Mi vitte rá arra, hogy sikeres intézmények igazgatójaként megpályázza a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatói posztját?
Az volt számomra igazán érdekes kihívás, hogy hogyan lehet egy ekkora szervezetet modernizálni. Óbudán húsz évet dolgoztam, ebből tizenegy évet vezetőként.
Aztán váratlanul jött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, annak újjáélesztését bő két év alatt végeztük el. Bár valóban van még feladat, hiszen fejlődni mindig lehet és kell, de úgy éreztem, hogy a működtetéshez és fenntartáshoz, az elért színvonal megtartásához talán már nem kell annyi energia, mint ahhoz, amikor kezedbe veszel egy olyan intézményt, ahol háromszáz ember van, milliárdos költségvetés, és tudod róla, hogy elavult struktúrában, nem a mai kor múzeumokkal szembeni elvárásai szerint működik.
Szelídebben fogalmazva, működhetne még jobban?
Azt láttam, hogy ez az intézmény egyszerűen nem tölti be azt a szerepet, amit betölthetne a főváros életében. Nem ismerik, illetve nagyon kevesen ismerik. Az, hogy ennek pontosan mi van a hátterében, kívülről nem látszott tisztán. Hosszú évekkel ezelőtt hallottam az intézményen belülről, hogy az óbudai egységek kapcsolata a központtal, a BTM-mel nem működik jól. Nagyon nehézkes a központ, nehézkes keresztülvinni a fejlesztéseket, ötleteket. Gyakran gondoltam arra, hogy valószínűleg szervezési, strukturális problémák is állhatnak a háttérben. Amikor a múlt év végén úgy döntöttem, hogy megpályázom a főigazgatói posztot, tulajdonképp ez motivált, tehát, hogy tudok-e a Budapesti Történeti Múzeumból egy jól működő, korszerű intézményt csinálni.
Április óta a BTM főigazgatója. Most hogyan látja, képes lesz ezt az intézményt úgy megreformálni, ahogyan korábban Óbudáról tervezgette?
Szerintem igen. Ezen kívül a szakma is nagyon várja, hogyan sikerül ezt a reformot véghez vinni, mert a BTM lehetne a zászlóshajó, amely mintaként szolgálhat sok hasonlóan működő intézmény reformjához. Amikor beültem a vezetői székbe, először megpróbáltam felmérni, átlátni a folyamatokat, megismerni a kollégákat.
A valóság igazolta a feltevéseimet. Gyönyörűen kirajzolódott az, hogy mitől nem működik, működött jól a BTM. Egyrészt van a munkatársi állomány egy részében néhány XIX. századi, a múzeumhoz elefántcsonttoronyként közelítő kutató, aki saját személyes karrierjét tekinti az intézmény céljának is, míg a fiatal, tehetséges, a modernizációt támogató kollégák a háttérben várakoznak képességeik kamatoztatására. Másrészt egész egyszerűen hiányoztak, vagy nagyon csekély mértékben voltak, vannak olyan szolgáltató alapfunkciók, mint például a múzeumpedagógia, kommunikáció, közönségkapcsolat, amelyek nélkül egy múzeum egyszerűen nem tud a mai társadalmi és szakmai elvárásoknak megfelelni.
Ezek Óbudán viszonylag jól bejáratódtak. Nagyon fontos lépés volt, hogy a múzeumokat ingyenessé tették az óbudaiak számára, illetve a diákoknak a múzeumpedagógiai foglalkozásokért sem kell fizetniük. Hogy tapasztalta, Óbudán közelebb került egymáshoz a lakosság és a helyi múzeumok?
Abszolút. Amikor átvettem az Óbudai Múzeumot, összesen sem volt évi ezer-ezerötszáz látogatója. Most csak a Törékeny Vágyak című porcelántörténeti kiállításon megfordult nyolcezer ötszáz látogató. Megismerték az emberek az Óbudai Múzeumot, és elkezdték használni. Úgy, mint látogatók, mint rendezvényen résztvevők, mint adományozók, mint adatközlők. Tehát a kerületiek tudatába bekerült, hogy van egy múzeumuk. Kiemelten fontosnak tartottam a múzeumpedagógia beindítását és fejlesztését, ami az elődöm alatt egyáltalán nem létezett. Az évek során a kerület iskoláinak jelentős részével rendszeres kapcsolata lett az intézménynek.
