Egyik este meglátogatja őt a szerszámbolt nagybajuszú tulajdonosa, és meglátja a kisírt szemeit:

– Katika, nem helyes, hogy a kemény munkával megkeresett pénzét elherdálja az öregeire! De majd én segítek magának megszabadulni tőlük.

– Drága Főnök úr, ne mondjon ilyeneket – könyörgött a szegény asszony, és kifújta az orrát.

– Elég a butáskodásból, Katika! Elmegyünk együtt kirándulni, magunkkal visszük a matuzsálemeket, és ahol a legsűrűbb az erdő, tüzet rakunk nekik, és egy kis elemózsiával otthagyjuk őket. A szívük mélyén őket is bántja, hogy eleszik az utolsó falatot az unokájuk elől. Tisztességes ember nem akar a fiatalok terhére lenni.

Addig beszélt, addig duruzsolt a nagybajuszú szerszámboltos a szegény asszony fülébe, hogy az végül bánatosan beleegyezett.

Juliska néni szokásához híven késő este még kiment a mosdóba, és ahogy nesztelenül lépdelt a folyosón, fültanúja lett, hogy a leánya és annak főnöke mit határozott. Riadtan bújt vissza Jancsi bácsi mellé az ágyba, és miközben elmesélte, amit hallott, össze-összekoccantak a fogai.

– Ne búsulj, Juliskám, majd csak lesz valahogy – mondta Jancsi bácsi. Aztán szép csendesen felkelt, fölvette a kabátját, és kiment a hátsó ajtón. A hold éppen az ég közepén járt, és az udvaron ragyogtak, fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett annyit, amennyi a zsebébe fért, majd visszament a szobába, és bebújt Juliskája mellé.

Reggel Főnök úr keltette Jancsi bácsit és Juliska nénit.

– Jó reggelt, hétalvók! Tessenek készülődni, hamarosan indulunk egy jó kis kirándulásra!

– Itt van a szendvicsetek – mondta a szegény asszony, és szemét lesütve egy-egy párizsis szendvicset csúsztatott szülei hátizsákjába.

Elindultak mind az öten, elöl vonult büszkén a szerszámboltos, utána baktatott szomorúan Juliska néni. Hannika, mintha megérezte volna, hogy szörnyű dolog készül, a nagymamája karjába kapaszkodott. Alig értek ki a faluból, Jancsi bácsi egy kicsit hátramaradt.

– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte halkan a szegény asszony.

– A házunkat nézem, édes lányom – felelte Jancsi bácsi. – Ott ül a tetőn a macskánk, és búcsút int felém.

– Hű, de rosszul tetszik látni, Jancsi bácsi! Az nem a macska! A nap ragyog a ház fedelén! – kiáltott hátra Főnök úr.

Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, nem is a macska miatt maradt le, hanem a kavicsokat dobálta el az úton.

Beértek az erdőbe, és ott, ahol a legsűrűbb volt, megálltak.

– Gyűjtsünk fát, gyújtsunk tüzet, egy-kettő! – adta ki az utasítást Főnök úr.

Jancsi bácsi, Juliska néni és a kis unokájuk egy jó rakás fát gyűjtöttek össze, aztán meggyújtották, és mikor már javában égett a tűz, azt mondta Főnök úr:

– Akkor most a hetvenen felüliek leülnek ide szépen pihegni a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért. Ha készen leszünk, visszajövünk magukért.

– Én itt maradok a tűz mellett – mondta Hanna.

– Szó sem lehet róla – suttogta halálra váltan a szegény asszony.

– De miért nem? – kérdezte Hanna, és dühösen toppantott.

– Te már nagy és erős lány vagy, szükségünk van a segítségedre – mondta hízelegve Főnök úr, majd kézen fogta anyát és lányát, és maga után húzta őket a fák közé.

Jancsi bácsi és Juliska néni leültek a tűz mellé, és megették a szendvicsüket. Hallgatták, ahogy a szél csapkodja a faágakat, döngeti a fákat, ültek-üldögéltek a tűz mellett, egyszer aztán elálmosodtak és elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor felébredtek.

– Hát most hogy találunk ki az erdőből? – kérdezte Juliska néni.

– Megvárjuk, amíg a hold feljön, és az majd megmutatja nekünk az utat – mondta Jancsi bácsi.

Mikor aztán feljött a hold, csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok. Jancsi bácsi és Juliska néni megfogták egymás kezét, és a fehér kavicsokat követve reggelre hazaértek. Az unokájuk zokogva borult a nyakukba.

– Hol csavarogtatok? Már azt hittük, örökre elveszítettünk benneteket!

