Japán viszonya a saját hagyományához és a modernitáshoz nem „vagy-vagy”: a kortárs Japán nem érthető a régi Japán nélkül, az elektromos rizsfőzőben főtt rizs készítésének több évszázados a hagyománya, a vasútállomásokon ma kapható közel kétszáz féle bento doboz prototípusa az ötödik században jelent meg és így tovább.
Ha nagyon leegyszerűsítjük a nyugati kultúra és a japán – általában a buddhista szellemiségen (is) alapuló – kultúrák tárgyakhoz való viszonyát, valami olyasmi rajzolódik ki, hogy míg keleten a tradíció, a tradicionális technika, alapanyag megmarad, nyugaton az utóbbi évszázadban mindent letarolt a fogyasztói szemlélet: a különféle brandek, design termékek értékének fokmérője a legtöbbször nem a változatlanságban, hanem a folytonos „megújulásban” rejlik, kevés brand képes néhány évtizednél hosszabb ideig a piacon maradni, és amennyiben igen, a folyamatosan új ingerekre vágyó fogyasztói társadalomnak csak úgy lehet eladni, ha állandóan változtatnak rajta.
Ez persze csak a leegyszerűsített nézet, hiszen Japán más szemszögből az eldobható csomagolások, a cukiságkultúra és felesleges tárgyak paradicsoma is, míg Európában számtalan nagy hagyományú kézműves műhely, brand és technika, védett gasztronómiai csúcstermék létezik Észak-Olaszországtól Portugáliáig és Nagy-Britanniáig, más kérdés, hogy ezen üzemeknek és műhelyeknek a létét nem egyszer veszélyezteti a globális nagytőke nyomulása.
Fogalmazzunk ezért máshogyan: a hagyomány alapú szemlélet sokkal mélyebben hatja át a japán társadalmat, mint az európait vagy az amerikait.
Amikor éppen elég
Mindemellett – ahogy a múzeumban kiállított tárgyakon is nyomon követhető volt –, a japán design, amely mindennek a tárgykultúrának az alapját képezi, olyan jellegzetességekkel bír, amelyek összetéveszthetetlenek.
A japán tárgyak egyszerűek, funkcionálisak, esztétikájuk nem választható el a használati értéktől, a tervezői extremitások nem jellemzők. Mindemögött egyrészt a „hodohodo” áll – a japán szó annyit tesz: „éppen elég”, ami a japán életmód alapja. Ott van benne ezen kívül a sintó szemlélet és a felesleges anyagi-tárgyi kötődést kerülő buddhista gondolkodás mint alap is.
A hodohodo jegyében tervezett tárgyak vagy épületek esetében a tervező mindig hagy beavatkozási lehetőséget a használónak. Talán ismertebb a fogalom a japán építészet által, ahol a hodohodo speciális módon, a „ma” alkalmazása által jelenik meg. A „ma” az úgynevezett negatív tér, az egyes motívumok közti intervallum, szünet, amely által az üresen hagyott tér épp olyan fontossá válik, mint a formával megtöltött tér-darab. A megformált tér-üres tér harmóniájában pedig az üres teret mintegy belekomponálják az egészbe, szabad lehetőségként.
Nem hagyható ki a japán desingnról szólva a vabi-szabi fogalma sem: a „vabi” eredeti jelentése körülbelül „a társadalomtól elvonult remete”. Ma átvitt értelemben a tárgyak egyszerűségét, rusztikusságát, természetességét értik alatta. A “szabi” pedig a tárgyak elhasználódása, elöregedése által keletkező szépség: a japán szemnek a karcos, törött, kopott holmi szépnek tűnik a benne megjelenő idő által, hiszen a buddhista szemlélet az embert és a világot is folyamatos változásában szemléli: a dolgoknak van is és nincs is „ideális” állapota, az egyetlen bizonyosság a folyamatos változás, a dolgok körforgása a születés-halál-születés karmikus körében.
Kiutazása közérdeket sért és halállal büntethető
Ahhoz, hogy Japán és modernizmus, majd a 21. századi csúcsdesign viszonyát megértsük, érdemes visszamennünk az időben, egészen a középkorig. A portugál és spanyol hajósok elég korán megjelentek a szigetország partjainál, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat keresve. A hajók fedélzetén megérkeztek a katolikus misszionáriusok is, akik kezdetben sikeresen terjesztették a keresztény tanokat. Ez volt a második nagy hatás, amely Japánt érte külföldről a VI. századtól érkező csan – japánul: zen – buddhizmus után.
