Táj, lélek, gondolkozásmód, érzelemhullámzás, érzékenység és érzékeny barbárság sajátos ötvözetéről ír Mészöly Miklós az Én Pannóniám előszavában. Az antológia egyben hommage Mészöly részéről az iránt a mértékadó szellemi tér iránt, amivé a táj kései lakói számára az egykori római provincia és kultúrája vált. Ez a tekintet a reneszánsz humanistái között született a kora újkor hajnalán, hogy aztán kísérőnk maradjon egészen napjainkig. A Vergiliustól származó és a humanizmus által gyakran idézett kép a Múzsák vándorlásáról, amennyiben a Múzsák egyfajta sajátos, egy meghatározott szellemi mércéhez igazodó szemléletmódot is kifejeznek, különösen találó. 

Janus Pannonius (1434–1472) választott nevével fejezte ki legnyilvánvalóbban elköteleződését Pannonia mellett. Ez a választott név önmagában is óriási poétikai bravúr, méltó a beszédes tömörségre törekvő epigrammaköltő tollára, hiszen tartalmazza Janus teljes hitvallását és ars poeticáját. Mit érthet meg mindebből a távoli utókor?

Az érzékeny csodagyermek korán szembesült olyan súlyos kérdésekkel, mint az identitás. Tizenhárom éves volt, amikor zseniális nagybátyja, Zrednai János – Antonio Bonfinitől kapott téves nevén Vitéz – az akkori Európa legmodernebb iskolájába, Guarino Veronese ferrarai magántanodájába küldte. A tudós főpap és államférfi ezzel egy kicsit saját álmait valósította meg. Zrednai ugyanis a humanizmus apostolaként nem csupán felismerte az Itália felől érkező új szellemi áramlat jelentőségét, hanem élete vezérelvévé tette, sőt, minden pénzét, befolyását, szervező tehetségét latba vetve próbálta meghonosítani e modern műveltség vívmányait Magyarországon. Itáliába azonban, ahova nagyon vágyott, soha nem jutott el.

Az ifjú Janus Ferrarában hamar kitűnt rendkívüli tehetségével, és ez természetesen kiválthatta iskolatársai féltékenységét és irigységét. Mindent megtettek, hogy valamiképpen fogást találjanak rajta. Gyenge pontja éppen a származása volt, hiszen Itáliából, különösen az antikvitás mámorában élő kora reneszánsz Itáliából tekintve a Magyar Királyság a barbár északon terült el. A mesés hyperboreusok éltek itt, akiknél Apollón isten a teleket szokta tölteni. A „barbár” szó, βάρβαρος, a görögök leleménye volt, ők hívták így azokat a népeket – utánozva az érthetetlen beszéd hangzását –, akik nem beszélték az ő nyelvület, kifejezve ezzel egyfajta kulturális fölényt is. A szó minősítő erejét az európai utókor egyhangúlag átvette. Az iskolatársak közül Janust jópáran barbárnak csúfolták, akinek balszerencséjére még édesanyját is Barbarának hívták. A támadások jellegére és mértékére a sértésekre visszavágó éles epigrammákból következtethetünk. Egy bizonyos itáliai nemes csemete, akit Janus csak malacként (gryllus, lat.) szólított meg, különösen bosszanthatta, mert tíz versből álló ciklussal vágott vissza neki.

Mordes, et patria pastum me dicis ab ursa,

tam durus videor, tam tibi, Grylle, ferus.

Pannonis ursa dedit lac nobis, Grylle, fatemur,

at non ursa tibi, sed lupa, Grylle, dedit. (Epigr. 39)

Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem

otthon, Gryllus, mert, annyira vad vagyok én.

Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban

Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György fordítása)

A szüntelen védekezés mindenképpen önreflexióra késztethette az északról érkezett fiatalembert. Azt, hogy a származás kérdése valóban számított, s nem csak a gyermekek körében, tükrözi, hogy egy alkalommal Janus szeretett tanára, Guarino is így írt róla: gente Pannonicum, Italicum moribus. Azaz származására nézve pannoniai, viselkedésében itáliai. A mores tág jelentésmezőt fedő szó a latinban. Jelenthet erkölcsöket, szokást, jellemet, viselkedést, és mindezt együtt. Esetünkben éppen ez utóbbiról lehet szó, Guarino Janus teljes személyiségét, egész habitusát jellemzi, s így, egészében látja őt itáliainak. Fontos körülmény az is, hogy Guarino egy ajánlólevélben vetette ezt papírra, a tudós velencei patrícius, Francesco Barbaro figyelmébe ajánlotta a tehetséges ifjú költőt. Úgy tűnik, hogy a nyílt társadalmi érintkezés íratlan szabályai is megkövetelték a származásról hírt adó információt. Árulkodó, hogy Guarino a Pannonicus, azaz pannóniai jelzőt használja. Ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy maga is a humanisták kategóriáiban gondolkodik, akik számára a pannóniai korántsem hangzott rosszul. Az egyik legnagyobb közülük, Lorenzo Valla, aki a klasszikus, a középkorban rárakódott rétegektől megtisztított latin nyelv feltámasztásáért hirdetett harcot, úgy vélte, hogy azok az európai országok, ahova a latin nyelv kultúrát terjesztő hatása eljutott, nem lehetnek barbárok. Természetesen ez alapvetően az egykori Római Birodalom területét jelentette, s ebbe Pannonia is beletartozott. Valla így ír nagy műve, a megtisztított latin kézikönyvének szánt Elegantiae előszavában: A miénk Itália, a miénk Gallia, a miénk Hispania, Germania, Pannonia, Dalmatia, Illyricum és sok más náció. Ahol ugyanis jelen van a Római Birodalom, ott mindenütt a római nyelv uralkodik. Igen, Valla jelen időben fogalmaz: ahol jelen van a Római Birodalom. A humanisták ezt a kettős realitást élték, a kulturális értelemben vett birodalom az ő szemükben kézzelfogható valóság volt.

De térjünk vissza újra Guarino Janusról adott jellemzésének második eleméhez: viselkedés- és gondolkodásmódjában itáliai. Ez a tömör összegzés a humanista Francesco Barbaro számára nem csak azt jelentette, hogy a figyelmébe ajánlott ifjú képes a helyi kultúra szabályai szerint mozogni, hanem azt is, hogy „közénk való”, tagja a humanisták akkor még nem annyira kiterjedt családjának, ő is az új műveltség beavatottja. Guarino még az alábbiakat is hozzáteszi, mintegy érvként velős összegző megállapítása mellett: a fiatalember csodálatos, sőt bámulatos műveltségű (doctrina mirandum, immo vero stupendum).

A nagy Guarino legkisebb fia, Battista, aki Janus iskolatársa és közeli barátja volt, és aki később átvette apjától a ferrarai iskola vezetését, az egykori iskolai támadások alaphelyzetére építve védte meg sok-sok évvel később barátját, vagy, ha úgy tetszik, ebből az alaphelyzetből kiindulva alkotott Janus-laudációt. Egyik levelében ugyanis arról ír, hogy egy bizonyos Petrus – aki kitalált személy is lehet – pusztán származása miatt barbárnak nevezte az általa nem is ismert költőt. Battista ezt használja ki, és mutatja be részletesen portréját, megalkotva ezzel a Janus-kutatás egyik legfontosabb forrását. Kijelenti, hogy az itáliaiak is boldogan lennének annyira barbárok, mint amennyire ő az.

Így látták Janust Itáliából szemlélve. De hogyan tekinthetett ő saját magára? A Hungarus fogalomról gyakran szó esik régi művelődéstörténetünk kontextusában. A Magyar Királyság alattvalói önmagukat Hungarusként nevezték meg azokban az esetekben, amikor származásuk felől kérdezték őket. Ugyanis elsősorban nem a vérségi származás határozta meg az identitást, hanem a politikai alakulathoz való tartozás. Janus sem vér szerint volt „magyar”, egy szlavóniai kisnemesi családból származott, amely az ő születésének idejére azonban már rég elmagyarosodott. A család ugyanis generációk óta aktív szerepet vállalt a vármegye jogi adminisztrációjában, amely tevékenység során nemcsak a latin, hanem a magyar nyelvet is használták. Valószínűleg Janus is Hungarusként határozta meg önmagát, Hungarus-tudattal érkezett Itáliába.

