Kellemetlen meglepetésekre számíthatnánk, ha valóban egy az egyben akarnánk visszahozni a római időket: borból is sűrűbbet, tisztítatlanabbat kortyolnánk, meggysör és üdítő helyett pedig kecsketejjel oltanánk szomjunkat. Épp nemrégiben olvashattunk arról, mennyi évszázados kellemetlenség árán szokott hozzá az európaiak nagyobb része a tejfogyasztáshoz. Talán jobb is, hogy ennek az útnak már nem az elején vagyunk.
A vasárnap délután békésen sétálgató közemberek pedig kiemelkedő lakomára sem feltétlenül gondolhattak. Étkük sokkal inkább volt saláta, olajbogyó és tojás, valamint mentával és rutával ízesített gödölye.
Mindenesetre a hússal töltött tortilla mindenképp finomabb a kukoricakásánál, még ha az árát kicsit sokalljuk is. Ettek egyébként a rómaiak mindent a szarvastól a nyúlon át egészen a peléig és a halakig.
A római időket megidéző, szeptember 10-11-ei hétvégén tartott AmfiFeszt felső, amfiteátrum feletti sora klasszikus kirakodóvásárra emlékeztet. Akad a fentebb említett alkoholos bonbonokon és tortillán túl kézműves szörp, bor, tömény ital, de kicsit odébb már római mézes tallér is. Plusz agyagedények, fonott munkák, apró kövekből készült képek. A kisgyerekek kezében pajzs és fakard, esetleg műanyag üdítős palack. Ékszerkészítés ötszáz forinttól kettőezer-ötszázig. „További jó hagyományőrzést”, halljuk hátunk mögül a jókívánságot. Az időjárás közben felemás, folyamatosan esővel fenyeget, de többnyire mégsem váltja be ígéretét.
A mi amfifesztes napunk a vasárnap, szombat estétől pedig aggasztó is figyelni az előrejelzéseket. Csak nehogy elmossa az eső a fesztivál második napját, imádkozunk, és szerencsére ez végül nem is történik meg. Igaz, időnként elcseperedik, rögtön a fő programpont, a gladiátorviadal elején, például. A bemondó viszont nyugodt, egy kis eső nem állíthatja meg a mindenre elszánt küzdőket. És valóban, hamar elül a zivatarocska, kisüt a nap, melegebbre is fordul.
Izgulhattak a jó időért a szülők is, elvégre egy hasonló fesztiválnál kevés tökéletesebb családi program akad a hétvégére. Előfordulnak hagyományőrző harmincas férfiak is nagy szakállal, ahogy érdeklődő fiatal párok szintén. De azért többségében kisgyerekesek érkeznek. Az aquincumi katonavárosi amfiteátrum bejárása már a programok nélkül is élményt ad, hát még azokkal együtt! Kiszaladgálják magukat a kicsik, többen összecsapnak frissen készített kardjaikkal.
„Nesze nektek, barbárok” – szól a rögtönzött csatakiáltás. A lányokat persze jobban megfoghatja a henna és a „drótból szőtt ékszerálmok”.
Kezdő íjászok, szevasztok!
Épp nekik ajánlják a frissen készült fegyvert. A kardkészítés, kardozós-íjászkodós szerepjáték valódi közösségi élményt ad, s nem a képernyő előtt töltött órák számát növeli. Ez a fajta közösségi élmény ritkaság számba megy manapság, de gyerekkorunkból hasonló programokra emlékszem, mint amilyeneknek a mostani AmfiFeszt is teret adott. Amikor a világban, úgy tűnik, minden végképp megváltozik, ezt a fajta állandóságot megtapasztalni kifejezetten nyugtató érzés.
Írásunk bevezetőjében a Brian életéből vett idézetet emlegettük (ti. „Mit adtak nekünk a rómaiak?…”), de az ötletet nem nevezhetjük sajátnak. Az AmfiFeszt egyik oszlopára kiragasztva olvashattuk a kérdést, a mellette lengedező papírlapon pedig a film másik poénját: „Romanes eunt domus”. Szorgos kezek piros színnel a javítást is elvégezték, így lett belőle „Romani ite domum” (Rómaiak, menjetek haza! – a szerk. ). Mert hát valóban, mit jelentene az, hogy „a romanes nevűek a házba mennek”? A nyelvtani pontosság mindenek előtt! És ha már arról beszélünk, mit hogyan kell írni, térjünk ki a fesztivál madárlátványosságaira is! A gyerekek némileg megilletődve figyelik a gyönyörű, hatalmas karmú állatokat, melyeknek gondozói közben az örök látogatói kérdéseken és szokásokon mulatnak. Kiderül például, hogy hiába nem kutyáról vagy macskáról van szó, egy jól megtermett madarat is cukinak talál boldog-boldogtalan, bármit csináljon is. De pontosan milyen fajról van szó? Az időnként az amfiteátrum felett nagy köröket leíró madarakat ki sasnak, valamilyen sólyomnak tippeli. De amikor utóbb barátomat kérdezem, elhangzik a vércse, illetve a „valami héjahibrid” lehetősége is. Rákérdezek inkább a helyszínen a legilletékesebbeknél, hogy aztán értetlenül keresgéljek a „hériszként” hallott madárra. Kiderül, csak kicsit lőttem mellé: valójában Harris-ölyvek ezek, amelyek ha egészen az amfiteátrum túloldaláig is szállnak, sőt, a Nagyszombat utca tetején telepednek meg, végül hívásra mindig visszatérnek a fesztiválbejárat mellé.
