Esett. Hallotta már éjjel, amikor felkelt, hogy dobol a tornác tetején, sűrűn, erősen kopogott, mint a puskagolyók sorozata. 

Résnyire felhúzta a redőnyt, kinézett a konyhaablakon. 

Minek kellett felhúznia. Amúgy is tudja, hogy esik.  

Abban a kevés fényben, ami a kinti lámpából derengett, nemcsak a ferde, szürke esőfüggönyt látta meg, de azt is, hogy ott maradt az esti teás csészéje az asztalon. Megfogta, elindult vele a szobába. Elment az ágyig, de ott rádöbbent, hogy a csésze még mindig a kezében van. Kiment újra. Beletette a mosogatóba. 

Éjfél felé járhatott. Nem nézte meg. Érezte az időt, azóta az éjszaka óta, amióta kitelepítették őket. Este tízkor jöttek értük. Négy órát kaptak, hogy összecsomagoljanak.  

Most még négy órát alhat. 

A veje veszi majd fel fél ötkor, beáll a kisbusszal a kertbe. Vagy négyszer szólt neki, hogy ne álljon rá a margarétákra. Akkor is ráállt. Azért is. Az ősszel kihúzkodta onnan a virágokat, az ásóval lelapította a talajt. Lehessen beállni. Jobb a békesség.

Négy láda paradicsom, kettő fürtös uborka, négy bab, Juliska, neki még van, nem az a haragoszöld, ami most divat, rendes bab, magyar. A lánya a zöldet használja, mirelitből. Azt mondja, nem fog szarakodni a frissel. 

Pedig mi az, levágni a végét. Még a tévé előtt is lehet. Kiskés kell hozzá, az a lényeg, hogy a kés kicsi legyen, rövid kés, rövid nyéllel, akkor nem érzi az ember. A konyhán, ahova tizennégy évesen került, kétszáz emberre pucolta és vágta a babot tíz évig, a lánya születéséig. 

Tizennégy évesen állt munkába. Az volt a harmadik nyaruk itt a faluban, és az anyja sírva mondta, hogy másnap mehet dolgozni vele hajnalban. 

– Az én lányom – ismételgette, mintha nem ő intézte volna az egészet, nem ő járt volna be a személyzeti osztályra, nem ő könyörögte volna ki a konyhai munkát a lányának is.

Az anyját még nagyságos asszonynak csúfolták a háta mögött a gyáriak. Őt már nem. Vele úgy beszéltek, ahogy maguk közt beszéltek, azokkal az elnyújtott ókkal és ákkal, amelyeket egy idő után maga is használni kezdett, mígnem az apja rászólt, hogy ne beszéljen úgy, mint egy parasztlány. 

Nyelt, hogy ne szóljon vissza neki. Az apja a metszőollóval a kezében éppcsak hátraszólt, rá se nézett, ő meg húzkodta le a kartonruhát a térdén, megnőtt tavasszal, a lába bokáig belesüppedt a homokba, a karján ott himbálózott a kosár a frissen szedett krumplival.

Földes volt a körme.

Jól emlékezett az előző, a háború alatti életükre fent a budai hegyoldalban a villában, ahol az anyja puha léptekkel járkált. Akkor még nem volt parasztlány ő sem. Emlékezett arra is, hogy egyszer, amikor a bombázás alatt levonultak a pincébe, ő egészen odabújt a nyakához, és közelről nézte az igazgyöngysort, amit az anyja viselt, vacsorától ugrasztotta fel őket a légiriadó, vendégek voltak náluk, és az anyja karcsún, fekete estélyi ruhában úgy óvakodott lefelé a lépcsőn, mint egy fekete macska. 

Az azelőtti időkre csak halványan emlékezett; Pesten éltek, a Nyugati pályaudvar környékén. Akkoriban kerültek a villába, amikor elkezdődtek a bombázások. 

Csodálkozott, hogy a villa teljesen be van rendezve, még könyvek is voltak a polcokon, és egész étkészlet a hallban, a tálalóban. 

Kérdezgette egy ideig a szüleit az azelőttről, de nem mondtak semmit, vagy a kommunistákat szidták, halkan, sziszegve.  

