Kassák Lajos meddig tekintette magát munkásnak? Úgy tűnik, hogy idegesítette, ha olyanok írtak a gyárakról, munkásokról, akik maguk nem azok és nem is voltak azok. Vagy csak a romanticizálással nem volt kibékülve?
Bagdi Sára: Kassák 1904 és 1907 között, mindössze 21 éves koráig dolgozott ipari munkásként Budapesten. Önéletrajzi regényében az Egy ember életében már ezeket az éveket is úgy narrálja, mint amelyek során ugyan képzettség és munkabírás tekintetében a képzett munkásosztály tagja, de már több figyelmet szentel az írásnak. A szakértelem meghatározó jellemzője marad Kassák karakterének egészen a regényfolyam végéig. Amikor saját, fiatalkori munkásöntudatát elemzi, akkor is ezt a szempontot emeli ki: „Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit.”
1907 után, miután sztrájkszervezés miatt a többedik gyárból bocsátották el, már nem vállalt ipari munkát, viszont az a háztartás, amely a következő, több mint három évtizedben az erőforrásokat biztosította Kassák kulturális vállalkozásaihoz, többek között A Tett és a Ma című folyóiratok kiadásához, úgy szerveződött, ahogy az alacsony bevétellel rendelkező munkásháztartások általában. Vagyis annak ellenére, hogy Kassák formális szerkesztőségi munkája megnövelte a távolságot közte és a szervezett munkásosztály között, a Kassák-háztartás tagjainak életszínvonala és mindennapi munkaszervezése továbbra is közelebb állt a városi munkásság osztálytapasztalatához. Ezért nincs okunk feltételezni, hogy Kassák ne érezte volna magát a munkásosztály tagjának, annak ellenére is, hogy a Tanácsköztársaság bukása utáni években gyakran kritizálta a szociáldemokrata politikát azért, mert szerinte a párt elhanyagolta a mozgalomban elvégzendő kultúrmunkát.
Nincs pontos válaszom arra, hogy Kassák miként érzett azokkal kapcsolatban, akik személyes tapasztalat hiányában próbáltak írni a budapesti munkásokról vagy a mozgalomról. Annyi bizonyos, hogy amikor az 1910-es években Kassák a nemzetközi avantgárd felé fordult, a munkásmozgalmi múltja segített abban, hogy megőrizze a kapcsolatot szociáldemokrata sajtóval és a párt kulturális szervezeteivel. Tehát függetlenül attól, hogy személyesen mit gondolt arról, hogy ki és miként reprezentálja a kortárs irodalomban a mozgalmat, saját magát igyekezett olyan kompetens szerzőként bemutatni, aki pontosan tisztában van az ipari munka és mozgalmi szervezkedés praktikus vonatkozásaival.
A munkáskultúra (ki)alakítása tekinthető-e élete fő küldetésének? Vagy ez csak egy adott időszakban volt fontos?
Dobó Gábor: Kassák írói pályájának első évtizedeiben olyan kettősség figyelhető meg, amely valójában ellentmondott saját művészeti programjának. Egyrészt iskolateremtőként, mozgalomszervezőként a politikai, mozgalmi világgal érintkező területen építette az avantgárd közeget. Ez a tevékenysége bizonyos pontokon és időszakokban valóban közel állt a munkáskultúrához. Az irodalmi-művészeti élet új centrumát akarta megképezni aktuális lapja, így A Tett, a Ma, a Dokumentum, a Munka, illetve a kisebbek, így a 2×2 és a 365 körül. Ezeket a kiadványokat magától értetődő módon a társadalmi cselekvés fórumainak tekintette, és olyan alcímeket adott nekik, mint „aktivista folyóirat” vagy „művészeti és társadalmi beszámoló”. Volt gyári munkásként, egykori szakszervezeti aktivistaként és szocialistaként Kassák számára a munkásosztály mint közeg, és – Kassák forradalmi időszakában – mint a forradalom alanya kiemelt jelentőséggel bírt. Ugyanakkor avantgárd lapjaiban inkább „új emberről” és „új kultúráról” beszélt, tehát az avantgárd hatókörét tágabban képzelte el a munkáskultúránál.
A Munka-kör a Szociáldemokrata Párt heterogén kulturális hátországában működött, amely párttal egyébként folyamatosan vitában is állt. És ekkoriban kezdte el írni munkás nevelési-nevelődési regényeit olyan címekkel, mint Angyalföld.
