Gyerekkoromban, amikor még Óbudán laktunk, a kis srácok körében igen népszerűek voltak a képregények, és én is szívesen lapozgattam Tarzan és Rahan, az újkőkori ember kalandjairól szóló újságokat. Azt hiszem, akkor örökre belém ivódott a könnyű, laza, mégis pontos illusztrációk csodálata, szeretete. Később magam is megpróbálkoztam néhány Tarzan-figurával, de nem lettek se lazák, se pontosak, és talán nem ártott volna némi Barcsay-féle anatómiai tudás sem a megrajzolásukhoz.

Aztán évekkel később találkoztam Zórád Ernő rajzaival, és ismét ugyanarra a könnyed, mégis virtuóz ábrázolásra csodálkoztam rá, mint egykor a képregényekben.

Emlékszem, egyszer láttam tőle egy illusztrációt a múlt századi Óbudáról – csak néztem a képet, és egy pillanat alatt már ott is voltam a macskaköves utcán, ott üldögéltem a kockás abroszos kertvendéglőben.

Persze Óbuda azóta sokat változott, de Zórád mégis megfogott valamit: valamit, ami a mai napig ott van és él ebben a városrészben, valamit, ami örök.

Köztudott, hogy a művészek számára az egyik legfontosabb kérdés: vajon lehetséges-e örök értéket, maradandót alkotni? Én mostanában sokat rajzolok, festek, és nagy izgalommal keresem a fények, árnyékok, formák, terek ábrázolásának lehetőségét. Nagyon szeretem csinálni, ennek köszönhetően már évek óta gyűlnek itthon a műveim, és annyi helyet foglalnak, hogy lassan kiköltözhetek a műtermemből. Számtalanszor felvetődött már bennem is a kérdés: vajon mi lesz ezekkel a festményekkel, rajzokkal, vajon hagyok-e bárki számára valami maradandót?

Aztán, úgy öt évvel ezelőtt, ahogy ott álltam az egyik remek kortárs festő, Király Gábor képe előtt, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy hamarosan megtalálom a választ. Néztem a festményt a Duna partján álló cirkuszos kocsival, a csíkos nyugágyban pihenő nővel, a lógófülű kutyával (egyébként ő a mi Ilka kutyánk), az evező férfival, és ott volt előttem a kimerevített pillanat, az időkapszulába zárt Fellini. (Kép: 93. oldal – a szerk.)

Tíz évvel ezelőtt álmodtuk meg a Duna-parti Kultúrbisztrót. Azóta sok gyerekkel találkoztunk a Felliniben, napközben totyogók, nyakban ülők, rohangálók vizeznek, kavicsoznak a parton, hintáznak a fák alatt. Visszajárnak.

Néha elképzelem, ahogy ezek a gyerekek majd húsz év múlva ülnek egy asztal körül, és az egyiküknek eszébe jut a Római-part, a csíkos nyugágy, a cirkuszos kocsi, és talán felteszi a kérdést: tényleg, emlékeztek a Fellinire? Ti is álltatok térdig a Dunában? Kacsáztatok a parton? Telerajzoltátok a kőteraszt? És ha ez így lesz, akkor végre kimondhatom, hogy igen, tessék, tényleg hagytam valamit magam után, alkottam valami maradandót. Mert emléket létrehozni – számomra ez az igazi művészet.