A Vajdaságból származik, ahol az avantgárdnak komoly hagyománya van, hiszen az egykori Jugoszláviában pezsgőbb volt a modern művészettel foglalkozó közeg, mint idehaza a Kádár-rendszerben. Bácskában máig érezni a progresszív művészeti vonalat, ami még a kisvárosi-falusi környezetben is nyitott multikulturalitást eredményezett, és sikerrel ötvözi a kertben száradó vájlingok világát a popkulturális referenciákkal. Beszélhetünk a maga esetében is ilyesféle gyökerekről?

Természetesen beszélhetünk. Nehéz lenne körülhatárolni, hogy mi ez, de mondok néhány tippet arra, hogy szerintem mi teszi mássá a vajdasági magyarokat az anyaországi magyarokhoz képest. Egyrészt, mi a Balkán ölelésében nevelkedtünk, tehát a magyarországinál agresszívebb közegben, teljesen más mentalitásban, más spiritualitásban. Ez a harsányabb, harciasabb világ bizonyos nyomokat hagyott rajtunk.

A történelem és sorsszerűség, háborúk és mindenféle ideológiák nem múltak el nyomtalanul. A vajdaságiak olyan jellegű nyomásnak voltak és vannak a mai napig kitéve, ami mássá tette őket.

Sokkal nyíltabban konfrontálódó közegben kellett létezniük, ami nagyon barátságossá, de nagyon ellenségessé is tud formálni. Ezek a nagy dinamikák és amplitúdók azok, amik a mi hétköznapi magatartásunkban és művészetünkben szélső pontok felé mozgósítanak, és így vagy úgy, de nálam is megjelennek. A másik dolog is fontos, nevezetesen, hogy miközben Magyarországon a mindennapokban kevésbé volt jelen a hétköznapi élet szintjén az avantgárd, a modern művészet és annak harsányabb, merészebb és tabudöntögetőbb formái, addig a vajdasági magyar művészek mindig foglalkoztak ezekkel. Ladik Katalin kísérleti költőként, performerként és színésznőként ötven évvel ezelőtt készített olyan performenszeket, ahol teljesen levetkőzött, és a legbátrabb dolgokat valósította meg. Már nála is jellemző – ahogy a vajdasági magyar művészeknél általában népszerű – a multimedialitás, vagyis az, hogy ugyanaz a művész szívesen nyilvánul meg többféle művészeti ágban. Ladik Katalin mellett említhetnénk a vizuális költészettel foglalkozó Szombathy Bálintot, a néprajzkutató és zenész, a citrafon, tablofon hangszereket feltaláló Király Ernőt és másokat is.

Mindig volt egy kis lélekszámú, érdeklődő művészcsoport, talán két-háromszáz ember, akik minden médiumra kiterjedő művészeti tradíciót kívántak meghonosítani és folytatni.

Kipróbálták magukat mindenféle műfajokban, mindegyikhez hozzátették a maguk látásmódját, hogy legyen ilyen, olyan, amolyan esemény is, ne csak egyetlen művészeti ágat műveljenek a legmagasabb szinten.

Gyerekkorából emlékszik valamilyen összművészeti performanszélményre?

Édesanyám az Újvidéki Rádióban dolgozott, ott találkoztak és léptek fel sokszor ezek a művészek: Ladik Katalin, Király Ernő, a költő Domonkos István, a festő Kerekes László és a többiek. Megismerhettem őket, sőt édesanyám szakmai elköteleződése révén operákat is láttam, de kísérleti performenszeket és dzsesszkoncerteket is, már kiskoromban. A gyakori találkozások adtak egy plusz élménymennyiséget, főleg azt illetően, hogy milyen nehéz sorsa lehet egy művésznek. Ladik Katalin például évtizedeken át háttérbe szorított szereplő volt, mégis kitartóan dolgozott. Ugyanez a minta jóformán minden vajdasági művésznél alkalmazható, és én közelről láthattam, milyen mozgástérrel, milyen kilátásokkal és mégis milyen belső örömmel és feltöltődéssel tud egy művész találkozni.

Ha ezek ellentmondásos élmények voltak, miért döntött úgy, hogy ebbe az irányba szeretne menni?

