Keresés
rovatok
gyár | 2024 ősz
Fotó: Dohi Gabriella
Kocsis Katica
Itt az otthon, hol a munka?
Fabricius Anna tavaly nyerte el a Kassák Kortárs Művészeti Díjat az Itt az otthon, hol a munka? kiállítástervével, ami ezáltal idén meg is valósulhatott az óbudai Kassák Múzeum tereiben. A tárlat, ahogy Fabricius korábbi alkotásai, szintén a munka témakörével foglalkozik, de a fő hangsúly nem a fogalmon vagy a munkával kapcsolatos dilemmákon van, hanem egy messzire vezető következményen, azon, hogy a globális kapitalizmus hogyan hat transznacionális családok mindennapjaira. Hogy mennyire kizsákmányoló a világ, amiben élünk. A kiállításon fotókon és videómunkákon keresztül olyan emberek élethelyzetei tárulnak elénk, akik a családjuktól távol élnek és dolgoznak, hogy az otthon maradottak jelenét és jövőjét biztosítsák.

Mindig gyanakvással közelítek az olyan kiállításokhoz, ahol egy társadalmi jelenségre vagy nagyon érzékeny szociális témára irányul a fókusz, mert gyakran tapasztalom, hogy a kurátor vagy a művész erős kijelentéseket szeretne tenni, és gyakran olyan pozícióból szólal meg, amivel hierarchiát teremt saját maga és az ábrázolni vagy bemutatni szándékozott téma között. Fentről beszél, mindentudónak állítja be magát, amivel korlátozza azt is, hogy a néző a saját narratívája mentén közelítsen az adott jelenséghez.

Fabricius Anna Itt a munka, hol az otthon? című kiállítása azonban nem ilyen, bár a problémafelvetése konkrét és világos, azonban azáltal, hogy pozíciója nem a kulturális antropológusé, a megfigyelőé, aki átlátja a bonyolult összefüggéseket és megmutatja az igazságot, teret enged annak, hogy azt és annyit lássak meg a jelenségből, amennyit még elbírok. Fabricius Anna a fotóival és a videóival nem állít, hanem a belehelyezkedik és kérdez és átérez, sőt teszi mindezt úgy, hogy a végén úgy jövünk ki a kiállításról, hogy sokkal több lesz a dilemmánk.  Inkább a téma szövevényességéhez és komplexitásához kerülünk közelebb, de nem lesznek konkrét és világos válaszaink a felvetett kérdésekre.

Viszont kinyílik a szemünk, és talán nagyobb empátiával fogunk közelíteni az itt élő külföldiek felé.

A fotó- és médiaművész évek óta kutatja a munka kulturális és életmódformáló szerepét, a mostani kiállításon szereplő munkái a transznacionális családok szociális kapcsolatait vizsgálva mutatnak rá a globális kapitalizmusban rejlő alapvető konfliktusokra. Ahogy pályázatában írta, „egyre többek számára a munka egyszerre szigorú kényszer és a magasabb szintű egyéni vagy családi boldogság akadálya. A munka már nem összekapcsol és közösséget formál, hanem izolál és magányossá tesz”. 

Fotó: Dohi Gabriella

Olyan jelenséget vizsgál, ami tulajdonképpen mindannyiunkat érint, de amelyről csak töredékes képünk van, amit csak az általánosságok szintjén ismerünk. A kiállítás olyan aspektusokat is megvilágít, mint például a láthatatlan munka szerepe, a regenerálódás hiánya vagy a magára hagyatottság érzése, amelyekről európai emberként ugyan van valamennyi fogalmunk, de korántsem érzékeljük a konkrét jelenséget.

És bár szembesülünk az idegen országokban dolgozó munkások körülményeivel, igazából csak azt értjük meg, hogy mennyire komplex ez a jelenség, és, hogy mennyire töredékes képünk van azokról az emberekről, akik a családjuktól távol dolgoznak. Ez a fajta fragmentáltság jellemzi a kiállítást is, ahol egyéni sorsokat ismerhetünk meg, személyes történeteket hallgatunk végig úgy, hogy a sok sztoriból és személyes vallomásból mégsem fog összeállni a teljes kép. Ahogy Csatlós Judit is írja a kiállítás ismertetőjében: a térben „a munkások életének számos vonatkozása rejtve marad, ami tudatosítja a nézőben, hogy bizonyos emberek élete, küzdelmei, cselekvései és személyisége láthatatlan a társadalom számára.” Az embereket leginkább monoton cselekvés közben látjuk, végzik a munkájukat, miközben mesélik a személyes élettörténetünket. Azonban csak nagyon kis szeletét látjuk a személyiségüknek, keveset osztanak meg magukból, Fabricius pedig nem oknyomozóként faggatózik, hanem diszkrét távolságtartással figyel és empátiával viszonyul hozzájuk.