Még a lányuk is sírt, miután egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét, hiszen nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Csak Főnök úr hümmögött elégedetlenül, mert igencsak meglepődött, hogy az öregek hazataláltak az erdő mélyéről.

Telt, múlt az idő, és a szegény asszony hiába dolgozott reggeltől estig, a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. A szerszámboltos megint elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, Hannikájával együtt éhen pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak az aggastyánoktól.

– Katika, ha így folytatja, a maradék pénzét egy kis koporsóra költheti a leányának, mert az bizony így éhen fog halni – mondta Főnök úr. – Segítek én magácskának. Menjük el egy még nagyobb kirándulásra, sokkal beljebb, mint először, és akkor nem találnak haza a kedves szülei.

Sej, haj, gondolta magában a szegény asszony, jobb volna, ha több pénzt fizetnél a munkámért, semhogy ilyen gonoszságon törjed a fejedet. De csak gondolta, mondani nem merte.

Juliska néni most is kihallgatta a beszélgetést. És amikor mindenki elaludt, Jancsi bácsi fölkelt, hogy kimenjen a hátsó ajtón. De Főnök úrnak volt rá gondja, hogy bezárja az ajtót, így Jancsi bácsi nem tudott kimenni. Juliska néni keservesen sírni kezdett.

– Ne sírj, Juliskám – mondta Jancsi bácsi. – Ki fogunk találni valamit.

Reggel bejött Főnök úr, és felrázta őket az álmukból. A szegény asszony ismét szendvicset csomagolt nekik, most még a két utolsó szelet szalámit is belerakta és a két utolsó szelet füstölt trappistát, annyira gyötörte a lelkiismerete. Aztán elindultak, de Jancsi bácsi a maga szendvicsét a zsebében felmorzsálta, és amint mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott, és egy-egy morzsát eldobott az úton.

– Mit csinálsz, édesapám? – kérdezte a szegény asszony. – Miért maradozol hátra?

– Nézem a galambunkat – válaszolta Jancsi bácsi. – Ott ül a ház tetején, és búcsút int felénk.

– No, Jancsi bácsi, már megint vaksizni tetszik – szólt közbe Főnök úr. – Nem galamb az, tatóka! A nap sütött a ház fedelére.

Jól tudta ezt Jancsi bácsi is, de nem szólt semmit, csak dobálta a kenyérmorzsákat, amikor nem látták.

Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, ahol még sohasem voltak. Egy nagy sűrűségben aztán megálltak, és nagy tüzet raktak.

– Akkor most a nyugdíjas szekció lehuppan ide a tűz mellé – adta ki az utasítást Főnök úr. – Ha el tetszenek álmosodni, nyugodtan hunyjanak egyet. Mi megyünk a dolgunkra, és ha készen vagyunk, visszajövünk magukért.

Hannika ezúttal is a nagyszüleivel szeretett volna maradni, de most sem maradhatott.

Jancsi bácsi és Juliska néni a tűzhöz telepedtek, délben megették a megmaradt szendvicset, aztán lefeküdtek és elaludtak. Sötét éjjel volt, amikor felébredtek.

– Mindjárt feljön a hold, és annak a világánál hazamegyünk – mondta Jancsi bácsi.

A hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen kenyérmorzsát sem láttak. A madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat. Éhesek voltak, semmit sem ettek egész nap, csupán egy-egy szem epret, málnát, mit itt-ott találtak. Nem bírta már a lábuk, lefeküdtek hát egy fa alá, és ott elaludtak.

Reggel ismét elindultak, keresték az utat, de mind jobban és jobban belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, megláttak egy faágon egy hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen énekelt, hogy Jancsi bácsi és Juliska néni megálltak, és úgy hallgatták nagy gyönyörűséggel. Aztán egyszer csak felröppen a madár, ők meg mentek utána, és addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi házikóhoz értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek föl hozzá, és íme, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből, kalácsból, mézes pogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta cukor.

– Jó helyre vezetett minket a madárka! – ujjongott Jancsi bácsi, majd a ház falából kalácsot tépett magának, és enni kezdett. Juliska néni meg az ablaknak dőlt, és úgy nyalta a cukrot. Hanem egyszer csak kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy fiatalember, aki szépen vasalt öltönyt és vastag okulárét viselt.

– Nocsak, nocsak! Egy kedves hölgy és egy tisztelt úr!

Szegény Jancsi bácsi és Juliska néni úgy megijedtek, hogy egyszeriben kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a fiatalember nem mutatott haragot, sőt inkább nyájasan bólintgatott a fejével.

– Jó napot kívánok tisztelettel, tessenek beljebb fáradni! Vendég a háznál, öröm a háznál!