Másrészt, és ez kevésbé hangsúlyos a róla szóló szakirodalomban, Kassák a már létező irodalmi centrumban is be akart futni mint sikeres író és költő. Abban az irodalmi világban próbált elismerést szerezni, amelyet saját lapjaiban le akart váltani, és ez – a szociológia nyelvén megfogalmazva – az „autonóm pólus” volt, tehát az elvileg pusztán az irodalom szabályrendszere szerint működő közeg, vagyis a Nyugat. Amely kiadvány a lehető legmesszebb állt a munkáskultúrától. Ez ellentmondás, hiszen miért akarnék legitimációt a Nyugattól, ha a saját lapjaimban szerkesztői cikkeket írok arról, hogy a Nyugat halott. Mégis, Kassák az Egy ember élete című önéletrajzával lett híres író, amely először a Nyugatban jelent folytatásokban 1924-től, és ez már sokadik Nyugat-beli publikációja volt. Az Egy ember élete úgy indul, hogy Kassák leszögezi: nem szépirodalmat ír, hanem dokumentumot tesz közzé. Tehát megpróbálta kivonni magát a nyugatos szabályrendszer alól, ami nem sikerült, többek között azért, mert ez a formula maga is szépirodalmi fogás, az önéletrajzok évszázados toposza. A Nyugat körüli kritikusok a legnagyobb elismeréssel adóztak a műnek. Természetesen szépirodalomnak tekintették, méghozzá kitűnőnek, és szembe állították Kassák avantgárd verseivel, amelyeket rossz költészetnek tartottak. Ugyanakkor a könyv majd Kassák Munka-körében, de egyébként a szociáldemokrata ifjúság tágabb közegében is egyfajta kötelező olvasmánnyá vált. Mindenesetre az irodalmi frontvonalak nem voltak úgy beállva, mint ahogy csak Kassák programszövegeit olvasva tűnhetne. Az Egy ember élete egyaránt sikeres volt mint „magas” irodalom és mint szocialista nevelődésregény.
Miközben Kassák magát szocialista emberként határozta meg, a munkásmozgalommal és különösen a pártokkal nem volt felhőtlen a viszonya. A másik oldalról: a baloldali kultúrpolitika mit tudott kezdeni Kassákkal? Milyen korszakai voltak Kassák és a baloldal kapcsolatának?
Dobó Gábor: A kérdésre nehéz röviden, mégis korrekten válaszolni, hiszen Kassák baloldali pártokhoz való viszonya lefedi a huszadik század legnagyobb részét, onnantól kezdve, hogy a századfordulón a külső Váci úti gyárakban sztrájkokat szervezett odáig, hogy halála előtt két évvel, 1965-ben Kossuth-díjat kapott az állampárttól. Ezalatt Kassák az anarchoszindikalizmustól a kommunizmusok különböző felfogásán át a szociáldemokráciáig a baloldal számos területét bejárta, ugyanakkor ez soha nem párosult opportunizmussal, sőt. Külön megnéztem az archívumunkban, és több horgászegyesületi tagkönyve volt, mint párttagkönyve. Előbbi tevékenységet tekinthetjük a kivonulás metaforájának, amit legalább az 1930-as évektől művelt, de legismeretesebb módon a sztálinizmus időszakában. Kassák pártokhoz való viszonya konfliktusos volt, bár általánosságban ezeket a szervezeteket szükségesnek tartotta a szocialista küzdelmekben, és a Szociáldemokrata Pártnak tagja is volt a két háború között, a koalíciós időszakban pedig rövid ideig országgyűlési képviselő is lett. Ugyanakkor a művészetet mindvégig autonóm területnek tekintette. Nem abban az értelemben, mint a Nyugat, hiszen Kassák a művészetnek tág értelemben vett politikai szerepet szánt.
Mondanom sem kell, hogy ez a gondolkodás nagyon távol állt a baloldali pártok művészetképétől, amely ennél sokkal konzervatívabb és pragmatikusabb volt.
Esszencia vagy zacc: a független értelmiségi pozíciót sikeresen kiharcoltnak vagy a félreállítása következményeként élte meg?
