Célkitűzései szerint a Katalizátor-díj a pályakezdők beindítása mellett leginkább a már ismert művészeknek szeretne új lendületet adni. Fajgerné Dudás Andrea „Háziasszony katalizátora” címet viselő anyagát 162 pályamű közül választotta ki a zsűri – információm szerint egyöntetűen és kétség nélkül. A zsűri elnöke a nemzetközi színtéren is jól ismert Sebastian Baden, aki 2016 óta a mannheimi Műcsarnok kurátora és 2022 júliusától a frankfurti Schirn Kunsthalle kijelölt vezetője; de a magyar névsor is impozáns: German Kinga művészettörténész, a MOME docense, Laczkovich Borbála művészettörténész, a Godot Kortárs Művészeti Intézet vezetője, Lobenwein Norbert gyűjtő, fesztiválszervező és Nemes Csaba képzőművész, a Pécsi Tudomány Egyetem docense.
Fajgerné Dudás Andrea 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen, Drozdik Orsolya osztályában. Mestere hatása tetten érhető a munkáiban, gondolok itt a női nézőpontból alkotásra, a performansz használatra, a feminista konceptuális művészet gondolatiságára és a női test ügyeivel való foglalkozásra. Fajgerné nem naiv festő tehát, amire az asszonynév hallatán asszociálhatna a kortárs képzőművészetben járatlan befogadó, hanem nagyon is tudatos nőművész.
A név nála a művészi statement része, felvállaltan hangsúlyozva a férjével való összetartozást, ugyanakkor jelezve önálló szubjektum, alkotó ember voltát. „Fontosak vagyunk egymásnak a férjemmel, és ki is tartunk egymás mellett” – nyilatkozta többször is, kiemelve, hogy a jó házasság ugyanolyan fontos számára, mint a művészete. Nem fogok elmélyedni abban a kérdésben, hogy feminista művészetet látunk-e a kiállításon, mert ez sokkal árnyaltabb és komplikáltabb kérdés ebben az esetben, és a definíciókba bonyolódás éppen a lényegtől távolítana el. Az egyértelmű, hogy a kiállítás anyagában a posztfeminizmus és kelet-európaiság egyaránt hangsúlyos, valamint annak megmutatása, milyen gyökerekből hajt ki nála az egyenjogúság felé törekvés. Fajgerné performanszaiban és munkáiban a kezdetektől folyamatában nyomon követhető, miket, kiket olvasott, és milyen tapasztalatok mentén formálódott az önazonossága, hogyan kapcsolódnak egymáshoz életének különböző, szükségszerűen elvégzendő feladatai, hogyan fonódik mégis egységes egésszé a művészként, feleségként és anyaként megélt létezés. Az mindenképpen nagyon fontos a mostani anyagban is – ahogy a korábbi, testtel foglalkozó munkáiban –, hogy nem egy férfitekintet által határozza meg önmagát, semmiképpen sem a férfielvárások mentén kidolgozott női identitás reagál egy jelenségre. Fajgerné nem ’ellenében’ vagy ’afelé’ gondolkozik, hanem egyszerűen mondja, ami van, amit olvasott, amit áteresztett magán, amit megél, műveinek ihlető forrása a saját élete. A háztartás és az anyaság témái azonban egy tágabb, nőket érintő globális társadalmi kontextusba ágyazódnak. Ugyanakkor nem radikális éllel, hanem finoman és meglehetősen pontosan fogalmazza meg, hogyan él vidéken, mondhatni földközelben egy közép-európai nő, aki anya, háziasszony, és közben elhivatott művész is. Nem titkolja a nehézségeit sem: „Mindig azt mondom, hogy jó háziasszony vagyok, de igazából nem, mert a gyerekek az elsők, és a művészeten is sokat jár az eszem.” Esetében az intim tér és a munka területe összekapcsolódik, további nehézségeket okozva és tudatosságot igényelve. Mindig sorozatokban gondolkodik, termékeny alkotó, 4-5 év anyaga előre ott van a fejében, „csak” az alkotáshoz szükséges időt és teret kell megteremtenie. „Amikor kint dolgozom a kertben, a barbizoni festőktől kezdve Goncsarováig sok előkép a fejemben van, úgy művelem a földet, hogy közben a festészetre gondolok, művészetről gondolkodom” – hangzik el a kiállításon látható videóban.
Akkoriban ugyanaz volt az amerikai kormány célja, mint most a magyaré, hogy a kertvárosi anyuka szüljön 3- 4 gyereket, nevelje őket otthon, biztosítson hátországot a férfinak, és ne a karrierjén járjon az esze. Csakhogy ez az út törvényszerűen magában hordja egy későbbi életszakasz identitásválságát. Legkésőbb akkor, amikor a gyerekek kirepülnek, a legtöbb nőben felmerül a kérdés, hogy jól döntött-e, amikor lemondott annak végiggondolásáról, ki is ő igazán, és mi lenne a valódi életfeladata.
Fajgerné képzőművészeti munkássága, festményei és performanszai viszont folyamatosan azt boncolgatják, ki is ő, a megfogalmazása szerint paraszti múltból érkezett kelet-európai nő. Munkáit művészettörténeti referenciák itatják át, előszeretettel sajátítja ki és gondolja újra az általa nagyra tartott női alkotók munkáit. Legyen az a 19. század végének amerikai festőnője, Lilly Martin Spencer, akinek 12 gyereke volt, és a férje vezette a háztartást (le is festette a férjét, amint a piacon vásárolt zöldségeket cipeli haza egy kosárban), vagy Sonia Delaunay, aki a húszas évek autóit dekorálta a saját motívumaival. Utóbbinak dedikálva szerepel a kiállításon az a festett Trabant, aminek a párja otthon, a család kertjében roncsként pihenve paradicsompalánták üvegházaként szolgál és amelyikről szellemesen meg is jegyzi a művész a kiállításon látható videoperformanszában, hogy bizony nincs katalizátora. Birgit Jürgenssen osztrák képzőművész ketrecbe zárta magát mint háziasszony, az ő performansza a konyharuhák rácsaiban köszön vissza.
