Keresés
rovatok
szín | 2019 tavasz
Fotó: Papp János családi gyűjteménye
Canjavec Judit
KAPASZKODNI A SŰRŰ PILLANATOKBA
Beszélgetés Papp János színésszel
Sok helyen csak úgy emlegetik: a vándorszínész. S valóban, Papp János életének fontos része a túrázás, a hosszú gyaloglások. Úti élményeiről számtalan önálló estjén mesélt már az Óbudai Társaskörben is, vándorlásairól útikönyvek is megjelentek. Színházat és költői versenyt csinált Aquincumban, szaval, játszik, jótékonykodik, szívében óbudai

Állandóan úton lenni: az ember azt gondolná, hogy keresi, illetve meg szeretné találni azt a helyet, ahová hazatérhet, ahol otthon van.

A vágy a hazatérés, az állapot pedig a folyamatos úton levés.

Négyéves korában költöztek Niklára, ahová – az ön szavaival élve – „gyüttmentként” érkeztek. Lehet, hogy ez a fajta „gyüttmentség” mindig önben maradt, és ezért igyekszik állandóan beilleszkedni, beolvadni?

Lehet. A gyermekkor alapvetően meghatároz minket. Én Somogytarnócán születtem, ami a Dráva Parttól mintegy öt kilométerre fekvő kis falu. Ma már a várossá lett Barcshoz csatolták, így városi szülött lettem anélkül, hogy az akartam volna lenni. Onnan valóban négyéves koromban költöztünk Niklára.

A kitelepítések miatt?

Ez érdekes történet. A határsávban laktunk: Jugoszlávia, Tito, láncos kutya. Nem volt biztonságos ott maradni, hiszen apám Horthy hadseregében volt hivatásos katona, altiszt. Onnan el kellett menni, még mielőtt kitelepítenének bennünket. Anyám kapott valami információt a barcsi tiszti főorvostól, hogy jobb lenne, ha minél előbb elköltöznének.

Anyámnak két szülésznői állást is kínáltak. Egyet Niklán, egyet Segesden, és anyám Niklát választotta. Így lettem niklai: anyám döntése meghatározta az életemet.

Miközben az édesanyjával elég konfliktusos volt a kapcsolata.

Igen. Az is egy külön történet… A niklaiság azért meghatározó dolog volt. Niklától kilenc kilométerre van a járási székhely, Marcali, ahová aztán később gimnáziumba jártam. Somogytarnócáról ment a vonat, és vitte a holminkat Marcaliba. Egy nyitott vagonban utaztunk. Még ma is előttem van az elsuhanó táj, miközben én egy mosóteknőben fekszem, és nézegetem a nővérem rajzos füzetét. A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, ő akkor már 13 éves nagylány volt, az általános iskolát Niklán fejezte be. Anyánknak nagyon könnyen eljárt a keze. Magyarul, gyakran kikaptam tőle, sokszor megvert. De a nővérem mindig megvédett. Az én drága nővérem, aki hála istennek még mindig nagyon jól van. Kaposváron él, és ez a gyermekkori kötődés, hogy ő a nagylány, s engem, akit sokat vertek, megvéd, máig megvan.

“Színésznek lenni közlésvágyból fakadó szereplési vágy. Nyomot hagyni, közölni a világgal valamit, amiről úgy hiszem, egyedül én tudok.”

Egy kicsit az anyai szerepből is átvett az ön életében?

Igen. Ha már itt tartunk, ezt az anya-történetet az El Caminóról szóló útinaplómban megírtam. Igazából az anyámmal való történetet két nagy gyaloglás alatt, az El Camino, illetve a lappföldi gyaloglás alatt próbáltam helyretenni magamban. Megértettem, hogy anyám miért volt olyan.

Miért volt?

Nagyon fiatalon, 19 évesen tragédia érte: az első férje halála, aki rögtön a háború elején, még 1939-ben aknára lépett, és meghalt. Anyám ottmaradt özvegyen egy kislánnyal – a nővéremmel. Az első férje akkora szerelem volt, hogy… Egy nagygazdának volt a fia, anyám meg egy szegény suszter lánya, s amikor összeházasodtak, a fiút kitagadták. Hatalmas szerelem volt, és az elvesztése miatti fájdalmát anyám egy pillanatig nem tudta letenni.

Kilenc évig élt özvegyként, akkor jött haza apám a francia hadifogságból. Találkoztak, és megszólalt a vér szava. Nem is tudom másképp mondani. S én szinte kéretlenül jöttem a világra.

Édesapja és édesanyja között nagy volt a szerelem?

Apám nagyon szerette anyámat, és mindent elviselt, ami anyám fájdalmából fakadt.

Tehát édesanyja – a fájdalma miatt – tulajdonképpen mindenkit büntetett maga körül?

Ha nem is tudatosan, de… biztos, hogy nem tudatosan.

Édesapja tudott róla, hogy anyukája időnként megüti önt?

Persze.

És tett ellene valamit?

Amennyire tudott, óvott. Meg szólt az érdekemben, de hát egy könnyen eljáró kéz…

Ám a nővére mégis sokkal inkább meg tudta védeni.

Ő már nagylány volt. Meg nyilván abból a nagy szerelemből született. A lényeg, hogy amikor apám meghalt, másnap reggel az összes apámhoz kapcsolódó tárgy, oklevél a falon, képek, vázák, mind eltűntek, és az anyám éjjeliszekrényére odakerült az első férjének a képe. Már másnap…

Ezt miként élte meg?

Ha szabad ilyet mondani…

Szabad.

Ezt máig nem tudtam megbocsátani neki. Mindazzal együtt, hogy megértettem. Én értem őt. Csak megérteni lehet, megbocsátani nem. Azt, hogy az ember milyen lesz aztán, felnőttként, ezek a dolgok, például az anyámmal való viszony nyilván meghatározzák.

Miként vitte tovább?

Úgy, hogy – nagyon egyszerűen fogalmazok – én nem tudok jól szeretni. Nagyon tudok szeretni, de nem vagyok képes kimutatni.

Ez egyfajta szemérem, vagy nem tanulta meg az anyukájától?

Nem tanultam meg, nincs rá mintám.

Szeretné tudni?

Most már nem. A szeretteim – a feleségem, a gyerekeim, az unokáim – már tudják, milyen vagyok. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy milyen mélyen szeretem őket. S a látványosságot nem kell erőltetni, nem kell azt már megtanulni. (Elneveti magát.)

Korok fesztiválja a Flórián téri aluljáróban.
Fotó: Antal István

Azt is mondta, nagyon sok mindent elkövetett, hogy színészi pályája ne sikerüljön olyan jól. Miért?

Magam ellen vétettem. Nem voltam elég tudatos, elég elszánt, elkötelezett. Ha sorrendet állítanék föl, hogy mi volt fontos az életemben, a színészet nem volt olyan fontos.

Mi volt az?

Minden más.

Mint például?

(Nevetve válaszol) Futni a lányok után! Az fontosabb volt.

Aztán?

Aztán, hogy magamat megtaláljam.

Sok időbe telt?

Nagyon. Hosszú-hosszú évtizedek mentek a lecsóba. Persze ez sem igaz így, mert közben műveltem és szerettem a pályámat.

Ami, mondhatjuk, hogy a templomban kezdődött? Ott volt egy lelkész, aki kiválóan tudott szónokolni.

Igen, ő egy minta volt. Az egyik legjobb fellépőhely a templomi szószék, és nekünk volt egy olyan papunk Niklán, aki…

Aki – mint valahol mondta – nem volt hiba nélkül való. Ezt miért volt fontos megemlíteni?

Mert a habitusa…

Lobbanékony volt?

Igen, de tőle csak jót kaptam.

Ha nagyon tiszteli, ugyanakkor hozzáteszi, hogy nem volt hiba nélkül való, akkor mégsem volt tökéletes ideál.

Ő nem volt ideál.

Voltak mások?

Mindenkinek volt hibája. Nem voltak makulátlan tanítóim, makulátlan barátaim, makulátlan felnőttek, akik mellett fölnőttem, akiktől kaptam. Senki nem volt makulátlan.

Fontos lett volna, hogy legyen?

Nem biztos, hogy nekem kellett volna valami makulátlan minta. Ennek mindig ellenálltam.

Miért?

Érdekes, erről még nem beszéltem soha senkinek. Amikor azt mondták az iskolában, hogy válasszunk példaképet magunknak, én nem tudtam és nem akartam. Ellenálltam a példakép választásnak. Mint aztán később ki is derült, hogy nincs makulátlan ember.

Dobó István se volt makulátlan, aki Eger várát megvédte. Utána nem véletlenül került börtönbe. A Habsburgok által küldött pénz valahogy kézen-közön elfolyt. Nincs makulátlan példakép.

Óbudához nagyon sok szállal kötődik. Vándorszínész estjeivel évek óta rendszeres fellépője például az Óbudai Társaskörnek. Mondják, ezzel műfajt is teremtett.

Igen, ezt Merényi Judit, az Óbudai Társaskör megálmodója mondta nekem. Mérhetetlenül boldoggá tesz, ha ez valóban így van! Az utazásaim rengeteget adtak nekem, minden út gazdagabbá tesz és tanít. Önálló estjeimen próbálok ezekből az élményekből – más irodalmi műveket is segítségül hívva – valamit visszaadni a közönségnek. Emlékezni kell saját gyermekkorunkra, amikor még hagytuk magunkat elvarázsolni. Amikor még tanulni akartunk, nyitottak voltunk, habzsolni szerettük volna az életet. Akkor még reméltünk és bíztunk. Minél tovább meg kell őrizni magunkban ezt a fajta gyermekiességet, a gyermekkor boldogabbik részét – mert természetesen annak is vannak, lehetnek szomorú részei. De a felhőtlen részét tovább vinni, és így élni akár halálunk pillanatáig: ez hatalmas gazdagság.

Óbudához kötik az Aquincumi Nyári Játékok is, amelynek művészeti vezetőjeként tevékenykedik idestova két évtizede.

Az Aquincumi Költőversenyen poéta barátaim egy általam megadott témára időmértékes verselésben írnak, tehát gúzsba kötve táncolnak. Ha ezeket az itt született műveket egy antológiában összegyűjtenénk, nagyon jeles darabja lenne költészetünknek.

“Sok sűrű pillanat mellett megyünk el, nem vesszük őket észre. Ha egy kicsit jobban figyelnénk, nyitottabbak és érzékenyebbek lennénk.”

Ha már több évtizedes múltra visszatekintő rendezvényekről beszélünk, ott a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok is, ami – ha jól tudom – 34 éve megy.

1985-ben indult, és soha nem mulasztottam el egyetlenegyet sem. Kezdetben 1200 nézőnk volt, ma 30.000-es számokról beszélhetünk.

Vezet beszélgetős esteket is, melyek bevételét jótékony célra fordítják.

Már huszonnégy művész volt beszélgetőtársam a Miklós téri iskola gyerekei javára megtartott interjúknak. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért van bennem ez a caritas. Ösztönös.

Önnek a helyek szelleme, szellemisége is nagyon fontos.

Nem véletlenül szeretem annyira Óbudát. Ahogy Nikla szellemisége máig érvényes bennem, úgy Óbudának is olyan gazdag a szellemisége – beleértve Aquincumot, a Fő teret, ahol most ülünk éppen, az egykori Lóvasutat, a „Jöjjön ki Óbudára egy jó túrós csuszára” világáig. És ezt nem tudják a lakótelepi panelházak sem elrontani.

Ezek a panelházak már rég nem lesznek, amikor az előbb említett szellemiség még mindig itt lesz Óbudán. Niklához természetesen Berzsenyi szellemisége kötődik, s ez áthatotta az életem.

A Berzsenyi-estem címe: Ember voltam, csak gyarlóság létem fényes bélyege.

Ebben is benne van, amiről az előbb beszéltünk.

Az Életfilozófia című versében van ez a sor: „Ember voltam”. Röviden ez a címe. Berzsenyi ember volt, ő sem volt makulátlan. Így áll össze valahogy a kép, és jó, hogy beszélgettünk arról, milyen is, amikor az ember kap valamilyen mintát. Talán az, hogy láttam, az én szeretett és becsült embereim sem makulátlanok, óvott meg később sok-sok csalódástól. Ezt így csak most fogalmazom meg… Amúgy nem voltam tudatában. Sok bennem az ösztönös. Ugyanakkor igen erős az önkontroll is. Nagyon figyelem magamat. A túl erős önkontroll színpadon nem mindig biztos, hogy hasznos. A legboldogabb pillanataim színpadon akkor voltak, amikor az önkontroll elment.

Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című darabjában, 2016
Fotó: Antal István

Milyen érzés volt?

Nagyon jó! Olyan, mint a hegyi mámor, amit volt szerencsém megtapasztalni.

Az hasonló, mint búvároknál a mélységi mámor?

Azt hiszem. A hegyi mámornak van egy súlyosabb fokozata, amikor jön a fejfájás, hasmenés, hányás, rosszullét, az nem jó. Az enyhébb változat viszont, amit valószínűleg az oxigénhiány okoz, olyan, hogy az ember egyszer csak nem tud uralkodni az ösztönein, lerázza a láncait, és elszabadul. Ömlik belőle az érzés, miközben tudatában van annak, mi történik vele, annak, hogy ő most a hegyi mámor állapotában van. Tudja, és közben mégsem tud uralkodni magán. A színpadon is tudom, hogy nem Petrucchio vagyok vagy III. Richárd, vagy Macbeth személyesen. Tudom, de elönt, és hagyom elszabadulni a benső, ösztönös, tudatalatti dolgokat.

Na, ezek azok a pillanatok, amikor… Sokszor nemcsak szerepben, de versmondásnál is adódnak ilyen áldott pillanatok. Egy kezemen meg tudom számolni, mikor voltam ennyire jó.

Az ilyen pillanatok függőséget okozhatnak, hogy az ember újból átélhesse őket. Egy-egy ilyen csúcs után hogyan tovább?

Ádám Ottó, a Madách Színház egykori igazgatója, rendezője mondta, hogy a tehetség állapot. Ha tehetségesek vagyunk, akkor jó állapotban vagyunk. Hogy ez az állapot miként születik meg, vagy mennyire idézhető föl, az szinte hasonlít a szövegtudásra. Mondok rá egy példát. A főiskolai felvételire megtanultam falusi gyerekként – nem is értem, hogy választhattam az anyagok közé – Gregory Corso, a beat-nemzedék nagy zászlóshajója Házasság című versét. Tíz perc folyamatos szöveg, nyilván nem hallgatták végig. Nem kérték, kész, nem volt rá szükség. Harminc év eltelt, amikor csináltunk egy estet, aminek a Boldog Sziszüphosz címet adtam.

Camus után?

Igen, a Camus-esszé, hogy boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt a csúcsokért folytatott küzdelemben. Arra gondoltam, hogy a boldog Sziszü­phosz maga az ember, ahogy mind görgetjük fölfele a követ, ami állandóan visszahullik. Tehát az emberéletet kellett belesűríteni ebbe a válogatásba, és akkor a szerelemről is kellett beszélnem, aminek egy fantasztikus megközelítése Gregory Corso Házasság című verse. Harminc év után elővettem a tíz perc hosszúságú verset, ötször elolvastam, és újra tudtam. Mert valahol elraktároztam, mint ahogy az állapotokat is elraktározza az ember, és ezeket elő lehet hozni, föl lehet idézni.

Térjünk még vissza kicsit Sziszüphoszhoz! Ahhoz a küzdelemhez, ahogy folyton görgeti a sziklát, és ennek sosincs vége, hiszen a szikla mindig visszagurul. Ön is állandóan görgeti azt a bizonyos sziklát, ami folyton visszahull, miközben keres tovább. Mondta, hogy a tehetség egy állapot: az úton levés is egy állapot. Nem biztos, hogy össze kell ezeket vonni, de…

Nem vagyok vallásos, de amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet, az körülbelül az, amit gondolok. Messzemenően értem, érzem ennek a Jézus nevű, egykor élt csoda-embernek ezt a gyönyörű gondolatát. Ő nem véletlenül volt akkora hatással a tanítványaira, nem véletlenül lett olyan hatással az emberiség történetére.

Hihetetlenül erős, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet.  Az életnek mindig keressük az értelmét, aztán rájövünk, hogy nincs. Utána megint megpróbálunk keresni egy másik kapaszkodót, hogy igenis van értelme. Aztán megint rájövünk, hogy nincs.

De akkor mi van az okokkal és az okozatokkal, azzal az iszonyatosan izgalmas logikával, ami sokszor csak visszatekintve látszik, úgy nyer értelmet az egész? Olyankor mégiscsak létezik az út, ami hozzád vezetett, ahogy Csukás István is írja versében.

Harmadikos gimnazistaként több napos tanulmányi kiránduláson voltunk Budapesten, és egyik este a Vígszínházban megnéztük Csiky Gergely Udvari kaland című darabját. Várkonyi Zoltán rendezte. Ekkor mondtam ki először hangosan, hogy jelentkezni fogok a főiskolára. Kimondtam a mellettem ülő osztálytársamnak, hogy színész akarok lenni, hogy „majd egyszer nekem is így tapsolnak”. S mi történt? Egy év múlva Várkonyi osztályába vettek föl, és először a Vígszínházban mentem tapsra. Mi ez, ha nem az ok-okozat összefüggése a kauzalitás elve szerint? Ennek következnie kellett! Ahogy valami okká válik, a következő okok okozata lesz. Ez így megy.

Az imént mondta, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányszor volt igazán jó a színpadon. Valahol azt is említette, hogy nagyon sok jó tanítóval találkozott, viszont nem volt meg az életében az a bizonyos rendező, aki pedig kell egy színésznek.

Így van. Erre nem figyeltem oda. A főiskola után a Madách Színházhoz kerülve Vámos László embere voltam. De ennek akkor nem voltam tudatában. Csak sokkal később értettem meg. Alakulhatott volna másként is, ha hamarabb megértem Vámos egy tekintetét.

“Nagyon jó állapot az élet, tehetséges állapot, s az erdő ezt tudja. A tavaszi rügyezéssel, a nyáron hozott terméssel, az ősszel lehulló levelekkel, a hó alatt szunnyadó élettel. Tudja az erdő, tudja a természet.”

Melyik tekintetét?

A kórházban láttam utoljára apámat. Mentem ki a kórteremből, és amikor visszanéztem az ajtóból, ott állt. Éppen öltöztették, s ahogy akkor az apám utoljára rám nézett, pont olyan volt Vámos tekintete is a húszéves főiskolai osztálytalálkozón. Vámos már tudta, hogy rákos. Én akkoriban éppen egy kemény unicum-sörös időszakot éltem, és amikor ő átnézett hozzám, azt mondta a tekintete: „Fiam, ne csináld!”

Igen, ha hamarabb megértem, hogy Vámos ilyen mélyen szeret engem, akkor talán tudtam volna viszonozni. Jobban tudtam volna rá figyelni, meghallgattam volna, mit tanácsol. De ez már… veszett fejsze nyele.

Tehát valószínűleg Vámos lett volna az a bizonyos rendező?

Igen, de ez nem tudatosult. Nem lett belőle erős, alkotói kapcsolat. Falusi gyerekként kerültem a főiskolára, hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenféle színházi kötődés nélkül. Nikla olyan falu volt, ahol nemcsak az iskola diákjai, hanem még a felnőttek is minden évben csináltak színházi előadást, és én abban szerepeltem. Tehát már meg voltam fertőzve, de a profi színházhoz nem volt közöm, amíg föl nem vettek a főiskolára. Ahol viszont az osztálytársaim már egytől-egyig rég tudatosan készültek a profi színházra. Én meg csak belecsöppentem. Nagyon kevésnek éreztem magam hozzájuk képest. Mondta Vámos, csak én nem figyeltem rá, hogy „Magának ne legyen kisebbségi érzése. Amit maga hozott onnan Nikláról, az is van olyan értékes!” Csak nem értettem meg. Nem voltam elég büszke és rátarti és elégedett és nagyképű, nem tudom micsoda, amilyennek egy kezdő, elszánt színészpalántának lennie kell. Tele voltam kisebbségi érzéssel, félelemmel, hályogkovács módjára próbálkoztam.

Úgy tudom, az osztálytársai segítették.

Igen, mi nagyon jó osztály voltunk.

A főiskola is egy út, aztán eljutott különböző színházakba, de igazából sehol sem táborozott le véglegesen, úton volt, ment tovább. Talán most a Centrál Színház egy hosszabb állomás. Mi az, amit meg akart tanulni ezeken az utakon?

Színésznek lenni közlésvágyból fakadó szereplési vágy. Nyomot hagyni, közölni a világgal valamit, amiről úgy hiszem, egyedül én tudok. Mint Karinthy Előszó című versében, hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.”

Mi az, amit ön tud?

Mit tudom én?! (nevet) Azt hiszem, nagyon fontos, amit tudok, aztán elmondom, és kiderül, hogy nem annyira fontos, meg már rég elmondták mások, én viszont most másként mondom meg.

Az a lényeg, hogyan mondja?