Ez olyasmi, mint egy színháznál, ahol közönséget nevelnek?
Igen, pontosan. Mondjuk múzeum-műfaj tekintetében picit nehezebb feladat ez, hiszen itt nincsenek kiváló és ismert színészek, akik önálló rajongótáborral bírnak, és vonzzák a közönséget.
Először meg kell erősíteni a kapcsolatot a közönséggel, utána pedig el kell őket kényeztetni izgalmas dolgokkal, hogy legyen kedvük visszajárni?
A múzeumban sok tényezőtől függ, hogy valaki visszajáró látogatóvá válik-e. Függ a lokális elköteleződéstől, a kiállításoktól, a rendezvényektől, attól, hogy van-e baráti kör, tulajdonképpen a kínálat egészétől. Sokan megnézik az állandó kiállítást egyszer, esetleg másodszor visszajönnek valakivel, de ha nincsenek érdekes témákat feldolgozó időszaki kiállítások, rendszeresen rendezvények, célcsoport-specifikus kiállítások, programok, akkor a többség nem fog visszajönni. Visszatérő látogatókat generálni nagyon tudatos építkezést kíván.
Hogyan szeretné mindezt megoldani a BTM-ben és a hozzá tartozó intézményekben? Milyen lépéseket tesz ennek érdekében?
A legfontosabb az, hogy magát a szervezetet kell egy olyan struktúrára átalakítani, ami lehetővé teszi a múzeumi szolgáltatási tevékenység fejlesztését, azt, hogy minél többekhez elérjen a BTM, tehát a múzeumpedagógiát, a közönségkapcsolatot, a műtárgyállomány közzétételét, a kommunikációt. Ennek a területnek hamarosan lesz egy új általános főigazgató-helyettese, amely posztot még májusban egyhangúlag megszavazta a Fővárosi Közgyűlés. Ezek lényege, hogy bemutassák, láthatóvá tegyék azt a rendkívül értékes munkát, amelyet a történészek, régészek végeznek évtizedek óta a BTM-ben.
Milyen módon tud egy múzeum sikeresen kommunikálni, hogyan pezsdíti föl a közönségkapcsolatait?
A kommunikációban két alapirány van. Az egyik, hogy meg kell ismertetnünk a fővárosiakkal azt, hogy van egy múzeumuk, a Budapesti Történeti Múzeum. Másrészt fel kell építenünk magát a Budapesti Történeti Múzeum „brandet”, ami nyilván beazonosítható a Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum mellett, amivel most az emberek könnyen összetévesztik az intézményt.
Mindezekkel párhuzamosan a múzeum célcsoportjaihoz el kell juttatnunk az üzeneteinket arról, hogy nekik miért érdemes ide eljönni, sőt, ide rendszeresen visszajönni. Sokrétű, színes programok kellenek, de mindig is hangsúlyoztam, hogy a szakmai tudományos alapra és a gyűjteményre építve, hiszen a múzeum csakis így lehet hiteles. Enélkül egy művelődési ház is lehetne.
Melyek a célcsoportok?
