Nincs olyan családi ebéd, hogy ne beszélnénk Óbudáról. 

Ez a sokadik mondat, amit elkezdek írni, eddig mindegyiket kitöröltem, mindegyikkel volt valami baj. Először leírtam, hogy Óbuda a szívem csücske, de ahogy leírtam, semmitmondónak tűnt, túl elhasználtnak.

Kezdjem a nagyszüleimmel, vagy még korábbról? Vagy meséljek arról, miért szeretem Varga Imre várakozó esernyős nőit? Vagy egyszerűen soroljam fel, hogy hány szállal kötődöm ide, hogy itt születtem, a Szent Margit kórház régi téglaépületében, és ha elmegyünk mellette a villamossal, mindig mondom a gyerekeknek, ez a régi Margit kórház, látjátok, itt születtem, ők pedig legyintenek, és kórusban válaszolják, tudjuk, már mondtad. Persze, hogy mondtam, már mindent mondtam, mindent megmutattam. 

Gyerekkoromban engem sem érdekeltek a régi történetek, most pedig legszívesebben csak ezeket hallgatom, mert ha Óbudáról beszélünk, itt van az egész családom, az ükanyámtól kezdve a dédszüleimen át a nagyszüleimig, és persze az anyukám, a nagynéném, és itt vagyunk mi is, a férjem, aki fellép a Kobuciban, és a gyerekeim, akik ide járnak iskolába, és én is, akinek a kedvence a Szent Péter és Pál templom előtti nagy gesztenyefa és a bajszos Szent Flórián szobor.