Sasvári Edit: Kassák megalkuvások nélküli értelmiségi pozíciója semmiképpen nem valamiféle deficitből vagy sértettségből formálódott, de köze van a hatalomhoz való viszonyhoz úgy általában. És persze kivételes, mai gondolkodásunkhoz is sok érvényes támpontot adó személyiségéhez. Nem tartozott egyetlen establishmenthez sem, így őt valójában nem lehetett félreállítani. Ha kötődött valahová, azok egyértelműen a baloldali rendszerek voltak, amelyekkel kritikai viszonyban állt, s amelyek inkább negligálták, mint integrálták őt. Amikor 1960-ban nem engedték ki párizsi kiállítására, abban sok más mellett az is szerepet játszott, hogy Kádár János és Aczél György, akik még a két világháború közötti időszakból ismerték Kassákot, ilyen szánalmasan kicsinyes módon törlesztettek az akkor hetvenhárom éves idős embernek. A szemükben Kassák az a fajta szuverén ősforradalmár volt, akit sem lenyelni, sem kiköpni nem voltak képesek. Halála előtt két évvel Kossuth-díjjal jutalmazták, de idős korában többek között azzal büntették, hogy megakadályozták absztrakt munkáinak reprezentatív bemutatását. Jóval a halála után is számos ellenzője akadt emlékmúzeuma megnyitásának, a pártvezezetésen belül többen is követelték előbb a „Kassák-vita” lefolytatását. Voltak rövid életű szerepei a baloldalon 1919-ben vagy a koalíciós években, de aktivitását szinte a kezdetektől a különállás markáns pozíciója jellemezte, ami nem aratott osztatlan sikert ezeknél a politikai erőknél, amelyeknek bizonyos történelmi helyzetekben az egységre volt szüksége. Kassák magatartásának volt egy vonzása, közösségteremtő ereje főleg a diktatúrákban, ami az 1910-es évektől radikális hangú folyóirataiban, a magyarországi avantgárd mozgalom létrehozásában vagy a két világháború között a fiatal értelmiségieket, művészeket és munkás fiatalokat tömörítő munkakör megszervezésében nyilvánult meg.
Ehhez talán publicisztikai írásai adnák a leghasznosabb szempontokat.
Az óbudai lakása a hatvanas években értelmiségi találkozóhelyként is funkcionált. Hogyan tudta elérni Kassák azt, hogy ennyire különböző gondolkodású emberek elfogadják őt szellemi társnak?
Sasvári Edit: Sokak szemében nyilván a már említett, kompromisszumokat nem tűrő magatartása, szuverén egyénisége lehetett vonzó, amihez természetes sokoldalúság és a kortárs kérdésekre nyitott gondolkodás is társult. Művészként ő is a sokoldalúságot képviselte, író, költő, képzőművész, lapszerkesztő, mozgalomszervező volt, akinek a munkássága az autonóm művész hagyományos, 19. századi mintáival szemben nem a magányos alkotás jegyében, hanem a közösségteremtés különböző alakzataiban fejlődött. Ez egy szokatlanul újszerű gondolkodás és példa volt az 1960-as évek fiatal generációjának a szemében, akik Kassákot katedra nélküli mesterüknek tekintették, és akik hasonló mintákkal nem találkozhattak tanulmányaik során vagy a korabeli hivatalos művészet intézményeiben. Másrészt annak a fajta szuverén gondolkodásnak az ereje, amit Kassák képvisel, politikai oldalaktól, ideológiáktól függetlenül szólítja meg az embert és e tekintetben Kassák nem megosztó személyiség. Rajongóinak táborai nem e vonalak mentén formálódnak, ami szintén mutatja személyiségének és művészetének különleges hatását és erejét.
Érsekújváron született, onnan indult hosszú vándorútjára tizenévesen. Volt kötődése a szlovák kultúrához? Volt felvidéki identitása?
Sasvári Edit: Ez nagyon jó, de sajnos kevéssé kutatott kérdés. Múzeumi munkánkban az elejétől hangsúlyozni kívántuk, hogy Kassák felvidéki, szlovák-magyar családból származott, és nem lehet őt kizárólag a magyar kultúra részére kisajátítani. Kassák nagyon fiatalon elhagyta szülőföldjét és Budapestre költözött, de szlovák akcentusát például, ami sokszor gúny tárgya is volt, megőrizte élete végéig. Érdemes lenne tehát mélyebben is foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen Kassák kettős identitása is nagy szerepet játszhat abban, amivé vált és ahogyan gondolkodott. Nagyon jóban vagyunk az érsekújvári Kassák Múzeummal, és azokkal a szlovákiai kortárs művészekkel, akik munkáikkal reflektálnak Kassák művészetére. Ahogyan a múzeum korábbi vezetője, mi is fontosnak tartjuk tovább építeni ezeket a kapcsolatokat. További előrelépés és új fejlemény ezen az úton, hogy egy félig szlovák, félig magyar származású rendező, Dér Asia és kollégái nemrégiben dokumentumfilmet készítettek Kassákról, amiben nagy szerepet kapnak ennek a kettős identitásnak a történeti és kortárs szempontjai (Dér Asia az Óbudai Anziksz 2023/téli számában mesélt erről a filmről – a szerk.).
