Mikor járt először Óbudán?
Ez nagyon érdekes dolog… Az unokabátyám az Árpád Gimnáziumban tanult. Elsős gimnazista koromban jártam ott először. Néztem a gimnázium kinyitható nagy helyiségét, amely a tornateremből, az aulából és a másik tornateremből állt, s ki gondolta akkor, hogy én egyszer ott fogok tanítani. A másik Óbudához köthető érdekesség, hogy a feleségem, Kati – vele is táborozáson ismerkedtem meg a Balatonon – óbudai volt akkor, amikor megismerkedtünk. Ez 1963-ban volt, azóta tart a kapcsolatunk.
Idén személyesen Tiszavölgyi igazgató úrtól vehette át pedagógusnapon a Tiszavölgyi István-díjat. Ha jól tudom, régóta ismerik egymást.
1969-ben kezdtem tanítani az Árpád Gimnáziumban, és 1971-től ő volt az igazgató. Gyakorlatilag egy halódó iskolából lett egy fantasztikusan jó intézmény: egy csomó olyan – akkor – fiatal pedagógussal kerültem össze, akikkel egy nagyon kellemes légkörű iskolát sikerült kialakítani Tiszavölgyi István vezetésével. 1986-ban vele együtt jöttem az akkor induló Veres Péter Gimnáziumba tanítani. Az Árpádban lenyomtam 17 évet, a Veresben 1986 óta vagyok, azaz 32. éve. Az összesen 49 év tanítás Óbudán. Előtte két évet tanítottam még másik kerületben.
Gondolom, nem gyakori, hogy apa és fia is testnevelő tanárként kapja meg az ötven éves oklevelet, s ha már így elkezdtem, a fiam, Etele is testnevelő tanár, bár Ausztráliában él. De már az apai nagyapám is tanár volt.
Meg tud-e fogalmazni valamit azzal kapcsolatban, hogyan alakult az, hogy négy generáción keresztül is pedagógusok lettek a családban?
Persze, a minta. Én mindent a szüleimnek köszönhetek. Egyrészt a háború alatt vállalták a születésemet, és felneveltek. Én elég nyavalyás gyerek voltam, 1944-ben születtem, így egész kigyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a légoltalmi pincében. Aztán a nagynénémékhez voltam lecsapva, levegőváltozás miatt. Szolnokon születtem, és ők Besenyszögön laktak. Nagyon szerettem az alföldi tájat, az embereket, az állatokat. Később a nagynénémék is felköltöztek Pestre, kilencen laktunk velük együtt egy kétszoba hallos lakásban. Ez egy jó világ volt, de a jót idézőjelben kell érteni, mert politikailag, gazdaságilag a mai szemmel nézve szörnyű volt.
Előfordult, hogy éjjel kettőkor csöngetett a rendőr, és akkor adta a büntetőcédulát édesanyámnak, mert kirázta a porrongyot az utcára. A rendőrség épülete mellett laktunk, akit oda bevittek, mindenkit megvertek. Sokszor be kellett csukni az ablakot, hogy ne halljuk a jajgatást. Ez volt a rossz része, a jó pedig a grund, ahol megtanultam focizni – alaphelyzet volt, ott fontos dolgokat kapott az ember, főleg a közösségi életben. Meg a nagycsalád. Zsúfolt is volt, meg voltak konfliktusok is, de látom mai szemmel, hogy a családban, a szüleimmel, nagynénémékkel és az unokatestvéreimmel való együttélésben sokkal több volt a jó, mint a rossz. Nem voltam például elveszett gyerek, aki felügyelet nélkül kallódik, aki se itt nincsen, se ott. Az én helyzetem sokkal stabilabb volt. Az kemény volt, hogy minden alapvető élelmiszert jegyre adtak, viszont rendkívül összetartó volt a nagycsalád. Velük kezdtem a táborozást is. Nagyon sokat jártunk a Dunára, az újpesti részre, szép tiszta volt még a víz akkoriban, lehetett fürdeni hétvégén és hétköznap is. Vagy pedig a hegyekbe. Egy ilyen családi kirándulás során 15–20 fő is összejött, és az a gyerekeknek mindig vidám dolog volt. Hétközben volt zsíroskenyér, vajas kenyér, és nem mondom, nagyon szerettük, de a vasárnapi közös főzések a kirándulásokon óriási élményt jelentettek.
