Sosem laktam a III. kerületben, de mintha csak a sors rendezte volna így, lakhelyemről, a lágymányosi Kosztolányi Dezső térről a születésem évében, 1965-ben indult meg a 86-os busz, vagyis a közvetlen összeköttetés Óbudával. Gyerekkori sétáim így gyakran vezettek ide, a szülői, nagyszülői ambíció hamar megismertette velem a környék építészeti emlékeit, kultúrtörténeti érdekességeit. Az aquincumi kirándulások, a nyáresti hangversenyek a Zichy-kastély kertjében, vagy az ismerősök testvérhegyi kertjéből nyíló kilátás – benne az épülő lakótelepek abszurd látványával –, ez az én kis magán óbudai anzikszom, ami persze azóta sok mindennel kiegészült: többek közt a Társaskör koncertjeivel, a külföldi vendégekkel a Kéhli vendéglőben elköltött vacsorákkal, vagy a tévéstúdióból visszaváltozott zsinagóga megható megnyitásának emlékével.

De egy olyan dinamikusan fejlődő városrészben, mint Óbuda, az emlékek csak az inspiráció forrásai lehetnek, azt a tudatot erősíthetik, hogy mi magunk is ennek az ódon kövek által nap mint nap tudatosított évezredes történelmi folytonosságnak vagyunk a részei.

Hogy a Római Birodalom óta mi minden történt ezen a tájon, az jórészt közismert. Hogy a szerves fejlődésbe hogy nyúlt bele olykor vagy az erőszakos rombolás, vagy a modernizáció kényszeres tenni akarása, azt is láthatjuk. Most azonban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeum sorsával hivatalból is törődnöm kell, megtapasztaltam minden hanyatlás, romlás és erőszakos modernizáció ellenére e folytonosság erejét.

Mert bármilyen rossz állapotban is van a kastély maga, bármennyire is esetleges az udvart közrefogó épületszárnyak funkciója, ha az ember felmegy a XVIII. század hatvanas éveiben épült rózsaszín központi épület tetőterébe, és ott meglátja a jórészt eredeti faszerkezetet, belegondol abba, hogy az épületben valaha Mária Terézia is aludt – egyébként épp valahol ott, ahol mostanság a Kassák-relikviákat őrizzük –, akkor a régi mesterek munkája láttán nem érezhet mást, csak tetterőt. Azt a kötelezettséget, ami ennek a folytonosságnak a megőrzését, új tartalommal való megtöltését szolgálja.

Az egykoron a Dunára kifutó kert manapság töredezett aszfaltja, rajta a vidám fiatalok mulatozásainak nyomát magán viselő kiszolgálóhelységek otrombaságával, folyamatosan emlékeztet a feladat nagyságára s persze az utókor méltatlanságára. Kassák Lajos életművének nemzetközi jelentőségét egyre inkább elismerik a tudományos világban és a műkereskedelemben is. És amikor a világ leghíresebb múzeumainak vezetői – mint mondjuk a párizsi Pompidou Központ igazgatója – elzarándokolnak a Kassák Múzeumba, mert nagyra becsülik az itt végzett munkát, akkor világossá válik, hogy a lényeg, amit nem lehet csupán elszánással és néhány százmillióval megteremteni, az mégiscsak megvan: az épület évszázados nemes vonalai s az a szellemi tartalom, ami a barokk stílusú épületben Kassák és a hazai avantgárd bemutatására ilyen magas színvonalon képes.

Ilyen adottságok mellett szinte eltörpül a halaszthatatlan feladat, a Zichy-kastély felújítása. Hogy aztán hamarosan egy képzeletbeli anzikszon a kastélyt építő Zichy Miklós és az épület mai „lakója”, Kassák Lajos egy jóindulatú mosollyal nyugtázhassák az utókor igyekezetét.