Először a zene kezdett érdekelni, zongorázni tanultam és fúvós hangszereken játszottam. Tizenöt-hat éves koromban kezdtem dzsessz-zenekarokkal muzsikálni, kísérleti zenéket és alternatív zenéket is játszottunk. Újvidéken dinamikus zenei közösség volt. Akkor ismerkedtem meg a mára elismert multiinstrumentalista zenésszel, Boris Kovač-csal, vagy a nagybőgős-zongorista és zenei esszéíró Kovács Tickmayer Istvánnal, Király Ernővel, másokkal. Valahol a tinédzserkor vége felé döntöttem el, hogy művész leszek.

Akkor már intenzíven művészkedtünk Bada Dadával, másokkal együtt berendeztünk egy műtermet, ahol rendszeresen koncerteztünk, performenszeket csináltunk.

Folyamatosan gazdagítottuk egymást felfogásban, technikai tudásban, tapasztalattal és beszélgetések által. Kialakult egy olyan szcéna, amiben megjött a kedvem, hogy a mai napig ezzel foglalkozzak.

Művészeti iskolában nem is tanult? Csak egymást tanítgatták, vagy kiszemelt magának mestereket, akiktől ellesett ezt-azt?

Leginkább egymástól, de nem a legszerencsésebb azt mondani, hogy autodidakta módon. Tanultam művészeti egyetemen, Bada Dada pedig művészeti középiskolába és bölcsészetre járt. Nem voltunk autodidakták a szó klasszikus értelmében, hanem intenzíven kerestük a saját utunkat, ahová nem úgy próbáltunk eljutni, hogy egy mintát másolva megyünk tovább. Radikálisan kerestük az identitásunkat egy belgrádi, jugoszláv, balkáni mentalitás és tradíció, valamint a magyar művészeti hagyományok, európai és nemzetközi hatások alapján, és nyilván a vidéki közegünk keretein belül. Mindezeket a nyomokat felhasználva kerestük a saját nyelvünket, és – valaki előbb, valaki később – meg is találtuk. Számomra az nyújt még találkozási pontokat, hogy két művészeti nyelvhez állok közel.

A festészetben az élénk színeket és furcsa történeteket, a zenében az ösztönösséget, a stílusok átjárhatóságát és a harsány megnyilvánulásokat szeretem.

A kettőnek egymásra is van termékenyítő hatása, hiszen az a játékosság, improvizáció, ami az egyikben megvan, áthat a másikra is.

A zenéhez és a képzőművészethez mikor és hogyan csatlakozott az írás?

Miközben alkottuk a saját zenénket improvizációkkal, egyebekkel, performenszkedtünk, írogattam is. Alkalomszerűen verset, dalszöveget, kisprózát, feljegyzéseket. Az újvidéki művészeti folyóiratban, az Új Symposionban jelentek meg verseim és képzőművészeti írásaim, például feLugossy László antirock­sztár és Munkácsy-díjas festő munkásságáról. Azután az 1990-es évek elején Nyírő András barátom kért fel, hogy az Internetto nevű internetes újságnak írjak. Írhatok mindennap egy verset? – kérdeztem, mire ő azt mondta, hogy bármit. Voltaképpen ez inspirált, hogy rendszeres írással foglalkozzak, számoljak a megjelentetésükkel, egyáltalán gondolkodjak ebben a dimenzióban is. Születtek jó és kevésbé jó írásaim, novellák és versek, amikből összeállt a Szép a puszta kötete 1998-ban. Később következett még egy költészeti kiadvány, prózák és rajzok assemblage jelleggel. Az első tisztán prózai kötetem, a Lomtalanítás 2004-ben jelent meg, majd jött a többi egyfajta sorozatban, amelyben kiírtam érdeklődési és tapasztalati élményeimet egy-egy metaforikus világban.

Életének írói szakasza jellemzően Budapesthez köthető. Mikor települt át Jugoszláviából? Eleve úgy érezte, hogy jönne, vagy a délszláv háború játszott közre?

