Az ezredforduló idején, egészen pontosan 2000-ben kezdtem közvetlenebbül kötődni Óbudához. Az első években a munkát, később már személyes kapcsolatokat, egy idő után a családot, majd pár évig az otthont is jelentette. 

Az első pillanattól fogva – már a 18-as busz ablakán keresztül is – szembeötlő volt Óbuda sokszínűsége, ellentmondásosnak tűnő jelenségei által formált változatossága. A múzeumban dolgozva, és Óbudához kötődő történeti, társadalomtörténeti kutatásokat folytatva egyre inkább elmerültem a település múltjának izgalmas kavalkádjában, kifogyhatatlan történeteiben, épületeiben, tárgyaiban, lakosaiban, embereiben: az óbudai zenebona, a Főtér alatti középkori templomromok (katedrálisok!), a kastély, a kiscelli kegyhely, a Szent Péter és Pál templom, közelében Budapest legrégebbi református temploma, alatta a középkori királyi, királynéi vár romjaival, a reformkor legmonumentálisabb zsinagógája, a Goli (Goldberger gyár), az Árpád híd, a Faluház, a Flórián, a Szentháromság-szobor, a Zichyek, Bebo, Madarassy, Kunitzer, Leon H., San Marco hercegné, Krúdy, Ugray, a német vöröskereszt, Örlős, Harrer, Goldbergerek, Esterházy, Csukás, Gelléri, felsorolhatatlan. És Aquincum időszakát még nem is érintettük…, rengeteg arca van a városnak.

Az Óbudai Anzikszot olvasva ebből az ezernyi arcból, történetből, emberből, épületből, jelenségből, ismerhetünk meg – kellemes hangulatú beszélgetések, írások, képek formájában – egyre többet és többet, közelebb hozva Óbudát, talán magát az „óbudaiságot”.

Viszket Zoltán