Keresés
rovatok
blog | 2015 nyár
Fotó:
Pintér Tibor
John Cage – zene a hangoktól felszabadultan
„Aki az ötvenes években a festők környezetében volt, láthatta, hogy ezek az emberek a saját érzékenységüket, saját plasztikai nyelvüket kezdték felfedezni tökéletesen függetlenedve a többi művészettől, tökéletes belső biztonsággal dolgozva, amely korábban ismeretlen volt számukra. Fantasztikus esztétikai teljesítmény volt ez. Úgy érzem, John Cage, Earle Brown, Christian Wolff és én nagyon erősen részesei voltunk ennek a sajátos szellemiségnek.”
(Morton Feldman)

John Cage művészetét a nagyközönség szereti az olyan kísérletekkel azonosítani, amelyek szándékoltan provokatívak, a hagyományokkal tudatosan szembefordulók. Nem véletlen, hogy legnevezetesebb műve a 4’ 33”, népszerű nevén a „csend-darab”, éppen az a mű, amelyben nem hangzanak el zenei hangok. A közönség tekintheti ezt provokációnak éppúgy, mint gegnek, s talán mindkettőből van benne egy csipetnyi.

Az egy ideig Arnold Schoenbergnél tanult, majd a schoenbergi utakat elutasító fiatal Cage fantáziáját már korán foglalkoztatta a különböző médiumok összekapcsolása. Irodalom, színház, tánc, zene, képzőművészet találkozása egyetlen eseményben: ez a vágy sokszor kényszer szülte módon fogalmazódott meg benne, mint például a preparált zongora „feltalálásakor”: Merce Cunnigham táncelőadásain nem volt elegendő tér az ütősök számára, így Cage a szükségből erényt kovácsolt. A zongora húrjai közé illesztett apró tárgyakkal, csavarokkal, fa- és gumidarabokkal létrehozta a zongorát mint ütőhangszert, és egyúttal életre hívta a zongoristát mint ütőhangszerest.

Cage a hagyományosan zeneként meghatározott zenétől fokozatosan távolodott az esemény, a happening felé, miközben ez a távolodás nem jelentette azt, hogy a zenétől is meg akarna szabadulni. Inkább felszabadulni akart: a kötöttségektől és az előírásoktól, felszámolni a komponálás forgalmi tábláit. S épp így a hangot is fel akarta szabadítani ugyanazon kötöttségek alól, amelyek a komponistát is gúzsba kötötték. Hang és komponista csak együtt tud felszabadulni.

Érdekes történet, hogy ennek az átalakulásnak egyik fontos mozzanata egy 1949-es hangversenyhez köthető. A New York-i Filharmonikusok Webern op.24-es Concertóját adta elő, és Cage hirtelen azt érezte, nem bírja tovább hallgatni a zenét, valósággal kiszaladt a koncertteremből. Váratlan meglepetésképpen az üres hallban szembetalálkozott a szintén komponista Morton Feldmannel, aki azonos okból volt kénytelen elhagyni a hangversenytermet. Mindennek az lett a következménye, hogy a két „zenét odahagyó” zeneszerző úgy alakította át művészetét, hogy képzőművészekkel kezdtek el együtt dolgozni. Feldman volt az, aki Cage-et bevezette a New York-i képzőművészek körébe, és ezek az új kapcsolatok hallatlanul termékenyítőleg hatottak mind Cage-re, mind új barátaira. Ennek az egyre szorosabbá szövődő közös munkálkodásnak lett nevezetes eseménye az 1952-ben megrendezett Black Mountain College-i happening. Erről így számol be Michael Nyman Experimentális zene című könyvében: „Cage egy létra tetején előadást tartott, amely előre programozott csendeket is magába foglalt. M. C. Richards és Charles Olson, a két költő, különböző időben szintén egy létrára mászott fel, és olvasott. A nagyterem egyik végében filmet vetítettek, a másikban pedig diavetítés volt. Robert Rauschenberg egy régi, kézi meghajtású gramofonon játszott, David Tudor a zongoránál ült, Merce Cunnigham és más táncosok a közönség soraiban lejtettek, miközben ezen események fölött Rauschenberg fehér festményei lógtak. Az ülőhelyek kialakítása elég különleges volt. A nézőtér négy egymáshoz illesztett háromszögből állt, amely középen egy teret eredményezett, és a csúcspontok a középpont felé tartottak, de nem érintkeztek egymással. Egyes események ezen a középponti téren, illetve a háromszögek közötti folyosókon történtek, bár az akciók nagyobb része e téren kívül zajlott.”

John Cage

Mi tagadás, őrült kavalkád, valóságos cirkuszi mutatvány volt ez. A néző–hallgató pedig szabadon választhatott: karakterétől és vérmérsékletétől függően odafigyelhetett egyetlen eseményre, figyelmét pásztázhatta a különböző események között, saját döntése alapján kapcsolatba állíthatott bizonyos eseményeket. S ha kellőképp élveteg volt, akkor átadhatta magát az összhatás egészének, valósággal fürdőzve az események tengerében. És mi más lett volna ez a happening, mint a színház terében létrehozott intermedialitás maga? Cage és társai a közönséggel együtt nagy lendülettel ugrottak fejest ebbe a médiumok között kialakított óriási medencébe. Egyszer egy idős hölgy azt kérdezte Cage egyik happeningje előtt, hogy hova érdemes ülnie, honnan hall és lát a legjobban? Cage válasza az volt, hogy mindenhonnan jól lehet látni és hallani, mert mindenhol mással össze nem hasonlítható élményben lesz része. Mindezt nem cinizmusból mondta: a néző, a hallgató szintén felszabadult lett, mert ahogy a szerzőt és a hangot sem köti a forgalmi táblák rendje, úgy a nézőt, a hallgatót sem.

Cage képei, kottái és kottaképei egyszerre tekinthetők zeneműveknek és képzőművészeti alkotásoknak. Az összeolvadás teljesen természetes úton ment végbe, hiszen a happening véletlenszerű folyamataiban maguk a műtárgyak is átfolynak egymásba, mert létüket a legtökéletesebben mindig magában a folyamatban nyerik el. E folyamatok sohasem a hagyományos értelemben vett előadások, mert a happeningben a szerző, a mű és a befogadó megszokott szerepei lazulnak fel. Azaz, hogy ismét ehhez a kifejezéshez jussunk el, a folyamat során minden és mindenki felszabadul.

Nem meglepő, hogy Cage művei maguk is kategorizálhatatlanok, hiszen éppúgy színházi, képzőművészeti művek, mint zeneiek. Ahogy a hagyományos zeneszerző szó egyre nehezebben írta le Cage tevékenységét, úgy a képzőművész Cage-ről is nehéz beszélni. Pedig e sajátos médium-összeolvadásban Cage mindkettő egyszerre volt, pontosabban a művészetek klasszikus rendszerének felbomlását követően – melynek egyik motorja éppen ő maga volt – nem a művészet jelzője lett a fontos, hanem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit is.