„A szocializmus mozgalmi vonala most kétségtelenül völgybe hajlott. A támadókból védekezők lettek. Ebben a szakaszban tehát önkéntelenül is mód adódik a komoly kultúrmunka elvégzésére. A munkást, nemcsak mint dolgozó lényt, hanem mint társadalmi egyedet, mint életre született és életre érdemes embert is számba kell venni. Ki kell nyitnunk ezeket a lelkeket, hogy megismertethessük őket önmagukkal és a világgal, amiben emberhez illő módon élni érdemes. De a valóban emberhez méltó élet értelmét csak a kulturált ember képes fölfogni s csak ő tud hozzá ragaszkodni, ha kell, nehéz harcok árán is” – írta Kassák Lajos 1935-ben a Nyugatban.
Kassák, az érsekújvári egyházi gimnázium tanulója tizenkét évesen döntést hozott életéről: otthagyta az iskolát és lakatosinasnak állt. Mestervizsgája után szülővárosából Győrben, majd Budapesten keresett munkát. Bekapcsolódott a Magyarországon fénykorát élő, az egyre inkább forradalmasodó munkásmozgalom önképző kisközösségeibe. Erre az időszakra így emlékezett vissza: „A régibb időkben, 1905–1914 között a különböző szakszervezeteknek szerepe a munkásság kulturális nevelésében igen nagy jelentőségű volt. A polgári sanzon, érzelgős könnyű műfaj nem csurgott be. Minden nagyobb szakszervezetnek – én akkor gépépítők szakosztályának voltam a tagja, ami később beolvadt a Gömb utcai Vasas szakszervezetbe – színpada volt, darabokat játszottak rajta, szavaltak, táncesték voltak, klubélet folyt, amit mi nem neveztünk klubéletnek, csak szakszervezeti életnek. Más helyeken munkásotthonnak nevezték ugyanezt az intézményt a szakszervezeten belül. Pl. Újpesten a munkásotthon a tízes években mondhatnám nagyszerű volt. Tudományos előadásokat hallgattak a munkások, műkedvelő gárda volt, zenekar, dalárda. Esténként a munkásotthonban valóban klubélet folyt. A tagok minden este ott beszélték meg a szakszervezeti dolgokat, családi ügyeiket. Kisebb arányú volt a mai kultúrházaknál, az agitáció nem volt széles körű, de vonzó ereje komoly eredményeket ért el.
A szakszervezetben inni, oda részegen bemenni nem lehetett. Kártyázni nem volt szabad. Szóval nagyon intenzív kulturális élet folyt. Fiatal munkás voltam, 20–21 éves, és Tolsztojt, Balzacot, Hugo Victort olvastam. Minden ponyva ki volt tiltva a helyiségben. Az egyesület keretein belül nem zárt szociáldemokrata élet volt, mert a legszélsőségesebb gondolkodásúak egészen az anarchistákig jelen lehettek. A munkásetika fegyelme tartotta fenn a rendet. A viták szabadon folytak. A Galilei-kör tagjai részt vettek ezeken az előadásokon. Később Madzsar [József], Szabó Ervin is. Én ekkortájt ismerkedtem meg Szabó Ervinnel, feljártam hozzá a könyvtárba, és a szocializmusról beszélgettünk. Egészen más élet volt az! Az erjedésnek és fejlődésnek őszinte, odaadó érzésével jött be a munkás a munkásszervezetbe és vett részt a mozgalomban. Ideális állapot volt, annyiban, hogy teljes hittel csinálták, amit csináltak. Kizárták az otthonokból és szakszervezetekből azokat, akik sztrájktörők lettek, vagy sztrájktörőket segítettek. A kulturális mozgalom is erős, egészséges volt. Amikor én most ebben az érában képviselő voltam, bemutatkozó beszédemben – ennek kb. 13 éve – éppen erről beszéltem. Összehasonlítottam a könyvtárakat a munkásmozgalom kezdeti korszakának a könyvtáraival, amelynek anyagát sokkal jobbnak tartottam a közvetlen felszabadulás után felállított könyvtárakéval. Beszédemben kitértem arra, milyen fontos, hogy a munkásság a szocialista vagy a szocialista irányzatú művészet alkotásaival megismerkedjék.”
