Hogyhogy ilyen jól tudsz magyarul?
Itthon, Magyarországon töltöttem a nyaraimat gyerekkoromban, itt voltak a nagyszülők, az unokatestvérek, és Amerikában is magyarul beszéltünk otthon, a szüleim nem tudtak angolul.
Kezdjük a legelején: milyen családból jössz és hogy kerültetek Amerikába?
A szüleim 1971-ben disszidáltak. Egy nagy veszteség után indultak el, elvesztettek egy babát, és szerették volna új helyen újrakezdeni. Apám kalandvágya is hajtotta őket, Amerikába vágytak, mert Kaliforniában élt apám legjobb barátja, aki segített nekik kijutni. Én egy évre rá születtem meg, a Szilikonvölgy környékén, az új világban. Angolul hamar jobban tudtam, mint a szüleim, a család barátai magyarok voltak, egy elég nagy magyar közösségbe tartoztunk, velük töltöttük az időnket. Apámnak lett egy kis esztergályos üzeme, ami egy ideig jól ment, aztán beteg lett, és sajnos elég fiatalon meghalt.
Mikor hoztak először haza?
Négy és fél éves koromban, de egyedül jöttem. Nem volt rossz élmény, inkább kaland, figyeltek rám a stewardessek. Nagyszüleimhez jöttem, Balatonföldváron hajóztunk, mert a hajóskapitány nagypapám épített magának egy hajót. Ezekből az időkből ered a vonzódásom a retró tárgyakhoz, fali textíliákhoz, bumfordi kerámiákhoz. Gyerekkorom lakásdekorációs és használati tárgyai sokat jelentenek nekem, megtalálták az utat a szívemhez és a művészetembe. A régi emlékek a retro tárgyak révén bekerültek az alkotásaimba, és nemcsak a múltról szólnak, hanem jelképezik az elmúlt években bennem és velem történt átalakulásokat, egy részük az itteni, magyarországi újrakezdésemről, az újragondolt életről is beszél.
Amikor a szüleim kiérkeztek Kaliforniába, az volt az első kérdésük: hol vannak az emberek? Egy árva lélek nem sétált az utcán, mindenki kocsival járt.
Mindenki nagyon kedves a másikkal, de olyan az egész, mint egy üres lufi. Mindig tudtam, hogy itt mást találok.
Pigniczky Rékának van egy Inkubátor című dokumentumfilmje arról, milyen volt Amerikában egy magyar közösségben felnőni, pontosabban belenőni ebbe a kettős identitásba. Ismered?
Érdekes, hogy ezt a filmet említed, mert szerepelek benne. Egy amerikai magyar cserkész csapatról szól, amelynek tagjai az István, a király előadására készülnek, azaz rólunk, mert 16 éves koromig Pigniczky Rékával együtt voltunk a 43-as Losárdy Zsuzsanna cserkészcsapatban. Visszatekintve nagyon furán, tényleg inkubátorban éltünk, és ez lett az identitásunk: amerikai is, magyar is, de valahogy egyik sem igazán.
Állandósult bennem az outsider érzés. A suliban mindennapos témának számított, hogy Barbara mit hozott ebédre, mert egész biztosan mást, mint a többiek. Az amerikaiak toast kenyere helyett anyukám jó vastag szelet kenyerek közé kenőmájast kent, nem győztek csodálkozni rajta, meg kellett tanulnom ezt kezelni. Magyarországon ugyanez történt, itt is mindig kiderült, hogy más vagyok. Az otthonkeresés azóta is erős témám, az „Itt–Ott”, „Here–There”, vagy még inkább az „Itt sem – ott sem”, ez ad állandó dinamikát és gondolatiságot az alkotásaimnak.
Hogy kezdődött a képzőművészet iránti érdeklődésed?
Nagyon erősen ADHD-s voltam, a rajzolás volt az egyetlen eszköz, ami lenyugtatott, segítségével fel tudtam dolgozni a velem történteket. Hamar eldőlt, hogy a képzőművészet az utam, az iskolában grafikával, kerámiával, multimédiával foglalkoztam. Volt egy mentorom, aki látta bennem a tehetséget, sokat segített, biztatott, hogy adjam be a portfóliómat a San Francisco Art Institute-ba, ahová felvettek.
