De sose tette meg, lehajtott fejjel ment tovább csendben, és a házukhoz érve monoton mozdulatokkal kinyitotta az ajtót, hogy bemenjen. Ott volt a gondolat a fejében, mintha egy film lenne: eldob mindent, és futni kezd. De ez csak egy gondolat volt. Mindig is csak annyi volt.
Ruth az erkélyen állt. Olyan sokat állt már ott a sebesen tovarohanó hetek, hónapok és évek alatt, hogy csukott szemmel is bármikor le tudta volna festeni a szomszéd vöröstéglás házát, összes apró részletével együtt. Állt ott már boldogan, szomorúan, csalódottan, lelkesen, bátran, valamint gyáván, azonban egy mindig ugyanaz volt. Egy furcsa kis érzés a mellkasában. „Csak egy ugrás lenne – gondolta oly gyakran, hogy kezdett belekergülni. – Nem eshetne komoly bajom, hiszen csak az első emeleten lakom, de… azt hiszem… az ugrás után…” Valami megváltozna. Ezt érezte, ám sose mert igazán belegondolni. Akkora őrültségnek tűnt az egész! „Mégis mit változtatna meg egy ugrás? – kérdezte az agya. És válaszolt a szíve: – Mindent.”
Benedict egész életében utálta az irodalomtanárt. Igen, gyűlölte. Még egészen fiatal volt az első közös órájukon, amikor ő félve bevallotta a tanárnak, hogy könyveket ír, és ő egész egyszerűen kinevette. A képébe röhögött. Azt mondta, hogy túl fiatal, ez pedig annyira fájt Benedictnek, hogy azóta sem felejtette el. Sőt! Folyamatosan ott élt benne az a szégyen, amit eme apró momentum váltott ki belőle.
Minden nap ott volt vele a kézirat (mélyen a táskájában) és szinte égette a tudat, hogy sose vette elő. Hiszen az évek során a tanár állandóan felemlegette azt a bizonyos rettenetes esetet vigyorogva… élvezte, hogy elvette a gyerek kedvét az írástól! Pedig Benedict nagy tehetség lett volna. Lett volna.
***
Március volt, egy pénteki nap. A nap magasan ragyogott az égen, szinte egy felhő sem takarta a látóhatárt, ami valljuk be, ritka dolog volt a Bloomp Street-en. Pete ugyanúgy sétált hazafelé, mint bármelyik másik nap. Ugyanolyan tempóval, ugyanakkorákat lépve. Egyetlen dolog volt eltérő a megszokottól: a tudat, amely a fejében ült. Ez az utolsó nap, amikor mindez megtörténik vele. Holnap a maradék cuccaikat is elviszi egy bútorszállító autó, és este már az új lakásban hajtja álomra fejét. Tömérdek kérdése volt az új környezettel kapcsolatban, hazafelé menet azonban csak a régi hely körül forgott minden gondolata. Eszébe jutott a szokásos érzés és nem értette, miért nem érzi magát elégedettnek, hogy végre megszabadul eme ostobaságtól. Nem, ő határozottan nem volt boldog. Egyre nagyobb teherként nehezült vállára a megszokott gondolat, és szíve szerint elsírta volna magát. Az esze azt súgta: ejnye, Pete, menj szépen haza, búcsúzz el a szobádtól, és minden rendben lesz holnaptól. A szíve azonban valami ilyesmit üzent: dehogy lesz rendben, egészen addig nem lesz rendben semmi, amíg végre le nem győzöd a félelmedet. És akkor megtörtént. Pete teste szinte a tudatától függetlenül elhajította a súlyos iskolatáskát, és mintha vele együtt az összes többi terhét is lerázta volna magáról. Futni kezdett. Rohant. Fokozatosan, egyre jobban elárasztotta a szabadság érzete, és azt kívánta, bárcsak végtelen hosszúságú lenne ez a nyavalyás utca. Ám a Bloomp Streetnek köztudottan van egy vége, egy nagy kereszteződés, ahova Pete túl nagy lendülettel érkezett meg ahhoz, hogy le tudjon fékezni. Egy pillanatig rettegés fogta el: mi van, ha nem tud megállni és elgázolja egy autó? Halállal fizet a szabadságért, bátorságért? De nem, ebben a pillanatban a sarkon befordult egy Pete korabeli lány és összeütközésük megmentette a fiút egy talán végzetes gázolástól.