Jelenleg megpróbáljuk felmérni, hogy egyáltalán kik látogatják a BTM-et, mert az elmúlt években sajnos ilyen irányú felmérés egyáltalán nem készült. Jelenleg azt tudjuk, hogy a Vármúzeumban turisták sokasága fordul meg, nagyjából látjuk a motivációjukat, de azt, hogy elégedettek vagy nem elégedettek, csak most kezdjük el felmérni. A többi tagintézményre is hamarosan kiterjesztjük a látogatók mérését, megismerését. Elsődleges célcsoportunk a fővárosban élők halmaza, de fontos az ország egészéből érkezők, vagy idelátogató turisták sokasága is, hiszen ők viszik a Főváros hírét, és ha annak van egy izgalmas, modern múzeuma, az hozzáadott érték. Azt már most látom, hogy a fővárosi látogatók összetételében nincs meg az a sokszínűség, ami a városban létezik. Meg kell találnunk azokat a társadalmi csoportokat – gondolhatunk itt bármiféle kisebbségi csoportokra, etnikumokra, akármilyen szubkultúrákra –, akikhez el kell jutnunk, és meg kell őket győznünk arról, hogy számukra is kínál valamit a BTM.
Nem kis feladat meggyőzni olyan embereket arról, hogy járjanak múzeumba, akiknek soha eszükbe se jutott ilyesmi.
A múzeumlátogatás, illetve nem látogatás okainak feltárásával számos tanulmány foglalkozik, nagyon összetett kérdés. Végtelenül nehéz feladat, de ha megnézzük a világ vezető múzeumait, azt látjuk, hogy egyre több, egyre sokszínűbb közösséget próbálnak megszólítani, bevonni. Specifikusan ajánlanak programokat, kiállításokat speciális csoportoknak. Ezt lépésről lépésre, egy stratégia mentén fel kell építeni.
El is jött Óbudáról, meg nem is, hiszen a III. kerületben működnek a BTM már említett filiáléi, az Aquincumi és a Kiscelli Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Budapest Galéria, sőt még a Varga Imre Gyűjtemény is.
Igen, a BTM háromnegyede Óbudán van. Amíg az Óbudai Múzeum igazgatója voltam, az volt a célom, hogy támogassam azt, hogy a III. kerületben lévő egyéb múzeumok – a BTM tagintézményei, illetve a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Kassák Múzeum és a Vasarely Múzeum – próbáljanak közösen kommunikálni, mintegy a „spontán létrejött múzeumi negyedben” együttműködni. Ez a próbálkozás számos nehézségbe ütközött.
Mint a BTM főigazgatója, milyen lehetőségeket lát az együttműködésre, és milyen irányban tudja ezeket fejleszteni, javítani, izgalmasabbá tenni?
Azt gondolom, hogy amit hiányoltam az Óbudai Múzeum igazgatójaként, azt mindenképpen támogatni fogom mint a BTM főigazgatója.
Nem feltétlenül kiállításokban, de programok összehangolásában, közös kampányokban, sokrétű együttműködésekben, projektekben. Ez minden intézmény és a városlakók számára is pozitív hozadékkal jár.
Tud olyan példát mondani az Aquincumi Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Budapest Galéria esetében, ahol ez a közös kommunikáció, együttműködés már létrejött?
Speciális tevékenységgel, gyűjteményekkel bírnak az egyes intézményrészek, az együttműködések lehetséges kereteit stratégiai szinten kell lefektetni, a tartalommal való megtöltése a kollégák munkáját kívánja. Egyébként volt egy közös akciónk Óbudán jó néhány évvel ezelőtt, amikor a Múzeumok Éjszakáján közös kommunikációt folytattunk, készítettünk a múzeumok kínálatából egy túrajavaslatot, és egy közös leporellón kommunikáltuk az összes intézményt, függetlenül attól, hogy ki volt a fenntartója. Ez egy jó kommunikációs példa volt akkor az Óbudán lévő intézmények együttműködésére.
Min változtatna a BTM és a hozzá tartozó múzeumok kapcsolatán?
A kérdésfeltevésben rejlik az a nézőpont, amelyen én változtatni szeretnék, mert a Budapesti Történeti Múzeum egy intézmény, a tagintézmények egy-egy speciális területét ölelik fel, a város történetének, művészeti életének egy speciális területével foglalkoznak. Amit meg kell változtatni, és ami a Főváros számára ezt a múzeumot az ország legjelentősebb várostörténeti múzeumává teszi, az pont az, hogy egységben kezeli, és nem önálló, kis intézményekként tekint rá. Komoly kihívást jelent ezeket az önálló jelleggel, inkább területi múzeumokra hasonlító működést folytató intézményeket egy vonalba bekapcsolni, hiszen más a hagyomány, sok az ellenérdekelt fél. Egyelőre az „anyaintézmény”, a BTM mint egy szűk ernyőszervezet létezik a többiek felett.