Azt se felejtsük el, hogy az indulás idejére nagybátyja már „telebeszélhette a fejét” a humanisták vezérelveivel, s Itália földjére lépve lelkének terein már a Római Birodalomban járhatott. Jócskán érzékenyítve lehetett tehát. Árulkodó e tekintetben, hogy Zrednai antik szerzők műveit tartalmazó kódexeiben rendszerint bejelölte a Pannóniáról szóló részeket, a margón feltüntetve a „Pannonia” szót.

Mindennek fényében nagyon érzékenyen érinthette Janust, hogy barbárnak csúfolták, s valószínűleg arra ösztökélte, hogy mindenáron bizonyítsa az ellenkezőjét. Talán nem utolsó sorban ennek a bizonyításvágynak köszönhetjük azt a nagy költőt, akivé vált, s akiről egyik jeles 16. századi kiadója, a német Beatus Rhenanus így írt: én legalább olyan szívesen olvasom Erasmust és Janust […], mint Vergiliust és Cicerót. Beatus Rhenanus ezzel a legmagasabbra értékelte őt, a korszak irodalmi kánonjának csúcsszerzői mellett, velük egyenrangúként jelölve ki helyét.

Választott nevének második elemével a költő tehát mindenekelőtt szellemi hovatartozását fejezte ki, s egyben földrajzi származására is utalt, nem rejtve el, nem tagadva meg azt. Nevének első tagja pedig, amelyet a kétarcú Janus istentől, a kezdet és a vég őrzőjétől kölcsönzött, aki a régire és az újra egyaránt tekint, tovább árnyalja e szellemi identitást. A név, így együtt immár teljes ars poetica, költőnk az a művelt pannóniai, aki a régiből újat teremt. Nem más ez, mint a humanista költészet legalapvetőbb elve és eszméje, olyan esztétikai vezérelv, egyben célkitűzés, amelyet csak kevesek tudtak maradéktalanul megvalósítani, és tudták újjá formálni poézisük alkímiájával a régit. Janus Pannonius azon kiválasztottak egyike volt, akiknek sikerült.

Hazatérve Pannoniába személyiségét, tehetségét, ezt az új költészetet hazája szolgálatába állította. Az öntudatos humanista költő büszkesége csendül fel egyik leghíresebb epigrammájában, a Pannonia dicséretében:

Quod legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,

nunc e Pannonia carmina missa legit.

Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior,

nobilis ingenio, patria, facta meo. (Epigr. 45)

Eddig Itália adta, mit olvashattak a népek,

s most olvassa viszont Pannoniánk dalait.

Bíz’ nagy dics nekem ez, de nagyobb a hazámnak,

kit híressé tett váteszi géniuszom. (Török László fordítása)

Saját sírfeliratában, amelyet egyik verse végére maga fogalmazott, szintén ebben látja életének lényegét:

Hic situs est Ianus patrium qui primus ad Istrum

duxit laurigeras ex Helicone deas. (Eleg. 29, 117–118)

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. (Kálnoky László fordítása)

Janus epigrammáiban Martialisszá, helyenként Catullusszá válik, máshol Vergilius vagy éppen Ovidius lép elénk. Költői mivolta vált igazi identitásává, személyiségének egzisztenciális centrumává. Bár vágyott mindarra, amit az értő hallgatóságtól kaphatott, végső soron mindegy volt neki, hogy van-e közönsége, hallja-e valaki. Egyik nehézkes és bosszantó klerikus beosztottja, Vitus érzékeny pontjára tapintott, felvetve, minek ír, ha nincs közönsége. Janus így vágott vissza: a Múzsáknak és magamnak dalolok. (… Musis et mihi, Vite, cano. Epigr. 391) Azt akarta, hogy halála után lelkének ez a minősége, költői mivolta legyen az, ami nem enyészik el: a platonizmus gondolatvilágán belül, a lélekvándorlás jegyében lelke költözzék méhbe vagy hattyúba – írja Saját lelkéhez című elégiájában. Mindkét állat a költő szimbóluma.

Nagyon nehéz volt visszatérnie abba a Pannoniába, ahol a Vitus által vázolt állapotok fogadták. Hiányzott a termékenyítően pezsgő városi élet, amelyből epigrammái táplálkoztak, az értő közönség, s mindehhez társult az egyre nehezebbé váló politikai szerep kancelláriai és háborús szolgálatai közben. Így ír barátjának, Galeotto Marziónak:

Haec tibi Pannonicis epigrammata mittit ab oris

inter Hyperboreas maximus Hister aquas.