Részlet Kassák Lajos Angyalföld című regényéből:
Gyapjas, szürke felhőkben úszott a füst. Vastagon és tömören tódult ki a kémények torkán, aztán belékapaszkodott a szél, megtépázta s mint a köddel, bevonta vele a tájat. Voltak órák, amikor alig lehetett átlátni ezen a füsttakarón, az ember nem tudhatta, milyen színe van az égnek, s vajon egy puskagolyó keresztülvinne-e a sűrűségen? Ezek az órák a munka megindulásának az órái. A műhelyek és gyárak kapui már becsukódtak, s szinte egyszerre zengenek, sikoltanak, zuhognak, visítanak, zakatolnak, berregnek, kattognak, döngenek és nyikorognak föl a különféle szerszámok százai és ezrei. A közeli házak alapjukban megremegnek a gőzkalapácsok zuhogására, a síneken itt kint vadul nekiiramodnak a villamosok, az ablaktáblák reszketnek a félelmükben, valamelyik udvaron centiméter vastagságú pléhtáblákat egyengetnek, s a kemény lemezek, mintha csontjukat tördelné valami kegyetlen kéz, süketítően beleordítanak a levegőbe.
A fatelepen sikoltanak a körfűrészek, a villamosok szakadatlanul csöngetnek, tompa egyhangúsággal búgnak az esztergapadok. A motorok gyorsabban pufognak ki a háztetők fölött, mint a katonák fegyverei a gyakorlótereken, s lent a pinceműhelyekben fáradhatatlanul reszelnek a legények, ócska fúrókat erőszakolnak be a nyikorgó fába, a kovácsok cifráznak az üllőkön, a smirglikövek beleharapnak az acél- és vasdarabokba, szikrák csillagoznak. Szinte kibírhatatlan meleg van ezekben az odúkban, látni, amint a dolgok megszületnek az akaratos szerszámok alatt, és érezni a megpörkölődött emberhús keserű szagát.
Hol van most a költő, aki a munkát dicsérő himnuszokat énekli, aki úgy beszél a piszkosan kibuggyant verejtékről, mint más negyedben a tiszta gyöngyökről szokás beszélni, aki úgy énekel a munkás kérges és rabszolga-tenyeréről, mint ahogyan a föllázadt akaratról és a győzelembe induló fegyverekről kellene énekelni? Hol van könnyező maszkjai mögött a költő, aki vak és érzéketlen az emberi megaláztatások iránt, s aki úgy beszél magáról, mint aki a szívét adja oda külön-külön minden embernek, aki úgy beszél, mintha csak a dolgozó milliókért élne, és hallgat arról, hogy egy egész életen át csak belőlük akar megélni?!
Akik a munka szentségét dicsérik, s akik a munka megépítendő templomáról álmodoznak, azok nem laknak ezen a vidéken. Az öntudatlan erő és a föl nem ébredt akarat vergődik itt mintegy láncrakötötten. Ember a vasban, ember a pénzeskasszák alatt, ember a termelésben.
Ó, mondom én is, a munka az emberi élet fundamentuma, de mégis nem a munkát dicsérem, hanem az embert, aki le akarja azt győzni. Én tudom, hogy mi az télen a vonatok nyitott fékein posztolni, lent a hajófenéken etetni a kazánokat órákon és esztendőkön át, túrni a földet a bányákban, megnyomorodni az alagutak robbantása közben, megvakulni a foszfortól és foncsortól, megsüketülni a kalapácsok zengésétől, megsántulni a mosóteknők mellett és általában lelketlen gyávaságba esni és durva állattá zülleni a szakadatlan munkától. Én ismerem a munkásokat és szeretem őket, mert ők szültek engem, ők ringatták a bölcsőmet és ők neveltek föl egy fejjel magasabbra az ő életüknél. Ők is szeretnek engem, és én tartozom nekik azzal, hogy segítsem őket arra az útra, amin én megyek, s amelyik a világosság földjére vezet. Én nem énekelek arról, ami piszkos és embertelen rajtuk, nem dicsérem az ő igába törött testüket, tudom, hogy ők erősek, s ha egyszer kiegyenesítik a derekukat, új rend veszi kezdetét ezen a földön. S nekem, aki az ő rokonuk vagyok, az a kötelességem, hogy segítsem kiegyenesíteni a derekukat.
Tíz óra van, és az álom foszlányai is kiszálltak már az emberekből. Vagy százan vannak itt együtt az eldugott öntőműhelyben. Párázik alattuk a megégett föld, a falak izzadnak a hőségtől s az emberek, öregek és fiatalok, egészen meztelenül dolgoznak a kazánok körül. Emeletes tégelyekből fehéren csurog ki a megolvadt vas, az emberek rudakra emelt edényekkel állnak a csatornák előtt, a vas belecsurog az edényekbe, s az emberek tovább cipelik a meggörnyedt vállaikon. Teleöntik vele a gödröket, amiket már előttük földbe ástak a társaik. Néha fölnyögnek, és néha kiáltások hallatszanak valahonnan, s ezek a kiáltások fölborzolják a kényszerűség egyhangúságát. A szemek ijedten kitágulnak s aztán belezökkennek az örökös egyhangúságba, amiből egy pillanatra kilökte őket a halál rémülete. A levegő fullasztóan nehéz és sűrű, hogy meg lehetne benne kapaszkodni.