– Jaj, Istenem, ne haragudj! – fakadt ki Pete, és igyekezett segíteni a lánynak összeszedni elejtett holmiját.
Pakolás közben egyszer csak összeért a kezük és mindkettejük valamiféle furcsa bizsergést érzett a mellkasa körül. Lassan, mintha félnének egymás tekintetétől, felnéztek. Korábban nem volt idejük megszemlélni a másikat, így az ember azt hihetné, hogy ebben a percben alaposan felmérték egymás küllemét, azonban valamilyen természetfölötti erő megtiltotta ezt. Pete azt se tudta volna megmondani, hogy milyen színű a lány haja, vagy bőre, egyszerűen csak elnyelte a csodálatos szempár, amely pedig belemerült az ő szemeibe. Számukra megállt az idő, miközben a Bloomp Street folyamatos mozgásban volt.
Ruth zokogva kirohant az erkélyre. Még az átlag tinédzserlányoknál is gyakrabban sírta el magát, elég volt hozzá egy szigorú tekintetet anyától, egy kis dorgálás valamelyik tanártól, vagy épp egy megható filmjelenet. Most azonban ennél sokkal komolyabb volt a helyzet: ihlethiány.
Aznap azonban szokatlan érzés kerítette hatalmába. Érzete, hogy valami nagy dolognak kellene következnie, egy igazi festménynek, mely nem csupán szép, hanem van valamilyen jelentése is. De mi ez a kép? Mit kéne festenie? Fogalma sem volt… Lassú mozdulatokkal letörölte könnyeit, majd felállt és hozzá nem illő magabiztossággal a korláthoz lépett. Most vagy soha. Most vagy soha? Most! Karjaival megkapaszkodott az erkély korlátján, hatalmas lendületet vett, majd mint testnevelés órán a szekrény fölött, átugrott a… min is ugrott át? Egy vasrúdon? Nem, ennél sokkal többről volt szó. A kétségein ugrott át. Egyetlen pillanat alatt már a puha, zöld fűben guggolt. Szinte meg sem ütötte magát. Önkéntelenül is hahotázni kezdett és hanyatt fordult a földön. Ekkor pedig hirtelen minden világossá vált számára. Az elméje szinte felrobbant a tudattól, hogy a dolog mindvégig ilyen egyszerű volt! Nézte a kék égen úszó bárányfelhőket és látta bennük a jelentést – a festmény jelentését. Mert a felhők voltak az ő rajzai.
Utolsó tanítási nap az évben. Mr. Fredericks irodalomtanárnak bejelenteni valója volt, amitől Benedictnek már alapjáraton lábrázása lett. Szokásához híven összehúzta magát a leghátsó padban ülve és igyekezett teljesen beolvadni a falon sorakozó poszterek közé. Mr. Fredericks érdekes módon nem a hétköznapi modorával beszélt, ami nemcsak a fal mellett kuporgó fiút, hanem az egész osztályt meglepte. A tanár kivételesen nem volt lenéző, se okoskodó, hanem szinte szomorúan és összeroskadva ült kockás terítős asztalánál. Ahogy tekintetét végighordozta a gyerekeken, könnyek szöktek a szemébe.
– Figyeljetek rám, mert csak egyszer mondom el. Tudom, hogy számotokra ez a legboldogabb nap az évben, hiszen olyan közel van a nyári szünet, hogy szinte az ablakból tudtok integetni neki. Örömötökben én viszont nem részesülhetek.
Benedict értetlenül meredt az általa gyűlölt férfira. El nem tudta képzelni, mit fog mondani. Talán valami tréfa van a dologban?