Édesapám, ahogy említettem, testnevelő volt, és Balatonberényben vezetett tábort, így gimnazista koromban már engem is vitt magával, segítettem sportversenyek lebonyolításában, sportjátékok vezetésében, úszásoktatásban. Mellette szerettem meg a táborozást. Fiam, Etele gyermekkorától sportolt, és ugyanígy jött velem a táborokba is, és diákként a Veres Péter Gimnázium tanulója lett. TF-es korában pedig már ő segített nekem. A Testnevelési Főiskola óriási és meghatározó élmény volt mindhármunk életében.
A táborozást tanárként is folytatta?
Azt gondolom, hogy a táborozás során együtt lenni a gyerekekkel a nevelés szempontjából szélesíti a lehetőségeket. A diák-tanár kapcsolatban akár baráti viszony is keletkezhet, ami gyakran meg is marad. Nemcsak az iskolában, hanem utána is. A közös élmények segítik elő a kapcsolatok erősödését. Az Árpádban érdekes módon kezdődött, mert olvastuk az újságban, hogy milyen nagyszerű munkalehetőségek vannak az NDK-ban.
Ez például olyanfajta munkakapcsolat volt, hogy mi, pedagógusok, akiknek igazából az volt a dolguk, hogy felügyeljék a gyerekek munkáját, beálltunk dolgozni a gyerekek közé. Nagyon jól kerestek a gyerekek a munkával, s bár reggel ötkor kellett kezdeni, kora délután már azt csináltunk, amit akartunk. S mivel tényleg sok pénzt kerestek – nagyon olcsó volt akkor az NDK –, először érezhették, hogy beülhetnek vendéglőbe akárhová, vagy ajándékokat hozhatnak haza a családnak. A nagymamának, a szülőknek, a testvéreknek, mindenkinek hozhattak ajándékot, egy kicsit visszaadva abból, amit korábban kaptak tőlük.
Ez a hetvenes évek?
Igen, 1977-ben kezdtük az Árpádban, és amíg meg nem szűnt az NDK, addig jártunk, tehát még négy évet a Veresből is. Ott az első évben a nem egészen 130 fős iskolából 58 diák jött velünk, a következő években 67, 75, 74 volt a létszám. Karig Zsuzsa, Jakab József, Pozsgai Olga és Molnár Orsolya tanártársaimmal nagyon jó kapcsolatot tudtunk kialakítani a gyerekekkel. Szemtanúi lettünk annak a folyamatnak, amikor egy ország megszűnik, és emiatt a mi táborozásaink is befejeződtek.
És csináltam még erdélyi táborozást is – ez sokféle indíttatású volt. Részt vettünk egy erdélyi körutazáson, ami mély benyomást tett ránk, ráadásul az anyai nagyapám és édesanyám is ott született, feleségem, Kati pedig a Partiumban, de el kellett jönniük. Az én nagyszüleim és szüleim átéltek két világháborút, egy tanácsköztársaságot, a második háború utáni borzasztó nehézségeket, egy ’56-ot… Csak egy dolgot hagy említsek: a második világháború alatt édesanyámnak élelemért kellett lemennie Békéscsabára, s annak ellenére, hogy tériszonyos volt, a vonat tetején kellett utaznia, mert nem volt máshol hely. Rendben, hogy nem olyan gyorsan mentek a vonatok, mint ma, de azért mégis… Sok szenvedés mellett azért sok öröm is volt. Az én nemzedékemet a szüleink szerették volna megmenteni a sok szenvedéstől, talán el is rontottak ezzel valamit, és az én generációm is folytatta ezt a gyerekeik terén. Sok helyen sült el rosszul, hogy a szülők szerették volna megmenteni gyerekeiket a szenvedésektől.
A legfontosabb nevelési elv, hogy dicsérni lehessen valakit, és valamiért lehessen dicsérni, a közös örömöt kinyilvánítani, ha eljutottunk valahonnan valahová. Bizonyosfajta erőfeszítést meg kellett tenni. Mai napság sok szülő örül, hogy adhat a gyereknek, ami nem baj, de az baj, ha nem jár vele semmiféle viszonzás. A visszajelzés, hogy igen, ezt megérdemlem, mert én is tettem valamit ezért, sokszor hiányzik.
A díj átadásakor kiemelték, hogy oktatói és oktatásszervezői munkája mellett az iskola hagyományainak kialakításában és fenntartásában is kiemelkedő munkát végzett az elmúlt évtizedekben. Milyen többletet ad a táborozás a nevelés folyamatában?
Az azonnali visszajelzést, a cél és a feladat értékelését naponta. A hagyomány egyenlő a folyamatossággal. A sítábor, a vízitábor és a turisztikai tábor jó választás volt, testnevelőknek való feladat. Ha jók a programok, vannak résztvevők (hál’ istennek ez így volt, így van most is), az utódaim jól folytatják, és mai napig sikeres. Kellett, hogy illeszkedjen az iskola nevelési elveibe, és az iskola vezetése támogatásáról biztosítsa ezt a fajta tevékenységet.