Az önformálás éveinek egyéni és politikai történései – mindenekelőtt a forradalmak megélése és a bécsi emigrációs tapasztalatok – stratégiaváltásra késztették: a szocializmus megvalósíthatóságát a mozgalmi akciók szervezése helyett a fiatalok (ön)képzéséhez kapcsolta. Emigrációjából hazatérve a munkásfiatalokat és a diákokat vonzó közösséget hozott létre, a Munka-kört. Művelődni, tettben, alkotásban kiteljesedni vágyó fiatalok – főként diákok és (szak)munkások – szerveződtek körré körülötte. A lázadó, kétkezi munkásból értelmiségivé váló Kassákot művelődni vágyó munkásfiatalok és az avíttnak érzett kispolgári, polgári környezetüket elhagyó – zömükben zsidó származású –, világmegváltásra és alkotóvá válásra készülő diákok keresték meg, s lettek rövidebb-hosszabb ideig hívei. Az útjukat kereső tizenéves és a húszas éveik elején járó fiúk és lányok Kassákban, a „beérkezett” lázadóban találtak példaképre, mesterre.
Emellett a folyóirata, a Munka szerkesztéséhez szüksége volt nyelveket tudó, a világban jól tájékozódó fiatalokra. Írásaik, fordításaik közlésével nem csupán világlátását tükröző lapot jelentethetett meg, hanem a benne publikálók érvényesüléséhez is hozzájárult. Az írói ambíciókkal nem rendelkező körtagok pedig a Munka terjesztésében, előfizetők gyűjtésében voltak segítségére.
A fiatalok közösségi létének kiteljesedésében, szellemi gyarapodásukban és testi jóérzésükben látta Kassák egy jobb, igazságosabb világ megteremtésének feltételét. Az ezzel az élet-ethosszal összefüggésbe hozható, a Munka-kör előtti időkben született Fiatal munkás című verse. Részlet belőle: „…A hidak alánk hevernek. / Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, / s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk / s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája / és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. / Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. / De mi hiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. […] Indulni akarunk a magas töltésen. / Lent eszelősen összemosakodtak a partok. / De mi ismerjük a célt. / Hitek máglyáznak. / Máglyák énekelnek. / Cél! Cél! / Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. / / Ó, megtalált fiatal testvérem.”
A 91 című költeménye a Munka-kör fiataljainak megjelenítése, az együttmunkálkodás örömének versbe foglalása: „Fiatal munkásokkal barátkozom ők az én múltam és / övék az én jövőm / szeretem őket és ők is szeretnek engem / kaszával kalapáccsal és az ólombetűk millióival / dolgozunk azon hogy minél előbb betakarhassuk szomorúságunk / fekete vermeit…”
A Munka-kör megszűnése kódolva volt: egyrészt a benne lévők eltérő érdeklődése és nagy száma miatt, másrészt a hazai és nemzetközi viszonyok változása folytán. A telep című regényében Kassák mintha már a Munka-kör szétesését ábrázolná: „az emberek tele vannak vágyakkal és kétségekkel, s ezek a vágyak és kétségek időnként összekeverednek, s ilyenkor történik meg, hogy a jó barátok neheztelő képpel elválnak egymástól, a dolgozó társak egymásra fogják a kalapácsot, és azok, akik egyazon könyvekből egyazon szöveget olvasták el, különböző értelmet merítenek belőlük. […] széthúztak ott, ahol össze kellett volna tartaniuk, s ott, ahol igenelniük kellett volna, mindig akadtak olyanok, akik tagadóan rázták a fejüket és fölálltak és oktalanul szónokolni kezdtek, mint az eszelősök.”