Az egész napos programok közt a mindenféle kézműveskedés lehetőségei mellett akadnak kifejezetten mozgalmasak esemélyek is. Az egyik helyen olyan vidáman ropják, hogy az ember attól elmosolyodik, ahogy a távolból figyeli. A mellette lévő játék koreográfiáján nehéz rögtön eligazodni, de annyi biztos, hogy a füves terület közepét érdemes kerülni, különben egy nagyobb hálóval ejtik foglyul az emberfiát. Akad aztán római szépségszalon, barbár bátorságpróba, régészhomokozó és antik fogadóiroda is.
A színpadként funkcionáló központi részen láthatók a nagyobb programok, úgy mint: barbár-római összecsapás, rabszolgavásár, légiós seregszemle. Szórakoztató hallgatni, ahogy a résztvevők belehelyezkednek a szerepekbe, de épp csak annyira, mintha bábszínházi előadók lennének, s folyamatosan mutatnák, hogy csak a gyerekek kedvéért játszanak.
Főleg, amikor a bemondó hirtelen rászól a már birkózó delikvensekre, hogy jól van, elég lesz már, csak semmi durvulás.
Felvonulnak az „ókor legújabb trendjei”, a divatbemutató pedig ugyancsak kiváló terep egy kis játékos tanulásra. A „kalcedonból készült gyöngysor” kifejezetten egzotikusan hangzik, de rögtön vissza is rázódunk a valóságba, amikor halljuk: azért volt szükség a szegecselt talpra, mert különben csúszott volna a lábuk a vizes és véres talajon. Van aztán itt minden, mit csak el tudunk képzelni: gyapjútunika, nemezkalap vagy épp szágum. Utóbbira szintén érdemes rákeresnünk, hogy megtudjuk, fibulával megtűzött katonai köpenyről van szó. Egyik szó magyarázata követeli a másikét: a fibula olyan ruhakapocs volt, amellyel az ókorban a köpenyt vagy felsőruhát tűzték össze a vállon.
Bemondónk közben nem rest kikacsintani sem, a szandál-zoknit például úgy vezeti fel, mint amely ma már nem túl szexi, de régen igenis hordták, hogy a lábujjakat ne sértsék fel a kis kövecsek.
Egészen sokszínű egyébként ez az ókori Róma, akad itt mindenki kelta, barbár harcostól kezdve szarmata hölgyön át egészen szkítákig. Kapunk magyarázatot a harcosok kékre festett arcára is: nem az Avatar korai hőseiről van szó, hanem már a csata előtt halottá nyilvánították magukat, hogy aztán ne féljenek a haláltól. De védték őket mindenféle mágikus rajzolatok is.
Az egyértelműen kiderül, hogy az AmfiFeszt fő programpontja az áldozatbemutatással megspékelt gladiátorjáték. Mindenkit fel is szólítanak rá, hogy húzódjon minél távolabb, és ezúttal a gyerekeket se hagyják szanaszét futkározni. Közben – mint fentebb is említettük – elered az eső, de ez nem állhat a lelkes érdeklődők és a harcosok közé. Akkora a hájp, hogy már kezdem azt hinni, tényleg valami egészen rendkívüli, valóban egymásnak esős harc következik. De inkább olyan az egész, mint egyfajta élőszereplős számítógépes játék. A felek tisztességgel megküzdenek, az egyik végül a másik fölé kerekedik, majd odébbállnak, és jönnek a soron következők. Közben azért mégis el-elszaladnak a gyerekek, de baj nem esik, mindenki érdeklődve figyeli a gladiátorszínházat, ezt a XXI. század elején is érdekfeszítő mulatságot.
Mintha az évtizedek tényleg elzárnának valamit, hogy végül ne is igen tudjunk hinni az élmények jelenkori megismételhetőségében. Az AmfiFeszten látott római hagyományőrzős-gyereknapozós mulatság is hasonló érzést kelthet. Mintha csak a mai tízévesek hirtelen újra Winnetou-könyveket kezdenének falni. Vagy mintha újra előkerülnének gyerekkorunk kedvencei a mágneses horgászjátéktól a kis sellőkig, amelyeket, ha a fagyasztóba tettük, az uszonyuk színe kékre váltott. Ezek persze nagyon korhoz kötöttnek tűnnek, de ha az ember jobban elvész a felnőttlétben vagy a digitális világban, hiheti azt is: a mai fiatalokat már tényleg nem köti le a kardkészítés, a gyöngyrakosgatás és a nemezelés.
Ki tudja, talán mégis lesz a jövőben is búcsú és céllövölde, fognak a gyereknapon zsákbamacskát húzni és fesztivál időben újrajátszani a barbár-római csatákat? Az olyan kezdeményezések, mint amilyen az AmfiFeszt, reményt adhatnak, hogy a múlt átmenthető a jövőbe.