Az Edo-korszak 1615–1868-ig tartó hosszú évszázadai alatt azonban megszűnt mindenféle kapcsolat Európával. A japánok halálbüntetés terhe mellett nem hagyhatták el az országot, nem épülhettek tengerjáró hajók, nem köthettek ki a japán partoknál sem a spanyolok, sem a portugálok, egyedül a hollandokat engedték be, ám minden lépésüket ellenőrizték. A társadalmat mélyen áthatotta a konfuciánus szellemnek megfelelő magatartás, mind a kereszténység, mind a buddhizmus visszaszorult.
Mígnem 1853-ban meg nem jelentek az amerikai hadihajók a japán partoknál, kereskedelmi kapcsolatfelvételt és konzuli egyezményt sürgetve. A japánok értettek az erő szavából, mindez és a belül meginduló lassú változások 1868-ban császár- és korszakváltást hoztak, és elkezdődött a Meidzsi-korszak, amikor a több mint két évszázadra elzárt szigetországba beömlött a nyugati kultúra.
A kindaika, Japán modernizálása elképesztő erővel zajlott, a japánok megismerkedtek az európai tudománnyal, kultúrával, életmóddal, öltözködéssel – jellemző, hogy külön hivatalt állítottak fel a „barbárok könyveinek tanulmányozására” –, ám mindez a hatás túl későn érte el a japán társadalmat ahhoz, hogy olyan mélyreható változásokat okozzon a gondolkodásban vagy társadalomban, mint a Kínából importált konfucianizmus és csan (zen) buddhizmus. Az európaiakkal való találkozás inkább csak az európai tárgykultúrával és tudományos eredményekkel való találkozást jelentette, mindezt pedig a japánok gyorsan átkódolták a helyi viszonyokra.
A világ üresség-természetű
Jó példa erre az az elektromos rizsfőző 1959-ből, amelynél fontos szempont volt, hogy a rizsfogyasztás három lépését – főzés, gőzölés, tálalás – meg lehessen valósítani vele, valamint az a rizstartó doboz, amely máig az Edo-korszak yuroke technikájával készül, a sima falapokat vékony nikkelezett ezüst karikák kötik össze. Talán Európában az egyik legismertebb japán designdarabnak tekinthető a Kikkoman szójaszósz-adagoló, amely 1961-ben készült el először, és máig ugyanolyan.
Ebben a változatlanságban jól megmutatkozik az az alapvető értékkülönbség, amelynek alapja, hogy Japánban elsősorban az az értékes, amiben benne van a múlt logikája, darabja, szelleme, minden változtatás csak külsődleges – a termék legfeljebb praktikusabb lesz, de nem lesz más. A gyökere mindennek valahol a buddhista és a sintoista gondolkodásban kereshető: ahogy említettük, alapvetően más a viszony a világ anyagi részéhez, amely buddhista szemmel lényegtelen. Nem értéktelen, csupán lényegtelen: a buddhizmus alaptanítása, hogy a világ minden jelensége üresség-természetű. Semminek nincs önvalója, sem a tárgyaknak, sem az érzéseknek, sem a boldogságnak, sem a boldogtalanságnak, minden folyamatosan változik, elmúlik, átalakul. Ilyen értelemben magának a személynek sincs semmiféle valódi léte, épp úgy illúzió, mint a szétpattanó buborék. Ebben a gondolat-rendszerben logikus, hogy a tárgyaknak elsősorban nem az anyagi értékük számít, hanem a tradícióhoz való viszonyuk, a használhatóságuk, illetve a mulandóságnak való alávetettségük (vö. a bomlás szépségének élvezetével).
Jó példa erre a kiállításon szereplő Zaisu szék is, amely 1963-as design, Fujimori Kenji munkája. Formázott rétegelt lemezből van, tatami szőnyegre tervezték, láb nélkül. Ezt a típusú bútort is az Edo-korszakban használtak először. Az elvet – a japán életmódra optimalizált változatot – megtartotta a tervező, az anyaghasználat azonban jellegzetesen 20. századi, mint ahogy a design is.