A Munka-körbeli lét érzékeltetésére néhány körtag emlékeiből idézek. „Érettségiző lány voltam – emlékezett vissza Verzsényi Margit –, amikor a munkásmozgalommal kapcsolatot tartó fiatalok tanácsolták, menjünk el [Kassákékhoz] […] én ott szellemileg nagyon sokat kaptam, fölébresztették bennem az irodalom, a jó irodalom iránti tiszteletet és szeretetet. Ott családias volt a hangulat, például a kirándulásokon ’kolkajákat’ rendeztünk. Egy sziget volt a Horthy-rendszerben, ahol a fiatalokat megóvták az elkallódástól, attól, hogy behódoljanak az ellenforradalomnak. Kassák egyénisége nyomot hagyott művészeken és munkásfiatalokon egyaránt. Akik közülük túlélték a világháborút, mindnyájan ’vitték valamire’; alkotó és vezető személyiségei lettek társadalmunknak.” Lengyel Lajos 1927 őszén fiatal nyomdászként egy alföldi kisvárosból került a fővárosba, ahol munkanéküliként továbbképző tanfolyamra iratkozott. Szakszervezeti tag lett. A következő évben társaival Nyomdász Szavalókórust alakítottak. Kassákkal a Simplon kávéházban ismerkedett meg, ahová barátai, szaktársai is jártak, és akikkel lakást is közösen béreltek. „Alkalmat a beszélgetésre – idézi fel emlékeit Lengyel – a mi művészi kezdeményezéseink adták. […] Nagy szobánk volt s abban egy nagyon praktikus asztal, amelynél mindnyájan elfértünk, s ezen izgalmas dolgokat műveltünk. A kávéházban a pincérektől megkaptuk a külföldi képes folyóiratokat, magazinokat, s képanyagukból fotómontázsokat készítettünk. Este, amikor 10-12 óra körül hazamentünk a lakásunkra, a gyűjtött anyagot kiraktuk magunk elé, és hangtalanul elkezdődött az alkotómunka. […] Műveinket aztán elvittük Kassákhoz, aki elmondta a saját véleményét. Kasi kérlelhetetlen vitapartner volt; roppant kemény, és ha nehezen akarták megérteni, akkor indulatos is, de ez sohasem volt bántó. […] Külön színfoltja volt a vele való beszélgetéseknek a körúti séta […] végig a körúton [a Blaha Lujza tértől a Nyugati pályaudvarig, majd a Bulcsú utcai lakásáig – S. É. ] Kassák körül hullámzottak az emberek. Az egyik már befejezte a maga vitáját, s a másik vette át a beszéd fonalát.” A kör működését így elevenítette fel az emlékező: „A Munka-kör nem élt szigorú szervezeti keretekben. A lapnak meg kellett neveznie egy felelős kiadót, hogy eleget tegyünk az előírásoknak. Így lettem felelős kiadó. A kört érintő jelentős kérdésekben nyolc-tíz tag összeült és kialakította a közös állásfoglalást, melyet szükség esetén a lapban is közzétettünk. […] Kassák mindig hangsúlyozta, hogy a Munka-kör nem frakció a munkásmozgalmon belül, hanem egy kultúrmozgalom, amelyik egy irodalmi lap köré tömörülve fejti ki tevékenységét. Tagjai emellett dolgoztak a párt- és szakszervezeti csoportokban, az MTE-ben [Munkás Testedző Egylet], a Természetbarátoknál és másutt.” Haár István emlékei következnek: „Amikor bekerültem a Munka-körbe, én voltam ott a legfiatalabb. Kassák felfigyelt rám, és sürgette, hogy minél előbb kapcsolódjak be a kör munkájába […] Az üzemben válaszút előtt álltam, mert művezetőnek akartak megtenni, s Kassáktól kértem tanácsot. Azt mondta; én már ismerem magát, vállalja el; lesznek nehézségei, de le fogja győzni őket. Az volt a véleménye, hogy az életben csak úgy érhetünk el eredményt, ha elsősorban saját szakmánkban válunk mesterré […] Egy alkalommal Kassák megszólított; készüljek fel egy előadás tartására arról, hogyan oldom meg a szexuális életemet. Én nem ellenkeztem, hanem kértem pár hét haladékot, és megtartottam az előadást. Tetszett a hallgatóságnak…”. „Újpesti fiú voltam – emlékezik Gönci (Frühof) Sándor –, s családi hagyományból eredően is a Munkásotthon állandó látogatója lettem. Itt találkoztam össze Haár Ferenccel a húszas évek végén. Amikor megtudta, hogy szerelmese vagyok a fényképezésnek, mondta, hogy van egy csoport a városban, amelyik fotó-kört szervezett. Így mentem el a Munka-körbe.”
Befejezésként Kassák naplójából idézek, amely 1955-ben, életének legsötétebb időszakában keletkezett: „Ismertem azelőtt is robotban agyonhajszolt, gazdaságilag kiuzsorázott munkásokat, közülük való vagyok, közöttük éltem, és szerettem őket, és hittem, hogy egyszer magukra eszmélnek, felemelik az öklüket, és összetörik a hamis kőtáblákat, s íme ugyanezeket a testvéreimet ma csak szánni tudom. Lesz-e majd egyszer erejük hozzá, hogy zsarnokaikat lerázzák magukról? Lesz-e még egyszer az egymást megbecsülő emberi közösség fészke az ország, vagy talán minden jó remény hiába?”