Soha nem éreztem, hogy visszaéltek volna a gyerekek a táborozások során kialakult bizalommal. Ezekben a helyzetekben a pedagógus sokkal többet megtud a diák személyiségéről, megismerheti azt, hogy mit lehet tőle kívánni, hogy olyan feladatot jelölhessen ki számára, amivel meg tud birkózni, ami sikerélményt jelenthet. Persze vannak kiváló pedagógusok, akik nagyon hamar ráéreznek a gyerekekre, s nagyon tudják, hogy kitől mennyit lehet kívánni, és azok a jó pedagógusok, akik úgy tudják meghatározni a feladatokat, hogy abban legyen egy bizonyos fajta erőfeszítés, aminek megvalósításáért dicsérni lehet. Nem kell mindenkinek mindenből jónak lennie, de ismerje fel a diák, hogy miből tud erőfeszítéssel jó eredményt elérni.
Az iskola pedig segítse a diákot, hogy azzal tudjon foglalkozni, amiben jó. Tiszavölgyi igazgató úrnak óriási érdeme volt, hogy megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy széles alapról indulva folyamatosan váljon pontosabbá a választási lehetőség a gyerekek számára. Először mindent kell csinálni mindenkinek, ez utána egyre ritkul, később pedig mindenki afelé mehet, amit csinálni szeretne. Ha valaki sok mindent kipróbálhat, pontosabb képet kap arról, hogy mihez van készsége. Vannak olyan gyerekek is, akik szenvedélyesen szeretnek valamit, és tudják, hogy azzal akarnak foglalkozni – őket ennek elérésében lehet segíteni. De aki nem tudja, azt abban kell segíteni, hogy megtalálja. A gyerekek nem egyformák a fejlődésben, és a pedagógusnak ezt figyelembe kell tudni vennie, és annak megfelelően reagálni a dolgaira. A tanításnak nem csak a tanterem a helyszíne, és ha kimozdulunk a tanteremből a természetbe – például a Tiszára, ami nekem nagy kedvencem –, akkor ott olyan környezettel találkozik az ember, ahol nyugalom, békesség, csend van.
Az egészen más, mint a szobában vagy a tanteremben, ahol becsukva az ablakot, kizárom a valóságot. Mondják, hogy manapság a valóság helyett egyre inkább virtuális valóságban élünk, sok gyerek még azt sem látta, hogy milyen, amikor egy csirkét levágnak, hogy annak folyik a vére, meg kell tisztítani stb. Az ő élménye annyi, hogy látja külön a combját, mellét vagy az egész grillcsirkét, de lehet, hogy élő csirkét még nem látott, az érző lénnyel nincsen kapcsolata. Vagy Erdélyben az a természeti környezet, a virágok, az a rengeteg fa – annyira csodálatos. Nem véletlen, hogy Tamási Áronnak, aki ebben nőtt fel, ilyen a nyelvezete. Az a szépség, ami a magyar nyelvben benne van, mind megtalálható azokban az egyszerű történetekben.
Említette az erdélyi táborozást. Idén március 16-án Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban emléktáblát avatott a Veres Péter Gimnázium küldöttsége Szőcs Péter tanár úr emlékére. Hogyan ismerkedtek meg a kollégával?
1973-ban a Pedagógus Szakszervezet szervezett tanároknak körutazást Erdélyben, és Székelyudvarhelyen találkoztunk Szőcs Péter testnevelő tanárral. Hálát adunk a sorsnak, hogy találkoztunk vele. Miről beszél két testnevelő tanár? Hát a sportról. Szóba került a sízés is, nekünk itthon nem sok lehetőségünk volt rá.
Volt egy olyan időszak is, amikor önellátó tábort kellett szerveznünk, magunkra főztünk, s ennek megszervezésében, lebonyolításában mindig Kati, a feleségem járt élen; Márton Zsuzsa, Pados Csilla, Fekete Bálint, Berta Tamás és a gyerekek közreműködésével segítettük az ebéd és vacsora elkészülését. Kezdetben a feljutásunk is csak gyalogosan volt lehetséges. A buszvégállomástól (Ivótól) teljes menetfelszereléssel – hátizsákkal, síléccel és egy hétre való élelmiszerrel megrakodva – kb. 12 km-t gyalog tettünk meg a Menedékházig (szintkülönbség 855 m., 795 m – 1650 m). Lefelé szerencsés esetben az út egy részén síelhettünk. A negyven év során több mint ezer tanár és diák jött velünk Erdélybe táborozni.
