Járták a legvadabb vizeket, legyőzték a Mélyvízi Kreccsent, és integettek a sellőlányoknak, hogy szevasztok! És kergették a Holdat, és megjárták a Kilikapudzsári dzsungelt, és menekültek a bennszülöttek elől, akikről végül kiderült, hogy nem is megenni akarták őket, csak megkínálni vattacukorral.
Szóval akkora nagy kalózok voltak, hogy csak na. Sokszor mondták, hogy Grrr, meg hogy GRRRRRR. De ez már csak afféle kalózszokás, és valójában azt jelenti tengeróceániul: Elnézést, nincs Önnél véletlenül kettő darab korpás keksz?
Csakhogy Basabusa úgy igazán nem is a kincseket meg a csörtéket szerette a kalózkodásban. Nem kötötték le a térképen a krikszkraszok, meg a pergameneken a firka, HOGY ITTEN VESZÉLY VAN!
Sőt, még csak nem is a faláb volt az igazán menő.
Hanem az, amikor Basabusa kiállt a tatra, és este lett, és a csillagokból csiribiri angyalszempillák az égen. Basabusa bácsi végignézett a vizeken, a szíve pedig akkorára nőtt, mint egy eperalakú, ÓRIÁSI luftballon… Na, az volt ám a mifene érzés!
Csakhát, Basabusa bácsi mostanában már nem volt kalóz. Ami nem is volt baj, és igazából csak néha jutott eszébe az asszó meg a csörte meg a hejehuja. Basabusa bácsi a Birsszirten lakott Bivalybú mellett, ami egyet jelentett azzal, hogy rengeteg kókusztejet ivott. Ha pedig este kisétált a Nagymóló végébe a néha túl hangos papagájcsiripelésben, és végignézett a végtelen Tengeróceánon, afelé, ahol a naplemente pókhálót sző a láthatár végére, na akkor érezte, hogy a szíve, az már megint, jaj, de kipukkad.
Pont egy ilyen tengeróceánnézős estén jelent meg a pöszmösz szívű Pipacsboszorkány. A keleti szelet lovagolta épp, a Hold árnyékából szállt alá, és hoppcsak! hát nem észrevette a Basabusa hatalmas, óriási dibidobi szívét?
– Ilyen szíve aztán nem sok mindenkinek van ám! Úgy ellopom, hogy csak na! – gondolta, aztán cukorborsó hangon így szólt a hajdani martalóchoz: – Jaj, kedveském, jaj, hát micsoda, de micsoda egy szív az ott a nagy pocakod felett! Add nekem, de rögtön, adok érte málnacukrot!
Basabusa először közölte, hogy Jaj. Nem szokott hozzá, hogy a Nagymóló végén holmi boszorkák csak úgy ráijesszenek. Aztán azt kérdezte:
– Mit tetszik, csókolom? Még hogy MÁLNACUKROT?
– Az varázsmálnacukor ám! – mondta szinte sértetten a Pipacsboszorkány. – Ettől, ha HAMM: bekapod, megkapsz mindent, amit csak akarsz, széles-e világon!
Basabusa elgondolkodott.
Aztán megint.
Aztán bámulta kicsit a Pipacsboszorkányt.
– Na például. – kérdezte.
– Hát – kezdte a Pipacsboszorkány, olyan hangon, mint a mackósméz: – Megeszed, befalod, hamhamham, és ez itt miiiiiiiiiind a tiéd lehet. Te leszel a Birsszirt ura például! És csak a szíved kérem cserébe!
Basabusa ezen úgy nevetett, hogy visszamosolyogtak rá mind a csillagok. Hogy azt még Bóbabéjen is hallották a pákászok, pedig az a Birsszirttől van vagy 34629 kreccsennyi mérföld.
– De hát minek kéne nekem egy SZIGET?! Tegyem zsebre, vagy micsoda? Hordjam kulcstartónak?
– Hogyhogy minek! – mérgesedett fel a Pipacsboszorkány. – Uralkodni, meg adót beszedni, plusz megmondani mindenkinek a mi merre hány métert!
Basabusa a fejét ingatta.
– Jaj, hát ilyenekre nekem nincs se kedvem, se időm. Meg különben is – mutatott körbe a pálmafákon, a holdfényben csillogó parti fövenyen meg a papagájokon, akik végre befogták a szájukat egy kicsit: – Ha úgy nézem, akkor ez MÁRIS mind az enyém.
Aztán hozzátette, felemelt mutatóujjal:
– Mert ha annyira szereti a szívem, akkor nyilván, hogy az! Akkor nem kell birtoklevél se!
A Pipacsboszorkány toporzékolt. A veres haját rázibálta. Neki kell az a szív! Az a hatalmas, izgőbizgő, basabusai! Mert neki már rég nincsen, csak egy egészen picike, fekete pöszből meg möszből!
Észre sem vette, hogy ahogy végignéz a parton, a Nagymólón, meg a mindeneken, de úgy, ahogy Basabusa mondja, akkor az a pösz már nem is pösz, sőt a pösz helyén: nocsak!
Valami épp rügyet bont.
– De hát akkor például! – folytatta. – Ha megeszed a varázsmálnacukrot, akkor tiéd lehetne a Hold! Elrakhatnád egy batyuba, és csak neked csillogna ottan, én pedig csak a szívedet kérem érte cserébe!
– A HOLD? – Basabusa nem bírta abbahagyni a kacagást. – Frizbinek? Vagy levesestálnak? Hát mi maradna a Holdból, ha csak úgy leszakítanánk az égből? Valami pisla kis korong, talán. A Hold attól Hold, hogy ott van a helyén, és nézd csak, most is, milyen gyönyörű!
A Pipacsboszorkány felnézett az égre, és lám! De fura! Hát így ő még aztán sose nézet arra a világító gombócra, ami csak arra kellett, hogy mögüle bűbájkodjon, meg szórja az átkot. És a dagi Hold csak szórta az ezüstös fényét, és kipattintotta a rügyet a Pipacsboszorkány szíve mélyén. Ahol már nem pöszök voltak meg möszök.
Hanem – nocsak – a legveresebben és legvidámabban pompázó pipacs a világon.
Na az volt ám a mifene érzés!
– Megaztán – suttogta Bivalybútól keletre, a birsszirti Nagymóló végében a csudálkozó Pipacsboszorkány fülébe Basabusa. – A szívemet, ha akarnám, se adhatnám oda. Az már rég nem az enyém.
– Hanem? – kérdezte álmodozva a Pipacsboszorkány.
És Basabusa somolygott, és el is pirult kicsit.
– Hát a Basabusa nénié.