Mit kaptál ezen az egyetemen milyen szemléletet, tudást, nézőpontot?
Szerencsés vagyok, hogy ebbe a különleges, mágikus, avantgarde és progresszív iskolába járhattam. A kilencvenes években, abban a fontos és vibráló korszakban annyi minden történt, hogy akkoriban nem is fogtam fel, milyen csodálatos helyre kerültem. Tanított ott Mark Rothko, Annie Leibovitz és a maga az 1871-ben épült épület is fantasztikus volt. Emlékszem, gyakran kihurcoltam a festőcuccaimat egy erkélyre, ahonnan lehetett látni a Golden Gate hidat. Nagyon klassz időszak volt, büszke vagyok arra, hogy bekerültem. Két mesterségtanárom Bruce McGaw és a Kínából érkezett Sam Tchakalian volt, egy kis termetű, mindig mérges, absztrakt festő, akinek a kritikái után elsírtam magam, mégis ő vett rá, hogy önmagam legyek, és ne másoknak fessek. Ő abban hitt, hogy mindenki fedezze fel önmagát, és ne másokat másoljon, nem szerette a hagyományos tanítási módszereket.
Diplomamunkám konzulense is fontos alakítója volt a gondolkodásomnak, az első fekete, nyíltan leszbikus kurátor az egész USA-ban. Imádtam. Sajnos nem él már, de nekem sokat segített.
Milyen irányzat, mely művészek voltak rád hatással?
Ez mindig változott, sokféle irányzat tetszett. Kísérleti művészet, ready made, talált tárgyak, Duchamp, Picasso, kollázsok, ragasztani, hozzátenni, applikálni, asszociálni. Mindig is nagyon vonzódtam a különböző kultúrák textilművészetéhez. Mindenképpen és legerősebben Rauschenberg hatott rám. Foglalkozom újrahasznosítással, vonzanak a vintage tárgyak. Engem zavar, hogy ami egyszer fontos volt, abból szemét lesz. Szeretném a tárgyakat újrahasznosítani, új életet adni nekik.
Magyarországon élsz. Hogy kerültél most ide?
Mindig vonzott Magyarország. Talán a pozitív gyerekkori élmények miatt, de van valami varázslat Európában, amit Amerikában nem találni. Anyukám hazajött Magyarországra ápolni a 90 éves nagyanyámat, de amikor rákkal diagnosztizálták, visszament Amerikába kezelésekre, én pedig vállaltam helyette a nagyit. Anyu sajnos nem élte túl a betegségét, a nagyi demenciája elhatalmasodott, jött a covid, nehéz időszakot éltünk át. Végigcsináltam ezt a nagyival, öt évig ecsetet sem fogtam a kezembe, aztán úgy döntöttem, még maradok, és már hét éve itt vagyok. Végre találtam egy műtermet az AQB-ben, az Art Quarter Budapestben, ahol tudok alkotni. Sokszínűség, kísérletezés, alkotói légkör, színes és érdekes emberek – ez a hely van a legközelebb ahhoz, amit az egyetemen, San Franciscóban megtapasztaltam. Most ért véget egy közös csoportos kiállításunk itt alkotó művészekkel, jönnek rezidensek a világ minden tájáról, tartunk nyitott napokat műterem-látogatásokkal, része lettem egy erős közösségnek, ami különösen jól esik a befordulós, betegápolós, sötét évek után.
Akkor vége az outsiderként létezésnek, lett egy közösséged, és lettek barátaid?
Nálam az outsiderség és az, hogy széles baráti köröm van, teljesen megfér egymással. Mindig sok embert ismertem, több klikkbe beletartoztam, szívesen beugrom társaságokba, köszönök mindenkinek, majd elmegyek. Könnyen teremtek kapcsolatokat, alapvetően szeretem az embereket, és tudom, hogy a maga köré húzott fal mögött mindenkinek ott lapul a kedvelhető része, amit szeretek megtalálni. Itt, az alkotóházban is barátkozom, de szakmailag még nem váltam részévé a művészeti élet köreinek, bár szeretnék. Korábban nem szerettem beszélgetni a művészetről, ebben megváltoztam, élvezem hallgatni, ki, mit, miért csinál. Néha ránézek egy műre, ki nem állhatom, de ha meghallgatom a hozzá tartozó történetet, és megértem, mit nézek, máris megváltozik hozzá a viszonyom.