– Számomra a holnapi naptól kezdve egy nagyon nehéz időszak veszi kezdetét, amire megpróbáltam lélekben már felkészülni, de higgyetek nekem… van, ami nem olyan, mint egy dolgozat. Erre nem lehet egyszerűen csak bemagolni egy anyagot. Kórházba fogok vonulni, és fogalmam sincs, hogy visszajövök-e valaha az iskolába. Rákos vagyok.
Mindenki úgy lapított a padjában lehajtott fejjel, mintha Mr. Fredericks máris meghalt volna. És ekkor Benedict keze megindult. Lenyúlt a táskájába és kivette belőle a könyvének meggyűrődött, nyomtatott lapjait. Reszkető lábbal, vadul kalapáló szívvel felállt, s az összes gyerek értetlen tekintete által kísérve kisétált a tanári asztalhoz.
– Viszontlátásra, tanár úr – motyogta, miközben óvatosan lerakta a papírkupacot Mr. Fredericks keze mellé, aztán halk léptekkel elhagyta az osztálytermet.
Egy hónappal később már javában tartott a nyári szünet. Benedicthez az egykori tanár úr halálhírével egyszerre érkezett meg Mr. Fredericks utolsó levele, amihez mellékelve volt a fiú könyve.
**
Pete kinézett a hálószoba ablakán, miközben a reggeli kávéjának maradékait kortyolgatta. Gyönyörű felesége és két szép kisfia a kertben játszottak a lehullott falevelekkel. Miközben ezt nézte, a férfi szívét kellemes melegség öntötte el, és kedve támadt volna imádkozni, hogy köszönetet mondjon csodálatos családjáért. Immár tíz éve ismerte a feleségét, de még mindig nagyon fiatalnak számítottak. Nem volt mire várniuk, hiszen kezdettől fogva mindketten tudták: csak így, együtt akarnak családot és egymás mellett akarnak élni örökkön örökké. Pete elmosolyodott, és közben arra gondolt, hogy vajon mi lenne vele, ha aznap nem keríti hatalmába a jó öreg Bloomp Street varázsa.
Még negyed óra volt hátra a galéria ünnepélyes megnyitójáig. Ruth idegesen mászkált fel-alá a hosszú teremben, és szíve szerint zokogásba fojtotta volna hihetetlen izgulását, ám amikor végignézett különleges festményein (melyekről az elmúlt évben került néhány információ nyilvánosságra, ami azonnal lázba hozta a műkedvelők apraját-nagyját), máris megnyugodott. Tudta, hogy a képek tökéletesek. Mindegyik egytől egyig furcsa alakú felhőket ábrázolt, amelybe az ember a saját érzéseit képzelhette bele. Ruth egyszerűen érezte a zsigereiben, hogy a közönség értékelni fogja ezt az új irányzatot! Vagy ha mégsem… majd fest az égre egy szimpatikusabb világot.
Benedict még egyszer, utoljára átolvasta az előbb leírt bekezdést, majd hátradőlt a székében és hosszan kifújta a levegőt. A könyve kész volt. Immár a negyedik, ha nem számoljuk a karácsonyi novelláskötetet, ami két hónappal korábban jelent meg a rajongók nagy örömére. Mi tagadás, rajongókból aztán nem szenvedett hiányt. Meglepően gyorsan szaladt előre a sikeres írók listáján, és ami a legcsodásabb volt az egészben, imádott írni. Számára mindez a szabadságot jelentette… attól a naptól kezdve.
– Gyerünk, fiam, már csak a szokásos van hátra – szólt rá saját magára és szinte már rutinos mozdulatokkal, ám még mindig kalapáló szívvel beillesztette az utolsó oldalra legfőbb motivációját: Mr. Fredericks levelét. – Köszönöm, tanár úr.
Ismét belegondolt abba, hogy mindkettejüknek milyen fontos volt az a levél. Mr. Fredericks azzal, hogy őszintén bocsánatot kért a fiútól halálos ágyán, jelképesen meggyónta az összes bűnét, Benedict pedig ennek köszönhetően visszakapta élete értelmét: az írást. Megrázta magát, hogy visszatérjen régi emlékei palotájából és újra a billentyűzetre helyezte ujjait. Mosolyogva felsóhajtott és csupa nagybetűvel leírta: VÉGE.