Szőcs Péter egy idő után szinte már idegenvezetőként kísért minket, amikor busszal mentünk gyerekekkel, s elámított, mennyit tud a környezetéről, a természetről, történelemről, irodalomról. Nagyon sok mindent tanultunk tőle: mint egy élő történelemkönyv, olyan volt Péter, mindig érdemes volt odafigyelni arra, amit mondott. Bejártunk a Gyilkos-tótól kezdve a Nyerges-tetőn át a Szent Anna-tóig mindent, ami látható volt. Nyáron javaslatára Szelterszfürdőre is járunk már több mint húsz éve – Székelyudvarhely és Csíkszereda között van félúton –, onnan jutottunk el a Fogarasi-havasokba is, ráadásul egy hatalmas csuklós busszal, ami külön élmény volt.
Ő a Tamásiba járt diákként, és testnevelő tanárként harminc évet dolgozott ott.
Mi a közös ezekben a különböző helyszíneken tartott táborokban?
Ezeknek a táboroknak az is nagy értéke például, hogy azt eszünk, amit főzünk, hozzá kell tenni a gyerekeknek is a munkát. Sok gyerek mondta, hogy ott hámozott először krumplit. De a táborozás során az ének is nagyon fontos dolog. Rengeteg népdalt tanulunk meg a tábortüzek mellett. A tűznél beszélgetés, gitározás, éneklés nyújt valami különleges melegséget, ami nagyon fontos egy közösség számára. A táborozásnak másik különlegessége, hogy nem egy korosztályból vannak a gyerekek, hanem jönnek kicsik, nagyobbak és nagyok, akik esetleg már végeztek a gimnáziumban, de visszajárnak velünk táborozni. A nagyok már tudják, mi a dörgés, toleránsak a kicsikkel, ügyesen foglalkoznak velük, és mindenre megtanítják őket. A hajóban például mindig a kormányos a felelős az egész hajóért. Amikor jó az idő, és beborítják a csónakot, fürdőznek, az jó játék, de amikor jön a vihar, az már nem játék, akkor már az életről van szó, akkor tudni kell, hogy mit csinálj. A felmenő rendszer nagyon fontos, hogy a régiek át tudják adni a tudást az újaknak. De kellettek mindehhez a jó igazgatók és a jó pedagógusok is.
Fontos, hogy a diákok érettségi után se szakadjanak el az iskolától, a sporttól. Sok olyan sportprogramot is szervezünk, ahová öregdiákok és szülők is bekapcsolódnak.
És az is nagyon fontos, hogy egészen más dolgozni olyan munkahelyen, ahol a kollegáidat barátaidnak érzed. Itt a Veresben szakmailag és emberileg is nagyon jól tudunk együttműködni, és biztos vagyok benne, hogy ez a munkánk minőségét is jó irányba befolyásolja. Amit én csináltam, az soha nem jött volna létre, ha nincsenek partnereim a tanárok és a diákok között. Nagyon sok kollégám jött az NDK-ba, a Tiszára, Erdélybe nyáron, télen – nélkülük semmi se lett volna ugyanaz. És nemcsak én csinálok táborokat, hanem sok kollégám – az irodalmi, történelmi táboroktól a néptáncig van mindenféle.
Ahogy említette szülei kapcsán, a mintaadás is nagyon fontos a nevelői tevékenységben…
… igen, és sportolók közül is lehet példaképeket állítani a gyerekek elé. Én például André Agassit nagyon szeretem mint embert és sportolót is; olvastam az életrajzát, és abból egy nagyformátumú sportoló képe rajzolódik ki.
Ő fogalmazza meg a könyvében a Tisztelet szabályát, amit ki is írtam magamnak: „A jó értelemben vett fegyelem lényege a tisztelet, a tekintély tisztelete és mások tisztelete. Az önmagunk iránt érzett tisztelet és a szabályok tisztelete. Ez a viselkedés otthon, a családban kezdődik, az iskolában megerősödik, és egész életünk során ezt követjük.” Ugye, milyen szép gondolat?
Honnan a Guli név?
Amikor születtem, a karomra rá volt írva, hogy Hajdu Gula – a Gyula helyett. Ebből a Gulából lett a Guli, ami végigkísért az életem folyamán. Amikor vízilabdáztam, és megnyertük a bajnokságot, s az edzőnk osztotta ki az érmeket, mondta: „Hajdu Gyula, az ki? Ja, a Guli!”