Az alkotó munkamódszere is nagyon izgalmas: a létrejött alkotások kooperatív munka eredményei. Fabricius fényképeinek és videóinak szereplőivel közösen hozta létre a műveit, így azok nem dokumentarista ábrázolások, hanem olyan, a videózás és a fényképezés kedvéért újraalkotott szituációkat felmutató alkotások, amelyek a képek jelenkori társadalmi szerepére is rávilágítanak, és amelyek ezáltal nagyon autentikusan mutatják meg a beilleszkedés, az elfogadás, a hiányérzet, a családszeretet és a felelősségvállalás személyes megélését. 

Amellett, hogy a vendégmunkások láthatatlanságát tematizálják, a fotó és videó megváltozott szerepére és feladatára is reflektálnak.

A kiállítás legnagyobb hozadéka talán az, hogy e munkamódszernek köszönhetően minket is kibillent a magabiztos, mindentudó helyzetből, amit a megrendezettség segítségével ér el. „Mint mindig, a most tervezett munkáknál is kerülöm a hagyományos megjelenítést, vagyis a szereplőket nem közvetlen munkavégzési helyzetbe hozom” – írta az alkotó tavalyi pályázatában.  

A belső térben három videó felváltva követi egymást a falakon, a néző párhuzamos történeteket hall és lát, miközben szinte azonnal bevonódik, és bár a szereplők nem tekintenek ki ránk, a monológjaik nem nekünk szólnak, mégis azonnal együtt érzünk velük. Személyes történeteket ismerünk meg, miközben az egészhez mégsem lesz hozzáférésünk. Fragmentumokat kapunk, apró mozaikdarabkákat, amelyekből felsejlenek kérdések, problémakörök, de azokról már nekünk magunknak kell elgondolkodnunk. Ami viszont nagyon erősen érezhető, az a munkások sérülékenysége, védtelensége, magára hagyatottsága. Különféle túlélési stratégiák határozzák meg a mindennapjaikat, miközben egészen világos, hogy be vannak ragadva egy helyzetbe, ahol a személyes szabadságuk, a családi és magánélethez, a szabadidőhöz, az emberi méltósághoz való joguk csak részlegesen érvényesül. Megismerünk egy ázsiai lányt, aki bár magas végzettséggel rendelkezik, mégis gombaszedőként dolgozik, amivel még mindig többet keres Európában, mintha a saját hazájában a saját szakmájában dolgozna. De itt látjuk azt a mianmari férfit is, aki négy éve nem látta a családját, viszont azt tervezi, hogy később majd hazamegy és saját földet vásárol. 

Fotó: Dohi Gabriella

A külső térben szereplő Work/Flow két afgán férfi történetét meséli el, akik a drezdai szennyvíztisztító-telepen dolgoznak már több mint öt éve. „A példájukon keresztül jöttem rá, hogy milyen erős kapocsként működnek az okostelefonok, és nélkülözhetetlen eszközei a távkapcsolat fenntartásának. Azzal is szembesültem, hogy egy vendégmunkásokat foglalkoztató ország nem szívesen lesz befogadó ország azáltal, hogy megfelelő dokumentumokkal hivatalosan is a társadalom részévé tegye őket”. A láthatatlanságuk tehát abból is fakad, hogy nem jutnak hozzá azokhoz az iratokhoz, amelyek biztosítanák számukra az alapvető emberi jogokat.