Az is nyilvánvaló viszont, hogy egy kétmilliós város egyetlen történeti múzeuma nem működhet úgy, mint egy kisvárosi múzeum. A szolgáltatásokat, a kommunikációt össze kell hangolni, meg kell tudni szólítani a fővárosiakat, minél nagyobb számban be kell őket vonni a múzeum életébe. Azt mondtam nemrég a kollégáimnak, hogy az együttműködésen van a hangsúly, a közös gondolkodáson.
Hogyan egyeztethető össze mindez az egyes óbudai múzeumokban kialakult, intézményre szabott szemlélettel, munkával, ötletekkel, azok megvalósításával?
A tudományos munka, a kutatások, a gyűjteményezés természetesen minden múzeumi egységben továbbra is zavartalanul folyik tovább, ezen a területen nincs központosítás, és ez a múzeumi munka alapja, ez a legfontosabb. Ezt sokszor hangsúlyoztam, hiszen én magam is muzeológus vagyok, nem csak egy kívülről jött menedzser, ezt tartom az alapnak, amelyre építeni kell. A „központosítás” a szolgáltatásokat érinti, ezt támogatja az új szervezeti és működési szabályzatunk, az új struktúra, ahol azt mondjuk, hogy vannak olyan feladatok, olyan tevékenységek, közönségkapcsolat, múzeumpedagógia, kommunikáció, amiket központilag szervezünk. Ez azt jelenti, hogy van Aquincumban is, a Kiscelli Múzeumban is olyan kolléga, aki ezzel foglalkozik, de működik egy főosztály, ami összefogja és összehangolja az egyes tagintézményekben lévő tevékenységeket. Az új SZMSZ-tervezet a Főváros asztalán van, több egyeztetésen túl vagyunk, remélem, hamarosan megszületik a támogató döntés.
Miért fontos a deklarált egység?
Azért, mert, ahogy mondtam, ezek nem önálló, egymástól független múzeumok. Történelmileg alakult úgy, hogy a Budapesti Történeti Múzeum nem egy épületben van, de ez nem azt jelenti, hogy nem egy intézmény. Tehát én azt képviselem, hogy ez egy intézmény, és ezt az egységet építeni kell.
Eddig az utóbbi alapon működött – ennek éljük most az eredményét –, én az előbbiben hiszek. Ebben a szellemben írtam meg a pályázatomat, ezt fogadta el a Fővárosi Közgyűlés márciusban.
Mi történt azóta?
Nagyon komoly háttérmunka zajlott a múzeumban az elmúlt hónapokban. Szeptemberre terveztem az új struktúra felállítását, de az önkormányzati választások miatt csúszik kicsit a beindítás. Nyáron elkészült egy szervezetdiagnosztika, amely rávilágított a fejlesztendő területekre, sok munkatárssal beszélgettem, megosztva velük a BTM-korszerűsítési elképzelésemet. Sok pozitív visszajelzést kaptam, számos támogatója van a múzeumban a modernizációnak. Ezen kívül egy ekkora szervezetben számos adminisztratív folyamat zajlik, amelyek áttekintése, a problémák feltérképezése és megoldási javaslatok kidolgozása időt jelent.
Ha kicsit Óbudán maradunk, azt el tudjuk képzelni, hogy a látogatásunkat elkezdjük az ókorban, majd a középkoron keresztül eljutunk az újkorig, és a különböző helyszínek a saját prezentációs technikájukkal teszik élményszerűvé a történetet. Tulajdonképp az egyik múzeum passzolja át a látogatót a másiknak, és miután egy diákcsoport megnézte Aquincumot, jó esetben felébred bennük valamiféle kielégítetlen vágy arra, hogy azt is megvizsgálják, hogyan telt errefelé az idő a vízimalmok korában, a török hódoltság alatt vagy Krúdy idejében.