Nem akartam dobbantani, mert be akartam fejezni a Belgrádi Zeneakadémia zenetörténet és népzenekutatás szakát. Jól éreztem magam Belgrádban, egy-két vizsgám volt már csak hátra, nem kívánkoztam el. Másrészt viszont tudtam, hogy nem szeretném, ha elvinnének ágyútölteléknek. Eldöntöttem, hogy addig maradok, amíg erre nem kényszerítenek. 1991 októberében erőszakosan átvetették édesanyámmal a behívómat Újvidéken, azonnal tudtam, hogy rajta vagyok a listán, keresni fognak. Még aznap éjjel átmenekültem Magyarországra, de nem tudtam, meddig maradok. Befejeződik-e a háború, vagy mi lesz?

Egy idő után azonban kezdtem megtalálni a helyem, egzisztenciát kellett teremtenem, megnősültem, jöttek a gyerekek, végül itt maradtam és itt vagyok.

Nem Újvidéken, de nem is Los Angelesben, se nem Irkutszkban.

2011-ben kapta meg a győri Mediavawe Párhuzamos Kultúráért díját. Olyanoknak ítélik, akiknek a művészete, szellemisége kilóg a fősodorból. Közben szinte naprakészen reagál a mindennapok eseményeire. Közéleti szereplőket fest, gyakran közéleti szereplők vásárolják a festményeit. Egy underground közegnek vagy mindenkinek alkot?

Az én közegem a magyar nemzet. Egyben a magyar nép, a magyar munkásosztály, a magyar diákság, a magyar nyugdíjasok és ugyanígy az egész Európai Unió. De alapvetően azok, akik valamilyen értelmiségi hátterű indíttatásból érzik, értik és szeretik a művészetem. Akiknek van annyi ismeretanyaga, hogy azokat a sok szempontból történetmesélő, különböző referenciákra épülő képeket, amiket festek, megértik, átérzik és fontossá válnak a számukra. Általában nem azok veszik meg a képeimet, akik szerepelnek rajta, de nem is a mainstrem képviselői. Vett már tőlem képet politikus is, egyetemista is, zenei producer, zenész vagy éppen bárki. Tág szórású a csoport, aminek nagyon örülök, mert csak a képzőművészeti világon belül szorongva kicsit magányosan érezném magam. A kimondottan képzőművészeti berkekben el vannak foglalva szakmai vagy filozofikus kérdésekkel, konzervatív felfogásukban számos tabu tiszteletben tartását követelik meg.

Én ennél színesebb egyéniségnek érzem magam, aki szívesen lép interakcióba a művei által az emberekkel. Beszélgetni, kommunikálni akarok.

Ha provokációnak tűnik, akkor is párbeszédre serkentek, hogy beszélgessünk arról, mit gondolunk egy-egy személyről, egy-egy helyzetről és történelmi eseményről. Persze az az érdekes, hogy ebbe a beszélgetésbe behozom a politikum, a társadalom vagy a szociális kötődések kérdéseit. Nyilván vannak, akik a geometrikus képzőművészetet szeretik, mert az megnyugtatja őket, és nem kedvelik azt, amit én csinálok. De én úgy gondolom, hogy a közös élményanyaggal, a ránk helyezett ballaszttal való tematikus foglalkozás az én festékem, amiből próbálok valamit létrehozni.

Ez lenne a drMáriás-féle „társadalomsebészet”? Nagyon precíz kifejezés, hogyan született?

Sokáig minden interjúban az volt az első kérdés, hogy te tényleg doktor vagy? Lehetett volna unalmasan azt válaszolni, hogy nem vagyok orvos, hanem sámán és természetgyógyász, a cipőtisztítás nagydoktora. Vagy megpróbálhattam közelíteni, hogy mi is az, amivel foglalkozom.

Édesapám híres kórházigazgató főorvos volt, sok időt töltöttem vele a munkahelyén, éppen ezért eszem ágában sem volt orvossá válni, viszont az ő hivatásszeretete átragadt rám.