Talán az első télen adták el az anyja gyöngysorát. 

Rohadt egy tél volt az első. Akkora hó volt, hogy végig rettegtek, be ne szakadjon a tető.

Pesten egyáltalán nem, de Budán se látott még akkora havat, amilyet itt. Kinevették az iskolában, amikor szóvá tette. 

– Hát tél van – válaszolta végül az egyik kislány, és ezzel el volt intézve az egész. 

Hatvanban merészkedtek fel először Budapestre, az anyja szállt fel először a buszra, ami bevitte őket, a két kosarat feltolta maga előtt, hátra se nézett rá, ő meg mögötte szállt fel, a fején a batyuval. Úgy, a fején vitte a piacig azt a halom zöldséget, ahogy a falusi asszonyok mutatták,  bámészkodott közben, mintha sétálna. Meg sem érezte. 

Bezzeg most. 

A lánya minden karácsonykor elkezdi, hogy ő hagyná végre a piacozást. 

– Ülök majd a tévé előtt, mint az Erzsike? – kérdezett vissza ilyenkor, és a lánya akkor csapkodni kezdett.

– Szégyellsz? – kérdezte olyankor, és tudta: szégyelli.

A lánya tanítónő lett. Hogyne szégyellte volna, hogy az anyja piaci kofa. 

Akár a nagyanyja. Az is szégyellte magát minduntalan. Főleg az elején. 

Az arcába húzkodta a kendőt, úgy ment át a budai utcákon, lehajtott fejjel, a karján a két kosárral. 

A földre pakoltak ki, a szomszédjuk, egy nagydarab, sokszoknyás asszony odasziszegte nekik: 

– Elegen vagyunk így is!

Az anyja nem válaszolt. Mintha nem hallaná, vagy nem tudna magyarul. Kicsomózta a batyut, de ahogy a csomó kibomlott, szétgurult a krumpli meg a cékla. Összekapkodta.

Másodszor vagy harmadszor mentek fel a batyuval, épp visszaadott egy ideges, középkorú, vékony nőnek, amikor megérezte az anyja kezét a könyökénél. Úgy szorította, hogy az fájt. 

– A Kovácsi – nyögte az anyja, és belépett az ő háta mögé, aztán lehajolt, mintha a zöldségek közt keresne valamit.

– De melyik a Kovácsi? – kérdezte magától tétován, és körülnézett. A nevet ismerte jól, eleinte többet, később kevesebbet emlegették, főleg apja, amíg élt.

Kovácsi volt, aki kiigényelte a villájukat, úgy, ahogy volt, a lövedékektől beomlott verandával, ami miatt csak a hátsó ajtón tudtak hazajárni a háború után, az elromlott kazánnal, a félig kipótolt tetővel. 

Ott maradt neki minden, a bútorok, a könyvek, a zongora. Hogy vittek volna zongorát az isten háta mögé, és főleg minek. 

Kovácsi azelőtt dolgozott náluk kertészként egy fél évet, utána eltűnt, mondták, illegális kommunista volt. 

Sokszor megpróbálta elképzelni Kovácsit, a régi kertészt, aki előbb feljelentette őket, aztán kiigényelte a villájukat, de nem mutatkozott addig, amíg őket szekérre rakták. Az i betű miatt jegyezte meg a nevét. Valakit nem hívhatnak Kovácsinak, legfeljebb Kovácsnak – gondolta olyan sokszor. 

Körbe-körbe forgatta a fejét, míg az anyja lassan felemelkedett, és újra megszorította a könyökét. 

– Az ott – súgta a hangjában félelemmel és gyűlölettel.

Tőlük vagy három méterre állt a tojásos asszonynál. Magas, határozott arcélű férfi volt, negyven-ötven év körüli. 

Rábámult. Sokfélének képzelte Kovácsit az évek alatt, sunyi, apró embernek, nagydarab, ijesztő munkásnak, jelentéktelen figurának, de ilyennek épp nem, ez a férfi szép volt, mint egy filmszínész, és ahogy egy percre összeakadt a tekintetük, Kovácsi rámosolygott. 