Nec te mirari nimium, Galeotte, decebit,

esse videbuntur vix mea si qua tibi.

Scilicet ingenio multum locus addit et aufert,

inter et est, sub quo sidere carmen eat.

In Latiis scripsi fortasse Latinius oris,

at nunc barbarico barbara in orbe crepo.

Hic Maro ponatur, lyra fiet rauca Maronis;

huc Cicero veniat, mutus erit Cicero. (Epigr. 377)

(…)

Ezt a néhány epigrammát néked Pannoniából

a Duna küldi, a Föld északi főfolyama.

Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,

jó Galeottóm, hát meg ne lepődj emiatt.

Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől – ki tagadná?

S látszik a versen, hogy merre, hol is született.

Rég a latin környék latinabbá tette a versem,

barbár táj barbár szóra kapatja a szám.

Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;

vagy Cicerót; itt elnémul Cicero. (Csorba Győző fordítása)

A valódi Pannóniában nem igazán vannak itáliai értelemben vett városok. Egyetlen magyar város jelenik meg kulturális térként környezetében, Várad. Sugárzóan szép költeménye, a Búcsú Váradtól Jankovits László értelmezése szerint annak a negatív képnek a pozitív „visszája” is lehet, amelyet a művelt Mediterraneum évezredek óta északnak tulajdonított. A vers lüktető, buzdító refrénjét – Fel hát, az útra, társaim siessünk! – kontextusunkban akár így is értelmezhetjük: vigyük ezt a ragyogást, ezt a szellemi élénkségét, amit ez a város képvisel, a Dunához, azaz az ország szívébe, legyen ez legfőbb jellemzőnk.

Költői ereje azonban, még ha keveset is ír, nem fogyatkozik, sőt. Már itthon születnek csodálatos elégiái, amelyekben az érett költő szólal meg, aki az antikok költészetével és eszköztárával dolgozik, mégis önálló költészetet teremt, saját hangján alkot. A dunántúli mandulafácskáról szóló epigramma éppen azt a diadalt ünnepli – miként Jankovits László a korábbival gyökeresen ellenkező értelmezésében felvetette –, hogy művészete a nehéz körülmények közepette, azok ellenére is virágzik:

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,

nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,

quod fortunatis esset mirabile in arvis,

nedum in Pannoniae frigidiore solo,

audax per gelidos en floret amygdala menses,

tristior et veris germina fundit hiems.

Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes

odisti iam post Demophoonta moras? (Epigr. 389)

Tiryns sarja ilyet sose látott Hesperiseknél,

Ithaca hős ura sem Alcinous szigetén,

még ama boldog, távoli réteken is csoda lenne,

nemhogy Pannonia durva, rideg talaján:

íme dacolva fagyokkal a mandula most kivirágzik,

és a kemény-zord tél nyitja tavasz-rügyeit.

Phyllis, várnod a fecskét kellett, vagy te gyülölsz már

minden várakozást Demophoonod után? (Török László fordítása)

Pannonia Janus szemében tehát kettős: az antikvitás műveltségével átitatott szellemi tér, a dicsőséges, ahol már otthonra leltek neki köszönhetően a Múzsák, egyben pedig negatív háttérként pozícionálódó valóság, melynek ellenére születtek meg sikerei. Utolsó versében, hattyúdalában így szólt egy ifjú költőhöz:

Turbidi me sors miseranda regni

tristibus curis tenet involutum,

nec sinit dulces meminisse rhythmos

me[traque Phoe]bus. (Epigr. 453)

Engem a balsors viharos hazámnak

sűrű gondjával rabul ejt, behálóz,

elszakít Phoebus gyönyörű dalától

verseitől is. 

(Jelenits István fordítása)

A versek forrása:

Janus Pannonius epigrammái latinul és magyarul. A jegyzeteket írta és a fordításokat gondozta Török László. A latin szöveget sajtó alá rendezte Mayer Gyula. (Piliscsaba: MCA Collegium Professorum Hungarorum, 2025).

Iani Pannonii Opera quae manserunt omnia. Volumen II. Elegiae, ed. Iulius Mayer, similia add. Ladislaus Török (Budapest: Balassi Kiadó, 2014).