Tenni a közért, valamit észrevenni, szóvá tenni, és esetleg ezáltal gyógyítani. Így lettem olyan orvos, aki kis dr-rel írja a nevét, nem állítja, hogy van doktori végzettsége, de egészségmegőrző tevékenységet folytat, területe a társadalomsebészet. Itt megvágjuk, ott kivesszük, utána összevarrjuk, és várjuk a gyógyulást. Körülbelül ez lenne az, amit próbálok tenni átvitt és szellemi értelemben. Idézhetném Paul Valéryt is kicsit elfolk­lorizálva, hogy a csipke sem más, mint az ide-oda utazó cérna mozgása, mely az itt és ott, a belső és a külső találkozása által hímezi ki a lélek gyönyörűséges mintázatát.

Ha már Valéryt említette, van olyan alkotó, aki valamilyen úton-módon hatott magára? Akár zenében, akár festészetben vagy irodalomban.

Valószínűleg életkortól is függ, ki áll közel az emberhez, de Charles Bukowski világlátása ti­nédzser­korom óta meghatározó.

Egyszerre tud egyszerűen és mégis mélyen szólni az olvasóhoz, közvetlenül mond általános érvényű dolgokat egyedülálló, hiteles és szellemes módon.

Felhozhatnék sok dzsessz­muzsikust és punkzenészt is, a freejazz-szaxofonos és klarinétista Peter Brötzmanntól kezdve a New York-i avantgárd No Wave irányzatán át a Sex Pistolsból ismert Johnny Rottenig. Nevezhetnék komolyzenei karmestert, mint Teodor Currentzis, akinek nagyon izgalmas Csajkovszkij és Mahler interpretációi vannak, vagy Arcadi Volodos zongoristát a végtelenül kifinomult Schubert interpretációival. Sok különböző forrásból táplálkozom, lelkileg a klasszikus zenétől az ethnopunkig. Széles skálán tudok örülni akár Mattisse, akár Derain gyönyörű színeinek, vagy Picasso zseniális formai találmányainak, továbbá Vajda Lajos kifinomult, légies rajzaitól kezdve Csontváry fantáziadús tájain át Bukta Imre konyhai metaforákból szakrális magasságokig emelkedő képzőművészeti nyelvezetéig.

Körül lehet írni saját zenei, festői stílusát, vagy ott is ennyire különböző stílusokban szeret lubickolni?

A művészek általában azzal foglalkoznak, hogy kidolgozzanak egyetlen stílust, egy területen foglalkozzanak valamivel, amit viszont külön úton járnak be. Egy ideig én is azt gondoltam, a szakmai tudás a legfontosabb, hogy az ember jól meg tudjon nyilvánulni. De minél magasabb szintű technikai tudást sajátít el valaki, annál inkább lehet egyfajta racionalitás rabja. Kiműveltté, óvatosabbá, gyávábbá, szerényebbé, az önkifejezésében halkabbá, megijesztettebbé teheti, ami nekem nem tetszett. Amikor nagyon régen harsonán a Hindemith concertót tanultam a felvételihez, úgy gondoltam, hogy a több órás napi gyakorlás nem hoz olyan kvalitást, ami alapján a gondolataim, érzelmeim jobban kifejezésre jutnának. Másnak biztos segít, rám nem ez a jellemző. Félretettem a harsonát, és albán töröksípon kezdtem játszani, meg isztriai sípon, abszurdnak tűnő népies hangszereken. Kezembe került egy altszaxofon is, de alig tudtam rajta játszani.

Éppen emiatt volt izgalmas ez a szűzi viszony, a magam módján tudtam felfedezni, és tényleg azt játszani rajta, ami az enyém, nem pedig a mástól eltanult skálákat és fordulatokat.

A Tudósok zenekar is ilyen felfogású ösztönzenészekből alakult, s ilyen mai napig a festészetem is. Úgy csinálom, hogy örömet szerezzen nekem, s talán másoknak is, de úgy, ahogy magam gondolom. Két évtizede döbbentem rá, hogy szívesen lépnék párbeszédbe híres festők alkotói világaival. Ezeknek a stílusoknak a megidézése, a hétköznapi történetek ellenpontjaként való felhasználása, a bennük lévő furcsa látásmódoknak, a művészi szépnek, tragikusnak és a mindennapi banálisnak az összeillesztése érdekel. Ez vagyok én. Egyrészt, aki el akar vonulni a művészet tisztaságába, másrészt, aki meg akar merítkezni a hétköznapok kihívásaiban. Ebből próbálok gyúrni valamit. Régebben jobban érdekeltek a kevésbé kedvelt művészeti irányzatok, ma sok mindennel barátságban tudok lenni. Ebben nyilván van egyfajta szívélyesség a másik művész felé, és van benne egyfajta megbecstelenítés, deszakralizáció is, ami számomra nagyon izgalmas, mert valakinek az auráját megtörve, újraértelmezve, saját világomban relatívvá téve emelem újra piedesztálra. Ebben a megidézési és újra-megtermékenyítési aktusban van valami nagyon szép.