A „Háziasszony Katalizátora” című kiállítás Fajgerné legfontosabb témáinak és a brandként azonosítható összművészeti tevékenységének összefoglalása, gyakorlatilag egyetlen helyspecifikus installáció, aminek a megértését nagyban megkönnyíti egy videómunka, amiből világosan megérthető a gondolati háttér. Simone de Beauvoir gondolatai jól megférnek benne a dr. Hoffmann Istvánné Háztartás-közgazdaságtan kötetéből kiragadott megállapításokkal, amely kötetet egyébként a Magyar Nők Országos Tanácsa adta ki 1982-ben. Fajgerné felolvas és kommentel, beszél a munkák keletkezéstörténetéről. A már említett üvegház-Trabant kapcsán szóba kerül a konyha és az Eat-Art. Szabó Eszter Ágnessel közös Common Jam projektjük is megidéződik, mikor Szabó Eszter Ágnes különböző városokban a szabadon lévő fákról szedte a gyümölcsöket és befőzte, Fajgerné pedig az általa termesztett zöldparadicsomból főzött lekvárt. A zöldparadicsom-lekvár azért fontos, mert éretlen, és ezt a hazai éretlen feminizmussal rokonítja, de reflektál a paradicsom, mint Édenkert jelentésre is. (A befőzéshez társul a Bűn tartósítása képsorozat.) A Common Jam Eat Art eseményein – akárcsak a hétköznapokban persze – rendszeresen használják a konyharuhát, ez a kiindulási pontja a geometrikus absztrakt festészet beszivárgásnak az eredetileg figurális stílusban alkotó művész képeire. A dokumentációs festmények absztrakcióssá váltak egy olyan hétköznapi, geometrikus mintázatú tárgy hatására, ami mélyen beleivódott a tudatunkba.
A konyharuhákat sokáig használjuk, kifejezetten arra vannak kitalálva, hogy nyúzzuk őket, és nehezen válunk meg egy-egy darabtól. Akkor is törlünk, fogunk vele, ha már kilyukadt, megkopott, ez pedig azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy ebben a soha véget nem érő, háládatlan feladatban, mint a háztartásvezetés, mi magunk is ugyanígy elhasználódunk. Fajgerné a minden háztartásban előforduló konyharuhát hatalmas festményekké lényegíti át, festékkel felmosott óriási vásznai pedig konyharuhákként lógnak a galéria terében. A kockás konyharuhák színe leggyakrabban kék, vagy piros, de ellensúlyozandó az alantas munkát, amit végzünk vele, a festményeken, amikre átvándoroltak ezek a rongydarabok, a legnemesebb színeket használja a festő, az ultramarint és a vermilliont. Dishtowels sorozatában az absztrakt expresszionista gesztusfestészetet idézi meg, ahogy a konyharuha vagy a felmosómop mozgását viszi át a vászonra. Ebbe a sorba tartoznak a Sonia Delaunay festészetére reflektáló vasalóképek. 2017-ben egy performansz keretében, vasaló alakú ecsettel egy vasalódeszkán anyagokra rácsszerkezetet húzott/festett, melyekből aztán ruha is készült.
A kiállítás egyik bevonó aktusaként a látogatók maguk is hozzátehetik saját élményanyagukat a láthatatlan női munkához: kihúzott ruhaszárító kötelekre bárki felcsipeszelheti saját konyharuháját.
A zömében nők által végzett láthatatlan és fizetetlen háztartási munka láthatóvá tétele az alapvető célja ennek a tárlatnak, de a háztartás kizsákmányoló természetén túl a benne rejlő kreatív potenciálra is ráirányítja a figyelmet. A papírfűzős gyerekjátékot felidéző festmény, vagy mellette a gomolygó kékség által szétfeszített rács a kilépési pontokat jelzi. Lázadás vagy játék, a gyerekek bevonásának lehetősége, ami persze egy másik, a nők által szintén jól ismert fárasztó terepre visz, a multitasking jelenségéhez. A GICA vezetője mesélte, hogy az installálásra Fajgerné rendszerint a gyerekeivel érkezett, kiterítette a játszószőnyegüket, kiosztotta a filctollakat és installálás vagy a Trabant festése közben terelgette őket, miközben tudatosan és odafigyelve hozott döntéseket a kiállítás rendezésében.
Azt is Laczkovich Borbálától hallottam, hogy az első napok egyikén hosszan, komótosan végignézte a tárlatot a kerületben lakó idősebb úr, foglalkozására nézve pszichoanalitikus, aki látogatása végén megosztotta az intézmény munkatársaival, hogy rengeteget tanult ebből a kiállításból. Fontos feladat, amit ez a tárlat bevállalt, hogy a helyére tegye, mit szeretnének a nők, miről beszélnek a láthatatlan munka kapcsán, és érdekes lenne meghallgatni, mit érzékelnek mindebből, és hogyan értékelik (alul) a láthatatlan munkát a férfiak.
FAJGERNÉ DUDÁS ANDREA – Háziasszony katalizátora című kiállítása Óbudán, a Godot Korátrs Művészeti Intézetben ( GICA) látható augusztus végéig. A kiállítás kurátora Popovics Viktória.