Soha többé nem látták arra, azóta sem látta, pedig minden pénteken és szombaton felmegy, előbb busszal mentek, aztán motorral az urával, most meg a veje viszi. 

Persze, Kovácsi meghalt már. Biztosan meghalt, száztíz éves lenne, mint az apám – gondolta, és visszafeküdt végre. 

Még három órát alhatom. Vagy kettő és felet – gondolta valahol az álom és az ébrenlét határán.
A régi vályogház és a falu ismerős éjjeli hangjai körbevették, elvackolódott a biztonságukban, csak aztán jelent meg előtte élesen, mintha látná, a villa rácsának különös mintázata. Betűk voltak talán. Gyerekkorában sokszor végighúzta rajtuk a kezét, de az apja, amikor észrevette, elrántotta onnan. 

– Hagyd azt a rácsot – mondta neki és a hangjában idegesség vibrált.

Álmában a betűk fehéren világítottak a fekete háttér előtt, összemosódott aztán minden. 

Még reggel is zuhogott. Úgy pakoltak be a kocsiba a ferde esőben, hogy nem szóltak egymáshoz. 

*

Esett. Bámulta az üres utcát, a szemközti Bauhaus épületet, a fehér fal előtt elsúrolt az eső ferdén, a szél himbálta az utcalámpát. 

Itt nőtt fel, anyja ide költözött vele, haza a szüleihez, miután elvált, és ő ismerte a villaépület minden négyzetcentiméterét, tudta, hol nyikordul a parketta a lába alatt, ha lép, minden ablakkilincs trükkjét kitanulta; volt, amelyik szorult, volt, amelyik lötyögött, volt, amelyiket a háború óta nem lehetett kinyitni.

Nagyapja azt mondta, egy horthysta mérnöktől vette a villát a nehéz időkben, amikor az a családjával együtt emigrált.

Sokáig elhitte. Gyerekkorában mindenképp. 

Tulajdonképpen a nagyapja volt az apja, az igazi apját szinte sohasem látta, ezért is döntött úgy felnőtt fejjel, hogy felveszi a nagyapja nevét. Kovácsi. Tetszett neki az az i. Különleges volt. 

Gyáva volt, hogy megkérdezze, valójában hogy lett a villa. Ahhoz meg lusta, hogy utánanézzen. 

Pedig az öreg sokat mesélt a nyomorúságos gyerekkoráról. Arról, hogy csikket szedett a külvárosi pályaudvaron hajnalban, és az idősebb kölykök megkergették. Meg hogy elbújt egyszer egy vonat alatt, ami megindult közben, és ő feküdt a sínen és sírt. 

Aztán hogy rekeszeket pakolt a piacon tizenegy évesen, tizenháromnak hazudta magát, de nem kapta meg mindig, amit kialkudott, volt, hogy egy kiló fagyott krumplival küldték haza Angyalföldre, és ő nem mert az anyja szeme elé kerülni. 

A háborúról össze-vissza beszélt. Hol azt mondta, egy pincében húzta meg magát, hol azt, hogy katonaszökevényként Rákospalotán bujkált, hol semmit. Megértette aztán, hogy a nagyapja még mindig konspirál. Vagy annyit konspirált, hogy nem tudja már maga sem, hogy volt ez az egész, mindenesetre ahhoz, hogy a villát egy horthysta mérnöktől vette negyvennyolcban, ragaszkodott. 

Így is halt meg, közel kilencven évesen. A szobák nagy részét onnantól zárva tartották, legalábbis télen. 

Nem bírták kifűteni. Amióta anyja is meghalt, hirtelen, ő maga végképp nem bírta kifűteni a házat egy fizetésből.  

Az elején még szervezett néhány házibulit, de kevesen jöttek el. Ez a hegyoldal és ez a villa nagyon messze volt mindentől. Akkor visszaszokott ő a belvárosba, volt, hogy egy hétig se jött haza. 

Amikor először megérkezett az üres házba egyedül, leült a hallban, nézte a kályhát, a halványzöld csempéken keresztbefutó repedéseket, hallgatta a nagy órát a könyvszekrény tetején, hallani lehetett, ahogy percenként előre ugrik az egyik mutató. Korábban nem tűnt fel neki. Most volt először csönd. 