Azzal karon fogta őket, bevezette a házba, leültette, adott nekik füstölt csülkös bablevest, sertéssültet mustármártással és nokedlivel, roston sült csirkemellet pikáns brokkolival sajt alatt sütve, káposztasalátát, egy kis burgonyafőzeléket, gyümölcsrizst, Rákóczi túróslepényt és minden jót. Aztán este szép fehér ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Juliska néniék azt hitték, hogy a mennyországba kerültek.

De az öltönyös fiatalember színlelte a jóságot. A mézeskalácsos házikót is csak azért építette, hogy idecsalja a szerencsétleneket. Ha valaki odavetődött, azt jó kövérre hizlalta, aztán megsütötte és megette. Reggel, amikor még Jancsi bácsi és Juliska néni édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte őket, és vigyorogva mormogta magában:

– Pompás pecsenye lesz ezekből a vénségekből.

Miután felébredtek, Jancsi bácsit betessékelte az ólba, és bezárta. Juliska nénihez pedig így szólt:

– Húzzad a csíkot, vén csoroszlya, és főzzél valamit a tatának, hadd hízzék! Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!

Sírt szegény Juliska néni, hullott a könnye, mint a záporeső, de sírhatott, azt kellett tegye, amit a fiatalember parancsolt. Jancsi bácsinak a legjobb ételeket főzték, de Juliska néni csak száraz kenyeret kapott, a ház ura pedig minden reggel odalépett az ólhoz és bekiáltott.

– Dugja ki az ujját, Jancsi bácsi, hadd lássam, hízik-e?

De Jancsi bácsinak volt esze, az ujja helyett csontocskát nyújtott ki. A fiatalember igen rosszul látott, és azt hitte, hogy az csakugyan Jancsi bácsi ujja, és ugyancsak csodálkozott, hogy az nemhogy híznék, de még inkább soványodik. Mikor aztán eltelt négy hét, és Jancsi bácsi még mindig sovány volt, elhagyta a fiatalembert a béketűrése.

– Akár kövér, akár sovány, én már tovább nem várok, holnap reggel megöljük és megfőzzük.

Másnap reggel Juliska néni sírva gyújtott be a kemencébe, és sírva gyúrta a lisztet a kenyérhez. Azt mondja a fiatalember:

– Bújj be a kemencébe, vén szipirtyó, és nézd meg, hogy jól kihevült-e!

Juliska néni mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a fiatalember.

– Drága fiacskám, én nem tudom, hogy kell bebújni a kemencébe – mondta.

– Nem tudsz bebújni? Hisz olyan nagy a kemence szája, én is beférnék azon – válaszolta a fiatalember, majd odament a kemencéhez, benézett a száján, és mutatta Juliska néninek, hogy milyen nagy. De Juliska néni sem volt rest, úgy meglökte a péklapáttal a fiatalembert, hogy begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence vasajtaját. Haj, bőgött, sikoltozott a gonosz fiatalember! Hiszen bőghetett, sikoltozhatott, izzé-porrá égett egy szempillantás alatt.

Juliska néni szaladt az ólhoz, kinyitotta az ajtót, és Jancsi bácsival egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak örömükben, és most már, hogy nem kellett félniük a fiatalembertől, bementek a házikóba, ahol minden sarokban volt egy láda, színültig tele arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal.

Telerakták a hátizsákjukat a kincsekkel, és aztán elindultak, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek, és egy nagy folyóhoz értek.

– Hogy menjünk át rajta? – kérdezte Jancsi bácsi. – Nem látok hidat sem közel, sem távol.

– Nini – mondta Juliska néni –, amott úszik egy fehér kacsa, szólítsuk meg, hátha átvisz minket a hátán.

Mindjárt meg is szólította Juliska néni:

– Kacsa, kacsa, édes kacsa, végy a fehér hátacskádra, vigyél át a túlsó partra!

Úgy is lett. A kacsa odaúszott hozzájuk, és előbb Jancsi bácsival, majd Juliska nénivel a hátán kelt át a vízen. Ott aztán megköszönték a kacsa jóságát, elbúcsúztak tőle, és tovább mentek, mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő, és végül megpillantották az otthonukat. Nosza, futni kezdtek, ahogy tudtak, és meg sem álltak, míg haza nem értek.

Volt nagy öröm! Nem győzték ölelni, csókolni unokájukat és lányukat.

– Bocsássatok meg nekem – könyörgött emez, és úgy hullott a könnye, mint a záporeső.

Jancsi bácsiék kirakták a hátizsákjukból mind, ami drágaságot magukkal hoztak, és többet nem éheztek, nem sanyarogtak. Most már Főnök úrnak sem lettek volna többet a terhére, az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt a nagybajuszú szerszámboltos. Most már élhettek boldogan, és éltek is, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle.