Ékantaráni Déví Dászí, polgári nevén Jelena Kijevből érkezett, és – ahogy mondja – teljesen véletlenül került Magyarországra. Az első légitámadások idején a kijevi szentélybe menekült, ahol több hívő gyűlt össze. Úgy gondolta, itt biztonságban átvészeli a háborút. De egy hét elteltével világossá vált, hogy nem maradhatnak együtt, mindenkinek egyéni úton kell menekülnie. Előbb vidékre, a magyarországi Krisnavölgyhöz hasonló farmra utazott.
„Azt hittem, egy kicsit megpihenünk, és addigra vége is lesz az egésznek – mondja nevetve. Március elején Ukrajnában még télies az időjárás, ezért nem maradhattam a farmon, mert a körülmények ezt nem tették lehetővé. Túl sokan voltunk már, és kevés volt a lakhatásra alkalmas épület. Összeültünk, és azt a döntést hoztuk, hogy a családosok Ukrajna nyugati részébe húzódnak, míg mi, hajadonok külföldre megyünk. Ekkor már több külföldi közösségből hívtak minket, hogy menedéket tudnak nyújtani. Ennek ellenére én egyáltalán nem terveztem Magyarországra jönni. Február 25-én kora reggel egy hátizsákkal és a legszükségesebb dolgokkal csak a legközelebbi óvóhelyig akartam elfutni, mert robbanásokat hallottam egészen közelről. Még egy váltás ruhát se tettem be. Abban jöttem el, ami rajtam volt. Azóta nem voltam otthon… Akkor se tudtam hazamenni, amikor eljöttünk a farmról, mert már nem volt üzemanyag és veszélyes is volt.”
Maradt otthon valaki? – kérdezem.
„Nem, egyedül éltem egy albérletben. Munkanapokon angoltanérként dolgoztam, hétvégente pedig a szentélyben volt lelki szolgálatom. A rokonaim mind Oroszországban élnek. Ők is hívtak magukhoz, de nem akarok Oroszországba menni. Ráadásul ők nem hívők, így ezért sem akarok velük élni. Úgy érzem, nekem a Krisna-tudatú hívők a családom, itt lelki szolgálattal foglalkozom, és nagyon jó érzem magam, mert szeretettel fogadtak.”
Arról, hogy miként ismerkedett meg a krisnásokkal, így mesél:
„Nagyon régen volt, még Kijevben, 10 évvel ezelőtt. Először a kereszténység felé fordultam, hiszen csecsemőkoromban megkereszteltek. A keresztszülők elméletileg felelősséget vállalnak a gyermek lelki fejlődéséért, de én életemben nem láttam őket. Válaszokat kerestem, így jutottam el egy prédikátor előadására, aki a természet törvényeiről beszélt, ekkor felismertem, hogy ez rólam szól. Itt hallottam először arról, hogyan kell helyesen étkezni, hogy jobb, ha nem eszünk húst, tojást, halat. Később találkoztam a hinduizmusról szóló irodalommal, és ezekben a könyvekben megtaláltam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre máshol nem.”
Amikor azt kérdezem, milyen tervei vannak a jövőt illetően, hosszan, hangosan kacag.
„Szeretnék, de nem tudok tervezni. Minden egyes napot külön élek meg, tulajdonképpen így is kellene élni. Sok tervem volt, de tavaly február 24-én mind füstbe ment. Bár anyagi szempontból nem tartják Ukrajnát kedvező helynek, de pont a sok nehézség miatt lelki értelemben nagyon jól lehet fejlődni. Ukrajnában nagyon összetartó a krisnások közössége, tényleg itt leltem meg a családom. Különben, ha nem lennék hívő, engem semmi más nem kötne Ukrajnához, egyszerűen csak eljöttem volna, és új életet kezdtem volna. A közösség hiányzik a legjobban, nagyon szeretnék visszamenni. Nem vagyok babonás, de egész februárban kibírhatatlanul viszketett a talpam, tudtam, hogy ez az utazás jele. Nem értettem, hová lesz a menet, hiszen a nyári szabadság még messze volt, és végül március 6-án már itt voltam. Sohasem akartam elhagyni Ukrajnát, szerettem a régi életemet.”