Szeretne elvonulni, de visszarángatják a hétköznapok. Ez nem valami kelet-közép-európai sajátosság? Groteszk módon, furán karikírozva reagál a történésekre, mert józan ésszel másképp nem lehet?

Abszolút. Ha egy kelet- és egy nyugat-európai ember beszélgetni kezd, egy idő után kiderül, hogy az egyik mindent komolyan vesz, a másik meg jóformán semmit. Mert a nyugati racionális rendszerekben nevelkedett generációkon át, míg nekünk megannyi abszurd kihívásban és kiábrándító ideológiában, hatalmas, kiszámíthatatlan változások vizén evezve kellett kialakítanunk a túlélési stratégiát.

Olyan nyelvezethez szoktunk, amiben utalások vannak, mert nem mondjuk ki, amit gondolunk, és ez a művészetben is megjelenhet.

A zenéléseim során mindkét európai típussal találkoztam, és pontosan láttam, hogy mi másfajta tradíciót képviselünk. Egyrészt vidámabbat, másrészt groteszkebbet, mert másféle spirituális hagyományon építkezünk, de hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom. Mi például nem tudunk szabadulni a romantikusan ideologikus képzetektől, hogy holnaptól fogva más lesz, mert majd jön valaki, aki megoldja a problémákat. Ebben a patetikusan abszurd romantizmusban élünk, és ebből fakad sok minden. Persze nemcsak nálunk van így, de a franciáknál megszépül, az angoloknál szikárabb lesz, nálunk viszont brutálisan kiteljesedik. A mi szellemi házunk eklektikus tákolmány, másképp lett megépítve, mint mondjuk egy német közegben.

A történetmesélő képei sokszor nagy pillanatokra, kiemelkedő személyiségekre utalnak, nagy lélegzetű dolgokat kapargatnak. A mindennapok emberét és világát milyennek látja?

Keresem a mozgatórugóit annak a világnak, amiben élünk. Leggyakoribb szavaink közé tartozik a kommunista, a fasiszta, a horthysta, a demokrata, az antidemokrata. Azt elemezgetem hosszú napló formájában, hogy ezek a fogalmak, vágyódások, tiltások, személyiségek és történeteik határozzák meg a mentalitásunkat, ők a lelki üzemanyagaink.

Ezek a sztereotípiák határozzák meg a működésünket, ezekről gondolkozunk, én pedig ezeket a mintákat megkérdőjelezem, átértelmezem, szembeállítom.

Vannak egymást ütő dolgok, és engem ez érdekel, nem csak magyar vonatkozásban. A legújabb képemen hírhedt szereplőket látsz, Hitlert és Sztálint. Két szörnyeteget, aki mindenkinél alapszintű beidegződés. De ők is fényezik és próbálják eladni magukat a béke hívószavával. A két figura egy nagy peace jelet fest, urambocsá, együtt, és egy Beatles-dalra rímelnek a tetteik: Give Peace a Chance. De a festékes vödrükön látjuk, hogy A, B, AB és 0 vértípusokból festik a békejelet, feltehetően tehát gyilkosságot követnek el, és kicsit átalakítva a szám címe, hogy adjunk nekik egy lehetőséget. Mindez Banksy műtermében kísért bennünket, mert az ő egyik képén a peace jelet két felfegyverzett katona festi fel a háború és a béke ellenpólusaként, nálam viszont az ideológiák és a szélsőségek kerülnek ellentétbe a valósággal. Vagy egy másik képemnek az a címe, hogy Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében, és Ady megítélésének kettőssége motiválta. Miközben legtöbben elítélik az életmódját, szellemi csúcsteljesítményként tekintenek a költészetére. Láthatjuk az ellentéteket: egy hajótörést szenvedett tékozló fiút, aki kimenti a jézusi hagyományt jelképező bárányt a tengeri barlangból.

