Talán épp akkor adta a Goldberger gyár munkásai kezébe a szépirodalmat, mikor én a gimnázium egyik nyári szünetében, hatvan fokos pokolban, vegyszerszagban és vegyi anyagoktól átitatott lucsokban ácsorogtam, nyolc órán át, a kelmefestőben, műszak végére elmerevedett karokkal kapkodva a hengerekről folyamatos üzemben, megállíthatatlanul hömpölygő, frissen festett anyag szélei után. Egy hónap nem a világ, szívünkben savak, ahogy a nóta mondja, védőitalnak tej, idegölő monotonitásra gyógyírnek dobozszám fogyott a dohányozni kiszökdöső munkásasszonyok zsebében lapuló Románc és Symphonia.
Piroska büszke volt rá, hogy a munkások olvasnak, lelkesen beszélgetett velük kölcsönözés közben, és szemet hunyt afölött, ha alkalomadtán egy könyv nem került vissza.
Ez volt a kezdete a pályának, amire „levelezőn” készült; népművelés-könyvtár szak, ingázás havonta vonattal Debrecenbe és vissza, közben jöttek a gyerekek, három fiú, úgyhogy, ahogy mondogatta, „a nyolcvanas évek eleje kimaradt”. Kimaradt neki a hazai underground zenei élet nagy korszaka, velem együtt – de ezért a hiányért mindkettőnket kárpótolt a 2000-ben, barátságunkkal kezdődő, s haláláig tartó irodalomszervezői munka.
A szíve Óbudáért dobogott, ide járt gimibe, az Árpádba. Évről évre ki nem hagyta volna a középiskola romantikus pillanatait felidéző osztálytalálkozókat, melyeknek szervezője is volt. Lelkesen böngészte, ha eljött az ideje, az interneten közzétett étlapokat, intézte a Zöld Kapu és a Kerék Vendéglő kerthelyiségeiben az asztalfoglalásokat.
Hűsége a múlthoz nem nosztalgiából fakadt: a kapcsolatok ápolása életeleme, életmunkája volt.
Évről-évre megkönnyezte a távol maradottak sorát gyarapító halottakat; két osztálytalálkozó közt nem volt rest a nyomaveszett osztálytársak után addig kutatni, míg valami hozzájuk vezető szálra nem akadt. Kitartóan csüngött telefonon, facebookon, s boldogan újságolta, ha sikerült összehoznia egy randit a harminc, negyven, ötven éve nem látott barátnőkkel, akik többnyire sorsuk rosszra, olykor tragédiába forduló történeteinek „szégyenével” bujkáltak a többiek elől, volt, hogy nélkülözések közt, amit Piroska próbált a maga eszközeivel, főként a figyelmével, odafordulásával, szeretetével orvosolni.
Piroska szíve Óbudáért dobogott, itt lakott, élt az ’56-os események után elítélt édesapja, Kéri József váci börtöntársa, Göncz Árpád is, az Árpád gimi szomszédságában, a Bécsi úton, ahová a kádári konszolidáció kezdetétől, kislánykorától a rendszerváltásig a Göncz család baráti körének tagjaként felnőttként is el-ellátogatott, utóbb gyakorta felemlegetve a legendává lett históriát a gangos házban a hokedlin üldögélő testőrről, aki hivatalból őrizte, a szemétlevitelkor is követte az egy ideig még ott élő, frissen választott köztársasági elnököt.
Mikor Óbuda Önkormányzata és a Göncz Árpád alapítvány emléktáblát állított a Bécsi úti ház falán, Göncz Árpád halálát követően, Piroska ott állt – ahogy utána évről évre – egy szál virággal a család, a barátok, az emlékezők körében.
Ahogy ez a csodás életpálya Óbudáról indult, több szálon is, ugyanúgy a tragikus váratlansággal becsapó hiány is fájt Óbudának; a „Golis” időket követően, ahogy az ország számtalan kis könyvtára, úgy a Fő téri Krúdy könyvtár is élvezte Piroska rendíthetetlen közművelődés, népművelés iránti elkötelezettségének, szívbéli lelkesedéstől fűtött kitartó, lankadatlan munkájának hatását.
A Szépírók Társaságának egyik alapítójaként, majd titkáraként, s 2012 óta mint a Társaság elnökhelyettese járta a kis- és nagytelepüléseket, határon innen és túl, minden más ügyét, olykor még a családiakat is alárendelve a kiskönyvtárak irodalmi eseményeinek, az író-olvasó találkozóknak.
Ha nem is óbudai, de harmadik kerületi vonatkozású a család, a fiai sorsának alakulása is, akik a nagy hagyományú békásmegyeri gimnázium tanulói lettek mindhárman, ahogy jöttek egymás után a sorban. A távoli budai elit közegében, a hűvösvölgyi irodalmi szalonok világában szocializálódott fiúk a város másik végébe, a lakótelepi Veres Péterbe jártak édesanyjuknak a gimnázium értékei, törekvései melletti elkötelezettsége jóvoltából.
A Szépírók Társaságának az óbudai Krúdy könyvtárral közösen, immár öt éve elindított Jöjjön ki Óbudára sorozata sem rutineljárásként érte el a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárak egyikeként a Fő térit: a hajdani könyvtáros és népművelő figyelmét nem kerülte el, talán egy blogbejegyzésben megengedhető ezzel dicsekedni, apám hetvenes évektől datált óbudaiságának legfontosabb színtereként a Krúdy könyvtár – ami a jelenlegi Esernyős kialakításakor került át a Fő tér egyik oldaláról a másikra, kicsit szűkösebb, de annál szerethetőbb körülmények közé.
A szintén harmadik kerületi Platán Könyvtár is egy régi barátság jegyében a Pók utcai lakótelepen élő író, Noth Zsuzsanna kapcsán került képbe az irodalmi szervezők, s elsősorban a Szépírók Társasága számára, s marad továbbra is kedves, Kéri Piroska munkáját folytatandó.
A Jöjjön ki Óbudára sorozatban, a lakótelepen, a Spar mögötti panelek egyikében élő Szávai Géza író estjét szervezte utoljára Piroska.
Különösen szívén viselte, s á-tól z-ig, személyes mélységekig ismerte, együttérzőn követte a határon túli magyarlakta vidékek rendszerváltás előtti és utáni áttelepültjeinek életét, az ide emigrált írók pályáját.
Az irodalmi élet hétköznapjain az irodalmi „háttérmunkásokra”, élettársakra, feleségekre, családtagokra is jutott ideje.
A Bukarestről a nyolcvanas évek csernobili katasztrófája során traumatizált, férjével együtt átmenekített, s Óbudán a panelvilág üde színfoltjaként fellelhető Pont Kiadó alapítójaként, mai napig ügyvezetőként tevékenykedő írófeleséggel, Szávai Ilonával is barátságot ápolt, kiadói tevékenységét, főként mint kis kiadóét, különösképpen tisztelve, számontartva.
Piroska szíve a Duna-parti életért is dobogott, a harmadik kerületi partszakaszon kedvenc helyeinek egyike volt a Rómain a Fellini, és a családjával nyaranta látogatott Pünkösdfürdői strand.
Szívesen, bár ritkán látott vendég volt Rómaifürdőn Esterházy Péterék családi házában éppúgy, mint Aquincumban Vámos Miklós és Esze Dóra írók otthonában.