Tükrében a holdfény húz vonalat
A teaszertartás több tárgyát felvonultatták a kiállítók. Maga a szertartás összefügg a zen buddhizmus japán történetével, az első teacserjét egy buddhista szerzetes hozta Japánba. Kezdetben versenyeken választották ki a legjobb teát, egy idő után azonban a hasonló események a társasági szórakozás egy formájává váltak. A fokozatosan kifinomodó ceremónia szabályai egyre bonyolódtak. Az edényeket eredetileg kínai mintára készítették, majd a vabi iskola megjelenésével a mázas kínai cserepeket felváltották a nyers kőcserepek, amelyeknek textúrája nem egyenletes, nem egyszer repedések vannak rajtuk. Az Edo-korszakban jelent meg az ún. karatsu kerámia, majd a legismertebb, a raku.
A szertartásokat egy idő után külön erre a célra készült teapavilonokban tartották, amelyek közül a híresebb épületek némelyike egybeolvad a körülötte lévő természettel. Van, amelyből a terasz észrevétlenül vezet át a kertbe, tájolása pedig lehetővé teszi, hogy az őszi estéken a teliholdban gyönyörködjön a pavilonból kitekintő, máshol a kerti tóban tükröződő holdfény áll a látvány fókuszpontjában.
Hasonlóan költőiek az elnevezések is: a kyotói Fenyőhárfa-pavilon onnan kapta a nevét, hogy a környékbeli fenyők a hárfához hasonlóan susognak, az említett, a vízen tükröződő Holdat a középpontba állító pavilon neve pedig Holdhullám.
A qr kód és a go
A kiállítótérben látható tárgyak mögött mindenhol speciális, csak Japánra jellemző szemlélet áll: a hagyományos japán csomagolókendőt, a furoshikit például áruk csomagolására és/vagy szállítására használják. A csaknem négyzet alakú textil hordozókendők hagyományos anyagai között van a selyem vagy a pamut, bár ma már műszálas változat is van. Az első furoshiki kendőről a Nara-korban, a Kr.u. 710 és 794 közötti időszakból van adat. Eredetileg maga a szó és a tárgy is a fürdőkultúrához kapcsolódik, létrejöttét azzal magyarázzák, hogy a tehetősebbek ebbe csomagolták a holmijukat fürdés előtt. Noha a modern korban egy időre visszaszorult, napjainkban környezetvédelmi szempontok miatt újra használni kezdték, és immár nemcsak Japánban, de az angolszász kultúrákban, sőt Magyarországon is megjelent.
Szintén japán találmány a QR-kód, amely Masahiro Hara mérnök nevéhez kötődik, aki 1994-ben alkotta meg az elsőt. Az ötletet a Go játék adta: felismerte, hogy a játék fekete-fehér részei alkalmasak lehetnek egyfajta, a vonalkódnál bonyolultabb információhordozó kód megalkotására.
Eredetileg az autógyártásban akarták alkalmazni, célja az volt, hogy az egyes alkatrészek útja és helye követhető és átlátható legyen – ma az egész világon használják.
De japán találmány diákkorunk kedvenc gyorsétele, a poharas tészta is, valamint a hipersebességű vonat, és a vonatútra a japánok által előszeretettel magukkal vitt, már említett bento doboz, ebből jelenleg 2000 féle változat létezik. Az egyes ételek a doboz megfelelő rekeszeiben vannak, a fedő leemelése után a fogyasztó 5-10 féle ételt ehet egy étkezés alkalmával.
A kiállítás legnagyobb erénye nem is feltétlenül a tárgyak bemutatása volt – sokkal inkább az, hogy a kurátorok rést nyitottak a lenyűgöző japán gondolkodásra, egy olyan ország kultúrájára, ahol – mint Wim Wenderstől is megtanulhattuk – külön szó van a levelek közt átszűrődő napfényre. Úgy hangzik: komorebi. A szónak nemcsak az alapvető jelentését érdemes megtanulni. De mindazt is, ami mögötte van: a békességet japán módra.
Japanese Design Today 100
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Kurátorok: Kashiwagi Hiroshi, Fukagawa Masafumi, Satoh Taki és Hashimoto Yuko, Németh Nóra, Veress Kinga