–
Lílá-mají Déví Dászí színésznő volt. Nevének jelentése az isteni játékok szolgálója.
„Akkor lesz meg a lelki nevünk, amikor lelki avatást kapunk, ekkor egy mantrát is kapunk. 1986-ban Kijevben csatlakoztam a mozgalomhoz. Az élet értelmét kerestem. Látom magam négyéves kislányként, ahogy az eget kémlelem, és pilóta akarok lenni, vagy űrhajós. Közel laktunk a donyecki repülőtérhez, sajnos anyukám még mindig ott van. Tudok vele beszélni, de folyamatosak a bombázások, nagyon féltem. Emlékszem a vágyra, ahogy kislányként lapozni akarok egyet abban, ami látható, hogy meglessem, mi van mögötte, mint a bábszínházban. Látjuk a bábokat, de tudjuk, hogy van valami mögöttük, ami mozgatja őket, ezt akartam látni. A 70-es években Nyizsnyij Novgorodban éltem, és itt találkoztam a hatha jógával, ami a Szovjetunióban tiltott volt. Éltem Moszkvában, Szentpéterváron, Ufában, Baskíriában – ahogy mondani szokták, a szovjet világ gyermeke vagyok. A világ minden vallását tanulmányoztam, nagy volt a tudáséhségem. Amellett, hogy a moszkvai színiakadémia színész és rendező szakán végeztem, filozófiát hallgattam, és ültem a Lenin Könyvtárban, faltam a könyveket. Keveset dolgoztam színészként, pantomimet oktattam, majd megismerkedtem a bhakti jógával és elindultam efelé a másik világ felé.”
Adódik a kérdés, hogy miben tér el a lelki élet Magyarországon és Ukrajnában.
„Alapvetően semmiben. Ugyanazok a tanok, ugyanazok az ünnepek, ugyanaz az öröm. Apró különbségek vannak. A magyarok muzikálisabbak, itt mindenki énekel. Az ételosztás Magyarországon nagyobb szabású. Mi is osztunk meleg ételt rászorulóknak, de nincs ilyen közösségi összejövetel-jellege. Magyarországon alapvetően jobban át vannak gondolva a dolgok, jobban meg vannak tervezve a részletek. Az ukrán hívek nagyon lágyak és nyitottak, itt pedig inkább összeszedettebbek, tudatosabbak, talán kevésbé emocionálisak, mint az ukránok. Úgy látom, itt a társadalom egésze pozitívabban áll a Krisna-hívőkhöz.”
Arról, hogy mi a helyzet a kijevi templomban, így mesél:
„Működik, de csökkentett üzemmódban. Nekünk nagy istenségszobraink vannak, mint Indiában, ezeket el kellett csomagolni és biztonságba helyezni. Az áhítatok sem a hagyományos módon zajlanak. Az imaterem egy csupa ablak, világos helység. Ezt most nem használhatjuk, mert ha robbanás történne, a szilánkok megölnék azokat, akik imádkoznak. Így most félreesőbb, kisebb helyen imádkoznak. A gyerekeim és az unokáim is Kijevben maradtak.”
Hogyan érte a háború? – kérdezem.
„Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Felkeltem hajnalban, és elkezdett csöngeni a telefonom. Nem nagyon követem a híreket. Reggel, amikor felkelek, a vallási feladataimat végzem el először: imádkozom, meditálok, áldást kérek az Istentől az egész hátralévő napra. Azon a reggelen Indiából hívtak a barátaim, és szóltak, hogy el kell menekülnöm Ukrajnából, aztán a lányom telefonált. Amikor elkezdődött a háború, egyáltalán nem féltem. Biztos voltam benne, hogy otthon maradok, imádkozni fogok, és az imával segítem a győzelmünket. De aztán nagy volt a nyomás a környezetem részéről, és isteni indíttatást is éreztem arra, hogy elhagyjam az országot. Magyarországra tavaly áprilisban érkeztem. Előtte Ukrajna nyugati részében, Ungváron húztam meg magam, ahol a barátaim létrehoztak egy szentélyt. Végsősoron örülök, hogy eljöttem, mert nagyszerű élményeket szereztem, annyi csodálatos dolog történt itt velem.”
Ahogy mondja, nagyon boldog itt.