Itt szerepel a 6:30-6:30 című videó is, ami egy tajpeji textilfestő üzemben forgott, ahol különböző világmárkák számára készítenek ruha- és cipő- alapanyagokat. Az interjúban szereplők Fülöp-szigetekiek, akik két-hároméves munkaszerződéssel vannak Tajpeiben. Arról mesélnek, hogy mennyire nem tudják kihasználni a szabadidejüket, hogy inkább szünet nélkül dolgoznának, hogy hamarabb hazamehessenek, miközben egy munkáltató is megszólal, aki a helyiek munkához való hozzáállásáról panaszkodik.

A kiállítást nézve zsigeri szinten szembesülünk a vendégmunkások alacsony társadalmi beágyazottságával, azzal, hogy mennyire láthatatlanok a helyi társadalom számára, helyzetük átmeneti, meghasonlottság és ellenállás jellemzi a mindennapjaikat. Valamint csend és monotonitás. Nemcsak a családtagjaiktól, az otthonuktól, de saját maguktól is távol vannak, mert nem gyakorolhatják szabadon a korábbi szokásaikat, nem élhetik meg a saját kultúrájukat, azt a komplexitást, amivel teljesen éreznék az életüket.

Folyamatos hiátusban léteznek, ami nemcsak óriási szívósságot követel meg tőlük, de még erősebb szeparálódást eredményez, hiszen e hiány sem teszi lehetővé, hogy kapcsolódjanak a helyi közösséghez.

A kiállítás fotóanyaga részben a családok szétszakítottságáról, a szerettek közötti fizikai távolságról és annak lehetséges áthidalásáról szól. Csatlós Judit így magyarázza: „az utazók és az otthontalanok számára nélkülözhetetlen eszköz az internet és az okostelefon, amely biztosítja a kapcsolattartást és az érzelmi kötődések megerősítését a családdal. (…) A globális hálózatokon keresztül küldött fényképek és üzenetek áramlása leképezi az emberek mozgását, kapcsolati hálóját és talán vágyait is”. 

Az Üzenet… sorozat tehát egy közös munka eredménye: a vendégmunkások egy-egy szelfit küldtek a családtagjaiknak, akik egy üzenettel vagy rajzzal reagáltak arra a képre. A hozzátartozók játékos megjegyzésekkel, tagekkel, egyszerű rajzokkal reagáltak ezekre a fotókra. „Fabricius az így létrejött jeleneteket visszafordította a valóságba, amikor a digitális montázsokat valós helyszínen megrendezte és (az analóg fotóesztétika sajátosságait megőrizve) egy nagyformátumú kamerával lefényképezte. Ez az eljárás fizikailag egy térbe tereli és ezáltal szimbolikusan helyreállítja azt a kapcsolatot, amely a fényképezett személy és a távol lévő családtag között fennáll”. Ami érdekes ebben a projektben, hogy a munkások által küldött szelfik mindig mosolygósak, vidámak, az alanyok magabiztosnak és elégedettnek mutatják magukat, olyannak, amilyennek látszani szeretnének az otthon hagyott családtagok számára. Szeretnék elhitetni, hogy minden rendben van, megnyugtatni őket, hogy jó soruk van, nem kell aggódni értük. És bár hamis képet festenek, mégis látni kell, hogy ez is a gondoskodás egy formája, nemcsak a haza küldött pénzek. Fabricius értelmezésében: „a velük aktív együttműködésben készült, egyszerre megrendezett és improvizatív fotó- és videómunkák a beilleszkedés, az elfogadás, az önfeláldozás, a hiányérzet és a családszeretet személyességén keresztül” vizsgálják.

A kiállítás a hiányról és a láthatatlanságról egyaránt szól, ugyanakkor felmutatja azt is, hogy mennyire kritikus jelentősége van annak, hogy az egy helyen dolgozó vendégmunkások közösséggé szerveződjenek, ami egyszerre jelenti az érzelmi biztonságot, valamint a túlélés zálogaként is felfogható. Az egyik videóban el is hangzik ez a gondolat: „Most már ezek az emberek a családom. Bár Thaiföld különböző tartományaiból származunk, amikor együtt vagyunk, közösen főzünk, közösen élünk, együtt focizunk. Ha bármilyen problémánk van, segítünk egymásnak”. 

A kiállítás tehát éppúgy szól a vendégmunkások láthatatlanságáról, mint a családok elszakítottságáról, a gondoskodás lehetséges módozatairól, valamint a közösséggé szerveződés fontosságáról is.