Röviden…

…hosszabban

Földrajzi hely?

Egy ponthoz nehezen kötöm, de mindenképpen tudom kötni vízparthoz. A Dunához, akár Győrben a Kis-Dunához, ami gyerekkori élmény, akár ehhez az óbudai Duna-parthoz, ami az evezésekhez kötődött számomra. Sőt a Krisztinából az édesapám, aki, említettem már, evezős és sportember volt, még 70–80 éves korában is mindig fölkapaszkodott a villamosra, kiment HÉV-vel Aquincumig, kisétált a Dunához, levetkőzött és úszott egyet, aztán felöltözött és hazajött. Ezt minden nyáron, minden nap, ha jó idő volt, megcsinálta, el nem halasztható szórakozása volt. A Duna nélkül nem nagyon tudtunk meglenni. Mostanában sokat jártunk Horvátországban, az ottani tengerparti kis öblöket, helyeket, szituációkat nagyon szeretjük. Sokat voltam Duinóban, oda gyakran visszajártam, kedves hely, és érdekes módon még össze is hasonlítottam a gyerekkori és a budapesti Duna-partokkal, mert ott valamilyen csoda folytán meghonosodott egy vadkacsa a szállodában, és a tengerben úszkált. Nem tudom, hogyan, de maga volt a csoda. Ott ragadt, úgy látszik elviselte a sós vizet is, nem is értettem, hogy van ez. Ottlik Gézával is terveztük, hogy eljön egyszer Duinóba velem, aztán ez nem valósult meg, talán jobb is, így megmaradt neki az Iskola a határon utolsó fejezetének szimbolikus tája, az a Trieszti-öböl, ami a képzeletében élt.

Évszak?

A nyár mindenképpen. A 80 nyár című kötetem is mutatja, szimbólum is, valóság is számomra, a nyarat nagyon szeretem.

Étterem?

Azt nem is tudom, nem annyira jellemző, hogy éttermekbe különösebben szeretnék menni, erre nem tudok jó választ adni.

Étel?

Gyerekkoromban otthon anyám mindig sütött pirítós kenyeret zsírban, és jól megfokhagymáztuk, azt nagyon szerettük, jó ropogós volt. Anyámnak volt egy találmánya is, nem tudom, hogy ismerős-e, de hát étel, na, azt nagyon szerette az egész család, szegény Zolikám is, aki meghalt, ugye a fiam író, rendező volt. Szóval, az egész család nagyon kedvelte, amikor anyám még hamus kézzel gyúrt az asztalnál rétest, kihúzkodta a tésztát, és akkor a rétes végét, ami összegyűlt, már nem lehetett töltelékkel megtölteni, azt megpaprikázta, megsózta, s az egy ilyen paprikás rétes lett, a sörhöz hihetetlenül finom volt, s ez iránt a paprikás rétes iránt azóta is nagy nosztalgiánk van a családban.

Ital?

Italban sok mindent szeretek. Szeretek bort is, sört is inni. A sors úgy hozta, hogy első feleségem halála után még egyszer megnősülhettem. Ez furcsa találkozás volt, mert egy latin-történelem szakos fiatal hölgy, hozzám képest nagyon fiatal, fölkeresett, hogy szeretne a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatába velem egy beszélgetést készíteni. Így találkoztam második Erikámmal, Simon Erikával, aki szekszárdi, és nagyon jól ért a borokhoz. Édesapja is készít bort, ő pedig interjú-kötetet készített Takler Ferenccel, a híres szekszárdi borásszal. Ők kicsit megtanítottak arra, hogyan lehet a bort elemezni. Melyik milyen? Milyen egy kadarka, milyennek kell lenni egy ilyen bornak, olyannak, melyik testes, melyik nem? Ezekhez én nem nagyon értettem, és beláttam, hogy elég brutális egyszerűséggel ittam a borokat, holott ezt is lehet értő módon fogyasztani, úgyhogy a bor fogyasztásának a kultúrája Erika révén egy kicsit számomra is nyilvánvalóbbá vált. Én azért szégyenszemre sört is szívesen iszom, vagy hát bármilyen tömény italt is. Tehát azt mondhatom, hogy az italokat nagyon szeretem, és szívesen iszom, amikor erre lehetőség van. Persze ritkán van, mert az ember sokat jár kocsival. De mentségemre, például dohányozni sohasem dohányoztam.