„Nagyon sok lelki támogatást kaptam. Kijevben nem a szentélyben laktam, itt pedig igen, és itt érzem az isteni jelenlétet. Ennek ellenére szeretnék visszatérni.”
Van valami elképzelése, mikor történhet ez meg?
„A védák nem csak hitéleti kérdéssel foglalkoznak, hanem tudománnyal is. Az asztrológiai jóslat szerint ez több évig el fog húzódni. Talán nem fog addig tartani, mint a harmincéves háború, de nagyon nehéz a helyzet, mert mindenkinek megvan a maga igazságfelfogása. Ha mindenki megtérne az Istenhez, felfognák, hogy nincs min háborúzni, ez az anyagi világ átmeneti, a túlvilág pedig örök.”
Bhaktipád Gószvámi az egyetlen férfi, akivel beszélgettem. Ő korábban érkezett Magyarországra, hiszen a férfiak a teljeskörű orosz invázió óta nem hagyhatják el Ukrajnát.
„A 90-es évek elején jöttem Magyarországra, amikor szétesett a Szovjetunió. Ungváron születtem, anyukám magyar, ő már 1989-ben ideköltözött, akkor én még a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Itt nem volt annyi maffiózó, meg bandita, mint ott. A Krisna-hittel már Magyarországon találkoztam. Gyerekkorom óta keresem az élet értelmét. Megy, fut, szalad, munka, otthon, munka, meghalni – annak mi értelme? Itt találtam meg a válaszokat, és 1996-ban szerzetes lettem.”
Hol volt 2022. február 24-én? – kérdezem.
„Amikor elindult a konfliktus, épp Szombathelyen voltam, ott van egy központunk. Rögtön tudtuk, hogy lesznek menekültek. A magyarországi fővezető koordinációja alatt összeállt egy csapat, és gyorsan felosztottuk, hogy kinek mi lesz a szerepe. Nagyon korlátozott volt a kapacitásunk. Volt egy nemzetközi csapat, amelyen belül meg voltak osztva a telefonszámok, elérhetőségek. Azok, akik eldöntötték, hogy Magyarországra vagy Magyarországon keresztül menekülnének, már Ukrajnából fel tudták venni velem a kapcsolatot. Sokan olyan sokkban voltak, hogy azt sem tudták, merre induljanak. Mivel én ismerem Ukrajnát, már onnan tudtam őket navigálni. Volt, amikor párhuzamosan 3-4 csoportot kellett koordinálnom, akik különböző helyekről, Dnyiproból, Odesszából, Kijevből indultak. Fontos volt még azt megszervezni, hogy melyik határra menjenek, ott mit csináljanak. Volt, hogy 24 órát kellett várni, mert akkora volt a torlódás a határátkelőkön. Sokaknak nem volt útlevelük, ez is megnehezítette a kijutást. Igyekeztünk a túlterhelt csapi határról Románia és Szlovákia felé irányítani őket, ebben az ottani hívek voltak segítségünkre. Próbáltunk maximálisan segíteni, ezért megszerveztük, hogy autókkal menjenek el értük a határ magyar oldalára, vizet és élelmet is rögtön vigyenek. Nagyon megviselten érkeztek. A vonatközlekedés összeomlott. Volt, hogy órákig álltak a hegyekben, érkezett olyan is, akinek a házát már lebombázták, kisgyerekes családok, terhes nők. Egy ilyen út nagyon megterhelő. Volt olyan, akin láttuk, hogy kínzás lenne még aznap Budapestig is elhozni, és meg kellett állni pihenni pár napra Debrecenben. A Krisnavölgyben az óvodatermet alakították át a fogadásukra. Sajnos nem tudtunk ágyakat szerezni, csak matracokat. Amikor már a templom is megtelt, a híveink saját otthonukba fogadták be a menekülteket akár több hétre is, csodálatosan gondoskodva róluk. A legnehezebben azokat a helyzeteket oldottuk meg, amikor csak akkor hívtak minket, amikor itt voltak, mert hirtelen kellett szállást keresnünk. Emellett pszichológiai támogatásra is szükség volt, meg kellett nyugtatni, bátorítani őket, hogy biztonságban vannak, ide már nem jönnek a rakéták.”