Ezeken is nagyformátumú alakok szerepelnek. Nyilván szíve joga, hogy mit fest, de azt nem érzi vizsgálandónak, amikor mondjuk a kisember elbukik a fogyasztás bűvkörében?

Volt már Tesco Gazdaságos sorozatom a fogyasztás és az egyén kiszolgáltatottsága ellenpontjaként. Vagy az Egy APEH-adminisztrátor kalandos életének sorozata, ahol az egyén áll szemben a rendszer átláthatatlanságával teljes kiszolgáltatottságában.

De alapvetően az egyetemesebb, történelmileg összekötőbb figurákat próbálom interpretálni. Elmélyülök ezekben a történelmi, politikai személyekben, mielőtt megfestem őket.

Lehet, hogy egy hír indítja el az érdeklődésem, de több gyökérből táplálkozik az, ami végül megjelenik a vásznon. Ugyanaz a szereplő lehet pozitív vagy negatív is.

Az áprilisi Artweek keretében az Esernyős Galériában és az A38 Hajón egyszerre látható kiállítására milyen képeket válogatott?

A két kiállítás párbeszédbe lép egymással, különböző szempontok szerint építkeznek. Az Esernyős­ben az utóbbi 5–10 év válogatása lesz magángyűjteményekből olyan festményekkel, amelyek vagy még nem voltak kiállítva, vagy már elfeledtük, vagy ilyen összeállításban még nem szerepeltek. A legelső Soros-portrém is látható lesz, amely lehet, hogy a későbbi Soros-ellenes kampánynak lett az ötletadója, bár én nyilván ironikusan értettem a Soros György vért szív a magyar nemzeti parkban címet. Látható lesz Áder János bohóchallal, ami egy népszerű kép, de kevesen látták eredetiben. A Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén még egyáltalán nem volt kiállítva, és így tovább. Lesznek képek, amelyek egymással soha nem találkoztak, feltűnik köztük Orbán Viktor véletlen találkozása Orbán Viktorral is. És lesz egy ősbemutató: Krúdy Gyula óriásportréja, amely erre a kiállításra készült. Címe: Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében, s olyan hangulatot jelenít meg, amely oly jellemző Óbudára.

Az otthont meleg, barátságos, intim, mégis közösségi térként mutatja be, ami lehet egy vörös budoár, vagy egy kellemes kocsmabelső, ahol a színésznő elnyújtózik.

Marilyn Monroe ugyan fizikailag soha nem találkozhatott Krúdyval, de számára is fontosak voltak az álmok. Azt nyilatkozta, hogy sokkal jobb volt arról álmodozni, hogy híres színésznő lesz, mint megvalósítani ezt az álmot. Mert a megvalósuláskor össze is tört, szerte is foszlott az álma. Krúdy Gyula pedig álmoskönyvet írt a környezetében összegyűjtött elmondások és a tapasztalatai alapján, így az álmok összekötik a merengő férfit és a kitárulkozó nőt egy kellemesen piros, halászlészagú hangulatban.

És itt ki lehet a megbecstelenítés tárgya?

Jó a kérdés, de talán senki. Krúdy nem lett megbecstelenítve, bár kék hajjal és bajusszal látjuk, enyhe szerelmi pírral az arcán, mégis fiatalosan, mert bár főként időskori portréi maradtak fent fotókon, igyekeztem őt megfiatalítani, megcsinosítani, hogy a mi versenyzőnk is vonzóbb legyen, és jobb helyzetből induljon. Marilyn Monroe pedig nagyon helyes a duci combocskáival és kivillanó mellével, álomszerű arcával. A kép hangulatát nem a precíz körvonalak vagy hiperrealisztikus kidolgozottság, hanem a színek és a formák felszabadultsága adja, ezen belül a figurák karaktere hordozza azt a hangulatot, amit Krúdy hív elő a mai világban belőlem.

(A reprodukciókat a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)