A házban is, benne is. 

Téblábolt. Kihúzkodta az íróasztal fiókjait. Üres papírok, régi fényképek, háború előtti olló valami nehéz fémből, néhány képeslap. 

Visszalökte a fiókot. 

A nagyapja házikabátja ott lógott még a könyves szekrény oldalán. Nem bírták kidobni.

Megfogta, kivitte az előszobába, de reggel, amikor ki kellett volna tenni a kukára, nem volt hozzá bátorsága. 

Visszavitte, ráakasztotta a könyves szekrény oldalára. Nézte, úgy volt-e, vagy máshogy. Eligazgatta, bizonytalan kézzel. 

Aznap este kipakolta a könyvszekrényt. Olcsó könyvtár, Révai-lexikon, néhány album, a könyvek mögött egy ottfelejtett jugoszláv konyak. Megbillentette az üveget, a borostyán színű folyadék olajosnak tűnt. 

Letette az asztalra. 

A következő hetekben szisztematikusan kutatta át az egész villát a padlástól a pincéig, de akárhogy igyekezett, a hatvanas éveknél régebbre sehogy sem ért el az időben. 

Akkor jött az álmatlanság.

Aztán az is elmúlt. 

Mint ahogy elkoptak a háztól egymás után a nők is, mintha átkozott lenne a villa, vagy legalábbis túl messzi mindentől. 

– Héber betűk – mondta a legutóbbi, egy építészlány. Vörösesszőke volt, és mindig mindent meg akart érteni.

– Betűk? – meredt a díszítésre, arra, amit addig díszítésnek hitt.

– El tudod olvasni?

– Nem, de a betűket megismerem. Úgy a tizenkilencedik század végén épült a villa, ugye? A családodé? – kérdezte.

Dadogott.

– A nagyapám vette negyvennyolcban – mondta végül, és látta, hogy a nő gyorsan, a szeme sarkából végigméri. 

Reggelre eltűnt, egy cédulát sem hagyott. A kapu kitámasztva állt, arra se vette a fáradságot, hogy betegye maga után.
Nyilván kinyitotta, kitámasztotta, aztán visszahozta a kulcsot, és becsapta maga után a bejárati ajtót. 

Máshogy nem lehet megoldani – gondolta közönyösen, míg belebújt a cipőjébe. 

Mostanában szeretett lemenni a piacra. Régen a nagyapjával sétáltak errefelé, lefelé a hegyről, közben beszélgettek. Illetve inkább a nagyapja beszélt. A fákról, főleg a gyümölcsfákról. Egyszer azt mondta, a háború előtt egy rövid ideig kertész volt egy villában, ahonnan elbocsátották a háború után.

– Itt, a környéken? – kérdezte ő, de a nagyapja nem válaszolt. 

Mielőtt elindult, megbámulta a kerítésrácsot, majd becsapta maga után a kaput. 

Ugyanazon az úton ment le. 

Alig néhányan lézengtek még a piacon. Odébb meglátott egy asszonyt, megállt előtte. A kofa matatott valamit a nejlonzacskók közt, sehogy sem tudta leválasztani a soron következőt a többiről. 

Amikor megcsörrent a férfi telefonja, egy ideig bután bámult a képernyőre. Ismeretlen szám. 

Talán az építésznő. Vagy nem. 

– Kovácsi – mondta a telefonba, mert mi van, ha az irodából hívják mégis.

A parasztasszony felkapta a fejét, és rábámult. 

Nézték egymást vagy fél percig, amíg a vonalban a hölgy, aki valami szavazási kérdés miatt telefonált, hadarta a panelszöveget. 

Lassan oldalgott el, visszafelé az ismerős standokhoz. Köszönés nélkül nyomta ki a telefont, és a zsebébe csúsztatta. 

Újra és újra körbenézett. Babot akart volna venni, olyan régi fajta sárga babot, nem ezt a zöldet, amit mostanában mindenfelé árulnak. Juliskának hívják – jutott az eszébe hirtelen.