, amit mondtam. Hagyjuk is ezt az ötezer-kilencszázkilencet, igazából csak egyetlenegy van, amit muszáj lenne, amit még feltétlenül, mielőtt megérkezem Grünewaldhoz, mielőtt beszakad az ég. A sors egésze, a maga átláthatatlan kínjaival, lepkesúlyú, ellenben a kis küzdelmek irtózatosan megerőltetőek. Ha valaki rád néz, már ostromol. A szem a sziklatömb a katapultban. Nem így van, anyu? Közben kitöröltem a levelek jó részét, haladok tovább, már csak alig ezer van hátra. Szörnyűségek! Borzasztó. Egy hisztis gyerek sirámai. (Nincsen másik életem.) Egy loholó kismedve. Ezt most be kéne fejezni. Álljunk fel együtt, és mondjuk kórusban: „Befejeztem!”. 

Zakatol a vonat tovább. Érdekes ország ez, ahol Grünewald lakik. Hátha most ajtót nyit. Hátha beszélünk majd egymással. Hátha nem feledkezem meg semmiről. Ez persze nem lehetséges, mert valamit mindig elfelejtünk. (Nem.) A kis Oskar Matzerath: „Valamit mindig itt hagynak.” Közben ezerről lementem tizenötre. Aztán négyre. Háromra. Nagyon fájt, de kitöröltem még egyet. És, ez már elviselhetetlen volt, mintha a fél szívemet kivágták volna, még egyet. (Hiba.) Itt maradt az utolsó. Suhan a táj, futnak a vadmedvék. Minden adva van hozzá, hogy Isenheim vad indiántörzsei rajtaüssenek ezen a vonaton. Mindig a postakocsi viszi az aranyat. Írtam anyunak, az exemnek, a feleségemnek, a jótevőimnek, az irodalom kiválóságainak. Mindegy. De írtam neki is, a kislánynak, akit az erdőben láttam, és csak fél karja volt. Talán ugyanezt az utat járta végig, mint én. Talán ugyanazt tudja, amit én. Talán van egy kunyhó. (Van egy kunyhó.) 

A vonat lelassít. A távolban már felsejlik egy város, zsúptetők, füstcsíkok. Begördülök. A peron, akár egy oltárkép. Nem vár senki. 

Van egy levél, amit még nem küldtem el.