Te miért csinálod?
Mostanában tisztázódott ez is. Röviden úgy tudom elmesélni, hogy kiteszem magamból a káoszt, és addig munkálom, amíg megtalálom a harmóniát. Másképp fogalmazva: visszahúzom a felületen, amin alkotok, a káoszt egy elfogadható pontra.
Műveid nagyon dinamikusak és rétegzettek. És van a képeidben valami „sötét”, mintha a szimbolikus sötétséggel harcolnál. Mit gondolsz erről?
De volt egy nagyon hosszú korszakom, ahol harc volt a sötétséggel, bennem volt egy állandó vibrálás, ami kapcsolatban állt a kívülállóság érzésével, hogy nem oda való vagyok. Ez az alkotásaimban is mindig látszott.
Mi az alkotói módszered?
Kidobom a káoszt. Utána elindul egyfajta vibrálás az ellentétek közt, és ezekből kialakul egy nagyobb harmónia, kettősségek és párhuzamosságok mentén, sok-sok réteg van a munkáimban. Ez gyógyító tevékenység is. A művésztelepeket is szeretem. Miszlára családi kapcsolatok révén kerültem, de az ott megismert művészekkel azóta is tartom a kapcsolatot. Idén meghívtak Tállyára is, Kocsis Katica kurált egy kiállítást otthonkeresés témában, Szétszór a szél címmel és szólt, küldjek anyagot. Novemberben ő lesz a kurátora a Bartók Béla úti KultPontban megrendezésre kerülő önálló kiállításomnak.
Szoktál címeket adni a műveidnek?
Igen, de csak amikor már készen van, akkor tudom, hogy miről van szó. Volt egy könyvsorozat, amikor fiatal voltam, minden oldal végén választani lehetett, milyen irányba szeretnék továbbmenni, és oda kellett lapoznom. Most úgy festek, hogy húzok egyet az ecsettel, és utána az alkotás mondja meg, merre tovább. Én pedig megyek arra, és sok idő eltelik, mire rájövök, miről is szól az adott munka. Általában 4-5 képet, installációt készítek párhuzamosan.
Honnan tudod, hogy készen van egy alkotás?
Ösztönös az egész. Előfordul, hogy túldolgozok valamit, noha már kifinomult módszerem van. Csinálom, majd egy ponton befelé fordítva beteszem a sarokba, nem nézünk egymásra. Aztán eljön egy pillanat, előveszem, s ha kész, akkor aláírom, ha nincs kész, akkor folytatom. Csak az elkészült munkákat írom alá. Egyre több mindent megértek a múltamból, a családomból. Furcsa dolog az élet és nagyon rövid, gyorsan elmegy. Ahogy elmúlik az idő, visszanézve tudod csak látni a „big picture”-t (a teljes képet – a szerk.). Amíg a nagymamámat kísértem, nem tudtam alkotni. De a Covid alatt kis alkotásokat készítettem, volt egy szövőkeretem, azzal dolgoztam, mindig ugyanabba a keretbe csináltam egy újabb darabot, ezeket aztán most, hét évvel később összeraktam egy nagy szőttessé, és rádöbbentem, végig alkottam, csak másképpen. Mint ahogy minden másmilyen volt a Covid időszakában, az idő is másképpen telt. Ráadásul, amíg azt hittem, nem alkotok, nem csinálok semmit, egy új irányra, új korszakot meghatározó dologra bukkantam észrevétlenül. A végén ebből lett egy új kezdet.
Itt ülünk a műtermedben, és az ablakból pont a Dunát látni. Mi a személyes viszonyod a folyóhoz?
Mágikus. Gyerekkoromból emlékszem az élményre, Amerikából hazajövet, milyen volt, amikor átmentünk villamossal a Duna fölött. Szentendrén laktak rokonaink, náluk fürödtünk is a Dunában, nyakig sárosan játszottunk a parton. A folyó összekapcsol a pozitív gyerekkori élményeimmel. Kint elég zűrzavaros gyerekkorom volt, de amikor Magyarországra jöttem, mindez feloldódott. Nekem minden, a Dunától a Balatonig, a retro cuccok, a villamoshangok mély bevésődések valami pozitívról.
