Apa még nem apa, alig múlt tíz.

Fejét az üveghez nyomja, bámul.

Ki alszik, ki alszik, ő nem, dehogy!

(Nem szabad, katt, nem szabad.)

Ez hálókocsis vonat,

ki kell lesnie az éjszakát!

Apát várja a Duna-delta! 

Oda viszi a rokon Jóska,

lásson világot a gyerek. 

Vágyik apa a világra? Már akkor se

tudja. Apa szomorú kisfiú,

otthon is csak az ablakból bámul. 

Beteg ez a gyerek? Most is kap almát,

vasszögek voltak benne, vérszegény 

a szegény Ferike, szegényke.

Megy bele a világba, már ha ez a világ,

megy ki a világból, ha a másik volt az.

Sehol sincs a kis Feri, nincs is magánál.

Elképzeli a torkolatot, el, hogy mi 

a tenger. El, hogy valami lesz ott, 

amire később visszagondolni sem mer. 

Már apa, mikor az egészet elmeséli.

Hogy szinte összecsuklott, remegett 

a lába. Hogy megmozdult benne a semmi.

Kanalasgémek voltak ott, mesélte.

Csónakok. Felcsapódó halak. Az ég.

S mikor Jóska a halászokkal beszélt,

apa az ismeretlen nyelvbe elmerült.

Sínek, vizek, a bámulás, a vér.

Ott voltam vele. Bámulok át az idő üvegén.