Említette Zoltán gyermekét, aki sajnálatosan korán meghalt, ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy mindkettejük írásaiból kiderül, hogy a család rendkívül fontos szerepet tölt be az életében.

Zolinak a novellái is tele vannak óbudai motívumokkal, minthogy ő a kamaszkorát itt élte, itt voltak a szerelmei, ide járt gimnáziumba, itt alapítottak kis együttest, itt muzsikáltak a barátaikkal, tehát rengeteg óbudai élménye volt. Igen, hát Zolival volt egy családi és irodalmi rezonancia is, egymás dolgait elolvastuk, és azt mondhatom, hogy kölcsönösen hatással voltunk egymásra, talán ez így természetes. A gyermekeim ebben a légkörben nőttek föl. Az egyetlen fénykép, ami otthon megvan Mándy Ivánról, Ottlikról és rólam, azt Gergő fiam 12 éves korában készítette, szinte véletlenül. Ebben a világban nőttek fel, Zoli is ismerte – mi Cipinek hívtuk – Ottlikot, majszolgatott vele süteményt a Zöldfa étteremben, a Krisztinában, hallgatta a beszélgetésünket, tehát neki is erős élményei voltak. Én is igyekeztem – nem különösebb pedagógiai elszántsággal, csak úgy az élmény megosztása jegyében – belevinni őket abba a világba, amelyikben én élhettem; film, rádió, írók, barátok, művészek társasága számukra bizonyos szinten természetes volt. S ez nagyon hatott rájuk. Zoli 14 éves korában nézte, hogy mit olvasson a könyvek közül, mert a kötelező olvasmányokhoz nem volt olyan nagy kedve, én meg szinte játékosan levettem neki a könyvespolcról Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mondom, olvasd el ezt. S elkezdte olvasni, hihetetlen élmény volt számára – később azt mondta, ez volt az a könyv, ami véglegesen az irodalomhoz kötötte az életét. Azt hiszem, hogy a gyerekek ha nem is érettek, de nyitottak arra, hogy megismerjék az igazi nagy irodalmat, talán már korábban is, mint ahogy gondoljuk. Az, hogy pedagógus didaktikus módon nekik való irodalmat adjon, nem tudom helyes-e, én azt hiszem, amihez kedve van, azt kéne olvasnia. Van, aki későn jut el ezekhez a könyvekhez, van, aki már egész fiatalon, ebben hagyni kell egy kis szabadságot az embereknek.

Szín?

Kék. Az égbolt kéket és a víz kéket szeretem a legjobban.

Növény?

Talán a leandereket szeretem, ez is egy mediterrán kötődés. Emlékszem, Olaszországba mentem, Luccába, és Viareggio felé az autópályát elválasztó sávban, ahol bokrok szoktak lenni, hogy ne világítsanak egymás szemébe az autók, 30 km-en keresztül leanderek voltak. Persze fányi méretű leanderek. Tudom, hogy mérgező virág, mert állítólag Napóleon serege abba pusztult meg, hogy a húst leandereken sütötték, és annak valami mérgező hatása volt, de nagyon szép növény.

Színész?

Kedves emlék fűz Darvas Ivánhoz. Vándordal című versemhez Fáy András zeneszerző írt zenét, aki egyébként Óbudán élt, itt van eltemetve az Óbudai Temetőben. Darvas Iván pedig váratlanul, szinte meglepetésemre mondta el egyszer, aztán sanzonként is énekelte, úgyhogy jó emlék fűz hozzá. Ez a vers minden kötetemben benne van, sőt, annak idején Merényi Judit, a Társaskör volt vezetője verslemezén ezt a verset választotta címadó versnek, és egyben az utolsó vers, amit elmond a lemezen.

Vándordal

Ezt az országot
józanul kell szeretni,
mint hűs kezét
favágó apánknak.

Ezt az országot
egyszerűen kell szeretni,
mint gyermeket,
aki vérünkből való.

Ezt az országot
szerelmesen kell szeretni,
mint a forró földeken
kapáló lányokat.

Ezt az országot
megsiratva kell szeretni,
mint a tarka temetőt,
mely anyánkból virágzik.

Ezt az országot
leborulva kell szeretni,
mint suttogó párunk könnyeit,
melyekkel eltemet.

Színésznő?

Hirtelen nem tudok színésznőt mondani, aki különösebben… Dehogynem!  Jártam még Medgyaszay Vilmánál, sanzont énekelt, én kísérhettem zongorán. Vacsoravendégei voltunk egyszer Lukács Margitnak, Tolnay Klári a Rádióban Kék világ című versemet mondta, s kamasz koromban egy budai otthonban Márkus Emíliával is találkoztam, Chopint zongoráztatott velem… Nagyon sokakkal voltam kapcsolatban. Venczel Verától kezdve Törőcsik Mariig, de ezek alkalmi, műsorok kereteiben létrejött találkozások, nagyon szoros kapcsolatban színésznővel nem voltam. Egy nevet nehéz volna mondani.

Kék világ

Sírt a repülőtéren.

Láttam, hogy fölnéz: arcok és kezek

és a zsebkendők, egy csapat

vergődő galamb közül

felnyúló karral integet!

Billent a gép: mozdulatából

egy kémény, egy torony fakadt,

egy meztelen falu

összefogódzó tetőivel, egyedül

a hegyek örvényében.

Felhő a birkanyáj

s mire kimondom – vége.

Magános partok napsütése:

öröklét repül.

Se felhő, se madár

az égen. Egy adagio-tétel

a táj; tengerek mély

lélegzetével –

sziget a sűrű kékben

a szárny.

Elhagyott móló

ahol fényben, forró

párákban vacogó lány

semmibe öltözik

s elalvó derekán

a világűr ragyog.

Intézmény?

Én nagyon szerettem az első munkahelyemet, ami majdnem az életem végéig valamilyen módon, ha nem is hivatalos kötődésekkel, de mégiscsak hozzám tartozott, a Magyar Rádiót. Nagyon szerettem a rádió Pagodájában azt a légkört, amit régen ott az jelentett, hogy jöttek-mentek az írók, színészek, barátok, találkozgattunk egymással. Mándy Ivánnal is ott ismerkedtem meg a Pagodában, mindig ott ült, és rossz szovjet hangjátékokból igyekezett valami jobbat varázsolni az ifjúság számára, mert máshova nem kérték őt föl akkoriban. Ezek nehezebb esztendők voltak, az ötvenes évek vége felé, a hatvanas években. Akkor nem nagyon jött még szóba az, hogy részt vehessen az irodalmi életben. Címkéjévé is vált: a pálya szélén. Ő tényleg „a pálya szélén” volt, csak hát zseniálisan. Próbáltam a novelláit becsempészni a zenei műsorokba Mozifüzet címen. Bánki Zsuzsa elmondott egy részletet, ő folytatta, vagy megelőzően elmondta a novellájának a történetét, s akkor egy részlet elhangzott. Amennyi egy zenei műsorba belefért. Később emlegette, hogy amikor még az irodalmi osztály nem, akkor én a zenei osztályon becsempésztem a novelláit. Ez a rádiós világ egy nagyon érdekes világ volt számomra, a történelmi kor adott nehézségei ellenére.

Film / filmrendező?

Antonioni, Bergman és Fellini. Őket nagyon szerettem, a Nagyítástól és a Nyolc és féltől kezdve, ezek nagy élmények voltak az én fiatal koromban.

Író / mű?

Csehovot nagyon szerettem mindig. Természetesen nagyon közel állt hozzám Ottlik, Pilinszky meg Weöres Sándor, Illyés Gyula is, de nem is annyira neveket mondanék, hanem kedves verseket. Például van egy vers Illyés Gyulától, amit nem nagyon szoktak emlegetni, nem nagyon fedeztek föl, de bizonyos szempontból számomra fontosabb versnek látszik, mint a sokszor emlegetett és kicsit programszerű, rapszódiaszerű alkotások, a Bartók vagy A zene szava, amit sokszor idézünk, és természetesen az elnyomásban írt nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Ezek mind nagyszerű élmények voltak, de van egy kis kedves rajza, költeménye: várja a feleségét, Flórát a tihanyi parton, nézi, hogy mikor bontakozik ki alakja a bokrok képeiből, mikor jön, és először egy sáslevél mintha az arcát villantaná meg, az a címe, hogy Beesteledett. Ez nagyon szép Illyés-vers, bizonyos szempontból hozzám közelebb áll, mint az úgynevezett nagy, kicsit Petőfi nyomdokán írt versek. Weörestől az utolsó versét említeném, a Mind elmegyünk kezdetűt, aminek Boleró a címe. Búcsúzó vers, amit aztán Petrovics Emil nagyon szép kantátában meg is szólaltat női karral, sápadt színekben, finoman hangszerelt zenekar kíséretével. Ez a IV. kantátája. Weöres Sándor valamikor egy tutajon olvasta föl, talán születésnapi tévéműsor számára a Duna vízének, a fák zöldjének vibráló díszletei közt.

