Így esett, hogy vasárnap délelőttönként kimentünk a Rómaira, vízre tettük a hajót, és föleveztünk Szentendre fölé a Határcsárdáig, ott lehajítottunk egy korsó sört (ő fizetett!), lefelé csorogva megettem az általa hozott négy szendvicsből hármat, a három almából kettőt. Isten nyugosztaljon, drága Lajos!

Tóth Zsuzsánnába nem Óbudán lettem szerelmes, de 1975. február 22-én, a Madách Színház farsangi bálján megismerve és beleszerelmesedve már az óbudai Kerék utcába kísértem haza.

Alig több mint egy év múlva, április 9-én 10 óra 30 perckor kötöttünk házasságot az III. kerületi tanács házasságkötő termében. Ezt – napra, órára pontosan – megismételtük húsz év múlva, merthogy közben elváltunk, mással házasodtunk, elváltunk, de ennél a második házasságkötésnél már a gyerekeink voltak a tanúk, a ház pedig már a III. kerületi önkormányzat nevet viselte az új keresztségben.

Huszonkét éve már annak, hogy ötletemmel megkerestem Kurucz Katit az Aquincumi Múzeumnál, hogy mit szólna egy olyan költőversenyhez, ahol a pályázók egy megadott témára időmértékes versben írt zöngeményeiket a környezethez illő tógában-tunikában adnák elő jeles aktorok, a győztesek pedig babérkoszorúval ékesítve ünnepeltethetnék magukat. Tetszett neki. 2019-ben már a XXII. Aquincumi Költőversenynek ad otthont a Múzeum. A szépen szárba szökkenő közös munka eredménye lett aztán olyan színházi előadások sora, amelyeket évezredekkel ezelőtt vetettek papírra jeles görög vagy római szerzők, de a legutóbbi előadások (Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban, Kleist: Amphitryon) már modern földolgozásban idézik a régmúltat, csakúgy, mint az idei bemutató: Dürrenmatt Nagy Romulusa.

Ha annyi millióm lenne hirtelen, ahányszor felléptem az Óbudai Társaskörben, megoldódnának nem annyira súlyos, de mindig létező anyagi gondjaim. Ha meg hozzászámolnám az Óbudán abszolvált összes fellépésemet, tán milliárdos lennék!

Ezeknek a fellépéseknek a sorát gazdagították azok a versmondások is, amelyeket a boldog emlékű április negyedikéken és november hetedikéken követtem el jeles színész- és énekes kollégákkal együtt Óbuda gyáraiban, üzemeiben és intézményeiben.

Tanúja lehettem annak, hogy egyik alkalommal Simándy József így dallott a „Hazám, hazám…”-ban: „Úgy tépi künn az orkán, mint az orkán itt belül!” Kívül-belül dühöngött az orkán. Máskor meg az ünnepség elején megszólaló himnusz lemeze elakadt, és zengve ismételte: „áldd meg… áldd meg… áldd meg!” Amikor este elmeséltem a színházban, hogy mi történt, Körmendi Jancsi azt mondta: „Még jó, hogy nem ott akadt el, hogy „Balsors… balsors… balsors”!

Sorolhatnám, hogy mi minden köt még Óbudához, de betelne vele az Óbudai Anziksz. Elég legyen tehát annyi, hogy jóllehet, nem Óbudán lakom, de naponta áthaladok rajta, ha Pilisborosjenőről indulva délnek haladok a dolgomra. Óbuda kikerülhetetlenül bekerült az életembe!