Az a fontos, hogy miként. Erre is mondok egy példát. Az első világháború befejezésének századik évfordulóján mindenütt ünnepségek lesznek. Hősi emlékműveknél mondok verset, három helyen is. Van, ahol kimondottan kérik Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét. Régen megtanultam ezt a verset, és mondtam is sokáig – rosszul. Azért rosszul, mert nem értettem meg, nem fejtettem meg, nem dolgoztam föl az első versszakot, ami így szól: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk;” – Ha úgy mondod, hogy nem veszed figyelembe a gondolatjelet, akkor a pártoskodók nem felejtenek. Mi van? A pártoskodók nem felejtenek a lövészárokban? A titok, a helyes megfejtés kulcsa egyetlen aprócska írásjel, egy gondolatjel. „Csak egy éjszakára küldjétek el őket, a pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára! Akik fent hirdetik, hogy…” – gondolatjel! Azaz: ki sem mondom, hogy mit mondanak a bennünket a frontra küldő pártoskodók. És mi, mi nem felejtünk, itt a lövészárokban, „Mikor a halálgép muzsikál felettünk”! Ezt föl kell dolgozni, és meg kell mutatni. Azt, hogy „mi nem felejtünk”, nem a pártoskodó mondja, hanem a lövészárokban lévő. Ennyi. Nem lehet megúszni, hogy elemezzem a verset, megértsem, és csak utána jön az átélés meg a színészi eszközök, hogy miként tudom én ezt közölni a közönséggel.

Húsz évig tanítottam a rádió gyerekstúdiójában, és igazából csak ezzel foglalkoztam. Mit mond, miért mondja, s abból egyenesen következik az is, hogyan mondja. Életem egyik legértékesebb darabja ez a húsz év tanítás.

Van olyan hely, ahol otthon van, ahová megérkezett? Vagy ma is csak az úton érzi otthon magát?

Ez szerintem nem múlt el. Az én életem ilyen. Persze jól érzem magam Pilisborosjenőn, jól érzem magam a Centrál Színházban, jól érzem magam a családdal, de olyan fajta megnyugvás, megbékélés… Szóval az erdőben jobban érzem magam.

Mi van az erdőben, amit ott megtalál?

Az élet, ami egy folyamat.

És soha nincs megállás?

És soha nincs megállás. Nagyon jó állapot az élet, tehetséges állapot, s az erdő ezt tudja. A tavaszi rügyezéssel, a nyáron hozott terméssel, az ősszel lehulló levelekkel, a hó alatt szunnyadó élettel. Tudja az erdő, tudja a természet. Azt, amit mi emberként néha olyan tehetségtelenül csinálunk. Ezt az életet. Gyakran olyan tehetségtelenek vagyunk. Az erdő tehetséges. Erről soha nem beszélgettünk volna, ha maga nem kérdezi… Még egyszer elmondom, hogy rögzítsem: mi, emberek sokszor nagyon tehetségtelenül élünk, az erdő meg mindig tehetségesen. Tudja, épp Pilisborosjenőn csináltam a Vándorszínész mesél című összeállítást, ami az Útinaplók egy-egy részletéből áll. Van benne egy kis Korzika, El Camino, Japán, Lappföld, Peru, satöbbi. Amikor válogattam a szövegeket, egyszer csak látom, hogy évekkel ezelőtt megírtam, ami most, pár héttel ezelőtt megtörtént. A hetvenedik születésnapomra kaptam a fiamtól egy tölgyfát, el is ültettük Borosjenő határában. Majd kap egy padot is, az lesz ráírva, hogy „Vándorszínész pihenő”. A barátaimtól meg kaptam egy forrást. A János-forrást a Kőhegy alatt, újraépítjük, s oda kerül még egy tábla, hogy „Vándorszínész forrás.” S én valamelyik útinaplómban évekkel ezelőtt megírtam, hogy lesz egy fa, elültettek majd egy csemetét, ott majd évenként összejöttök, meséltek rólam, aztán már az sem él, aki engem valaha ismert, de még mindig összejöttök, meséltek egymásnak, mert azok vagyunk, voltunk, amit mesélnek rólunk: a mesékben élünk tovább. S ezt valahogy megfogalmaztam még évekkel ezelőtt.

Tegnap, amikor ehhez a részhez jutottam, elszorult a torkom. Majdnem úgy, mint most. Majdnem elsírtam magam… Ez ugyanolyan, mint amit meséltem, hogy hol fognak engem majd először megtapsolni.

Ezek ilyen…

Sűrű pillanatok?

Igen. Sok sűrű pillanat mellett megyünk el, nem vesszük őket észre. Ha egy kicsit jobban figyelnénk, nyitottabbak és érzékenyebbek lennénk. Több ilyet meg kellene élni. Szerencsés, akinek van néhány sűrű pillanata az életben. Ha csak egy is akad, már szerencsés. Úgy nem lehet élni az életet, hogy csupa sűrű pillanat van, de kapaszkodni lehet beléjük.