Illyés Gyula: Beesteledett

Beesteledett, addig vártalak.

Hol tűnsz elő? A liget hajlatag

bokra közül melyik rezgő fenyőcske

lesz meselény megint: kibújsz belőle,

– mint tojásaikból a madarak –

hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj?

melyik hajlongó nyírfa-csemete

lesz varázsütésre egyszerre te,

tündér, kit a természet nekem ad,

hogy végre jót is adjon –

Szeretek itt a rév körül a parton.

Veled terhes a táj. Mozgásodat

– ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad –

rajzolja, skicceli,

el-eltalálja, aztán elveti

a nád, a sás, a fűzfaág kitartón;

ahány bokor, tréfálva fölmutat,

– jó volna? – mondja s rögtön visszakap.

S ha végül is megkönyörül az alkony

s ha végül is te vagy, oly csoda vagy,

mint a tengerhab-szülte istenasszony,

az alaktalanságból, a csaló

homályból a mellreszorítható

szelíd, biztos valóság… főleg aztán,

hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Csehovtól a novellákat vagy a drámákat szereti?

Inkább a novellákat ismerem jól vagy viszonylag jól, az Unalmas történetet mondhatnám például. Valamikor rájátszottam egy novellában, és én is írtam egy Unalmas utazás címűt, a Vigíliában jelent meg. De a kedvenc novelláim közé tartozik például Tamási Áron Rendes feltámadás című írása. Azt hiszem, hogy a huszadik század egyik legszebb elbeszélése.

Sport / sportoló?

Az evezés, a víz, a Duna. Gyerekkoromban sokat korcsolyáztam, majdnem műkorcsolyázó szinten, de azért nem, csak hát tudtam kadetugrásokat csinálni, amivel nagy sikert lehetett aratni az akkor fölvizezett és jégpályákká változtatott gimnáziumi udvarokon, mint a Szilágyi Gimnáziumban, és akkor a lányok bámulták, hogy lehet ilyen koszorút végig ugrálni. Győrben kezdtem a korcsolyázást, pedig ott nem volt akkor műjégpálya, így csak akkor lehetett korcsolyázni, ha elég hideg volt, befagytak a vizek. Persze, azért az evezés állt hozzám közel leginkább, ugye a nyár…

Képzőművész / műalkotás?

Megint a személyes kötődés, a győri kötődés, Borsos Miklóssal nagyon közeli, jó barátságban voltam. Én nyitottam meg az életmű-kiállítását annak idején a Nemzeti Galériában és Győrben a Káptalandombon, egy középkori házban állandó kiállítását. Most csak a „Borsos-ház” néven emlegetik ezt a helyszínt. 1972-ben kötetnyi versem elé Borsos írt előszót.

Zenész / zenemű?

Természetesen ezek mindig igazságtalan dolgok, mert ötvenet legalább kellene most sorolnom, hogy valamennyire hitelesen mondjam, hogy mi az, ami fontos nekem, s ami nélkülözhetetlen, de talán az egyik legszebb darab, amit valaha élveztem és szerettem, az Bartók III. zongoraversenyének lassú, Adagio religioso tétele, melynek vallásos hangulata van, holott Bartók nem volt tételesen vallásos, inkább nyitottság volt benne a világ iránt. De az ott megszólaló korál mégis vallomás.

Tudós, tudomány?

Nem nagyon volt a tudománnyal kapcsolatom, rossz tanuló voltam, fizikából megbuktam, nem nagyon dicsekedhetek a tudománnyal való rezonanciáimmal. Talán a filozófiával komolyabb kapcsolatom alakult ki, Teilhard de Chardin evolúciós vallásfilozófiai írásai nagyon elgondolkodtatóak voltak számomra. Öröm Babits irodalomtörténetét vagy Szabolcsi Bence zenetudományi írásait olvasni. Szépségük által jókedvre derítenek.