Igen, és mindezt egy egymásra épített múzeumpedagógiai kínálattal, rendezvényekben, de sok más egyéb módon is föl lehet építeni. Így a látogató átfogó képet kaphat a városról, kikapcsolódás közben új ismereteket szerezhet, élménnyel és jó véleménnyel térhet haza.
Külföldön járva egy várban lévő múzeumban arra számítok, hogy látok majd sok lovagi páncélt, középkori bútorokat, ruhákat, cserépkályhákat stb. Miként jelenik meg a budapesti identitás a Várban, ahová több külföldi vendég jár, mint magyar?
A Várban a BTM állandó várostörténeti kiállítása van, amely, ha megfelelő kapacitás áll rendelkezésre, alkalmas felületet jelent a lokális identitás alakításához. Klasszikus történeti összegzés a Fény és árnyék című állandó kiállítás, amely bemutatja a főváros ezer évét.
Van egy palotatörténeti kiállításunk, ami kvázi reflektál arra, hogy itt egykor palota volt, de az a folyosói részeken van, ami nyilván nem elégíti ki a látogatók igényeit. Azt látom, hogy egy újragondolt, jelentősebb palotatörténeti kiállításban érdemes a jövőben gondolkodnunk. Ehhez nyilván ad egy erős támogatást a Szent István terem rekonstrukciója.
Milyen fejlesztést tudna elképzelni a Várban, illetve Aquincumban vagy a Kiscelli-kastélyban?
Az Aquincumi Múzeumban most zajlik egy fejlesztés, amely a Régészeti Park Szentendrei úti kerítésvonalán egy modern, látványos kerítést és bent új kiállítást eredményez. Kiscellben a tavalyi évben készült a sziklapince kialakítása, valamint a fogadótér korszerűsítése. A Várban állami beruházásként zajlik a Hauszmann-terv részeként a Déli Összekötőszárny projekt és benne a Szent István terem rekonstrukciója. Látva azonban a BTM raktárainak 160%-os telítettségét, amely a műtárgyállomány állapotának romlását és gyarapításának megakadályozását jelenti, vagy az irodák túlzsúfoltságát, amely távol áll a ma alapvetően elvárható munkakörülményektől, vagy akár kiállítóterek tekintetében a Budapest Galéria ellehetetlenült helyzetét, azt gondolom, hogy a Fővárosnak mérlegelnie kell, hogy érdemes egy jelentősebb kulturális beruházás keretében ezt a területet számba vennie.
Kiscellben a Kiscelli park kérdése vált időszerűvé, ami már részben előkészítő fázisban van. Azt a műemlékparkot mindenképpen jó lenne a köz által is használható, színvonalas módon átalakítani. Szorosan kapcsolódik hozzá a 165-ös busz régóta hiányzó Kiscelli megállójának létesítése. A Kiscelli-kastélyban működő Fővárosi Képtár és a Lajos utcai Budapest Galéria tevékenységének összehangolása, lehetőség szerint egy területre történő koncentrálása komoly művészeti jelenlétet tenne lehetővé a Főváros számára a művészeti szcénában.
Hová kerüljön a kortárs művészet?
A Bálna kiesése komoly érvágás volt az intézmény számára, amelyet a mai napig nem sikerült pótolni. A Budapest Galéria Lajos utcai épülete nem tud jelentős galériaként működni. Az új struktúrában a Fővárosi Képtárral közösen olyan, 40 ezres gyűjteményre épülő erőt képvisel, amelyre a Fővárossal közösen mihamarabb megoldást kell találnunk.
Érdekes, hogy a Budapesti Történeti Múzeum jelenleg kizárólag Budán képviseli, prezentálja a várost. Pesten miért nincs jelen?
Tényleg nincs. Ez is egy jó kérdés.
