Hogyan került Szigetmonostorra?

A kilencvenes évek közepén vettem egy telket közel a Dunához. Már itt laktam, amikor egy vasárnap a szigeten bóklásztam Surányban, és a sziget legmagasabb pontján megláttam egy telket. Rabul ejtett a panoráma. A derékig érő fűben megpillantottam egy korhadt táblát, amit már csak a szentlélek tartott, azon ákombákomokkal volt egy telefonszám, innen már sima ügy volt. Azonnal megvettem 300 ezer forintért. Ide építettem egy házat, amiben most is lakom.

Hogyan kezdett el újságírással foglalkozni?

Pályamódosításra kényszerültem. 1970-ben fejeztem be a főiskolát, eredetileg okleveles fizika-kémia szakos tanár vagyok, egy évet tanítottam is egy Verbász nevű bácskai sváb kisvárosban.

Honnan származik?

Délvidéki vagyok. A Vajdaságban, azon belül Nagybecskereken születtem 1947-ben. Ez Újvidéktől ötven kilométerre van. A II. világháború végéig nagyon vegyes lakosságú terület volt, mi magyarok voltunk, de szerbek, szlovákok, románok, svábok, sőt franciák is éltek a környéken. Ilyen vegyes környezetben éltem és cseperedtem fel a húgommal együtt. A gimnáziumban szerbhorvát és magyar nyelvet tanultam, illetve németet és latint, négy nyelvet. Úgy belénk verték ott a németet, hogy mai napig nem tudom elfelejteni. Az angollal már másképp vagyok. Élt a városban egy idős hölgy, aki ugyan itt született, de valahogy kikerült Angliába és Oxfordban végzett. Aranyos, de szigorú tanárnő volt. Volt a gimnáziumban egy nagyon szép lány, mindenki rajongott érte, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy akarok-e vele angolórára járni, mert megtalálta ezt a tanárnőt, de ő azt kérte, hogy vigyen magával párt. Nem hittem el, hogy ekkora szerencse ért, még az se tántorított el, hogy hat kilométerre lakott a tanárnő. Rendíthetetlenül mentem télen-nyáron hetente kétszer.  Mit sem tudtam arról, hogy életem későbbi szakaszában az angol nyelvtudásomnak fogom köszönni a pályafutásomat. Elvégeztem a tanárképzőt, és imádtam tanítani, de megfogadtam, hogy nem állok le, amíg el nem végzem az egyetemet.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Az édesanyám háztartásbeli volt, az édesapám munkásember. Semmi különös.

És végül elvégezte az egyetemet? 

Beiratkoztam az Újvidéki Egyetemen fizika szakra. Rögtön a harmadik évre vettek föl, mert jó eredményeim voltak. Az elméleti és nukleáris fizikát választottam szakiránynak. Két év alatt végeztem. Egyetemi diploma és tanári oklevél volt a kezemben, amikor szembe jött egy pályázat. Szerkesztőt kerestek a Magyar Szó külpolitikai rovatába, ami a Vajdaság legnagyobb, ötvenezer példányban megjelenő napilapja volt. Ma is megjelenik. Felvettek, és mentorom lett egy idősebb, nagy szaktekintélyű kolléga, aki elkezdte okítani az újságíró szakmát. Tíz évig voltam a Magyar Szónál, utána Újvidékre költöztem, és bekerültem a jugoszláv televízióhoz. Közben kitört a délszláv háború, forgatócsoporttal jártam a frontot. Nehezemre esik ezekről az élményekről beszélni. Azt megelőzően a ’89-es román forradalmat is végigforgattuk.  Nagyon elegem volt az erőszakból, és 1992-ben Magyarországra költöztem. Bagdadban voltam az iraki háború kirobbanása előtt egy hónappal. Még láttam Szaddám Huszeint a kivégzése előtt. A jugoszláv köztársasági elnök kíséretében egyike voltam a négy újságírónak, akik mehettek vele, hogy behajtsuk az eladott harckocsik árát, de nem fizetett. Az valami vérfagyasztó volt. Kevés helyen éltem át olyan perceket, mint ott. Azt mondták a testőrök, ha megmozdulunk vagy benyúlunk a zsebünkbe, azonnal a földre terepnek. Bagdadban láttuk, hogy a levegőben lógott a háború. 

Mi volt az a pont, amikor a délszláv háború olyan mértéket öltött, hogy úgy döntött, eljön az országból?

Szarajevó és Mosztár. Mosztárt úgy szétlőtték, hogy úgy nézett ki, mint Berlin a második világháború után a régi filmeken. Ekkor kerültem a Magyar Televízóba.

Voltak szerencsés pillanatok is a pályafutásában?

A 70-es években egy lengyelországi bevetésen voltam, mikor Jaruzelski bevezette a rendkívüli állapotot. Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője egy titkos helyen bujkált Gdanskban, körözték az egész országban. A jugoszláv nagykövetségen keresztül kaptunk egy fülest, aminek köszönhetően sikerült interjút csinálnom vele. Egy nap megjelent a szállodánknál egy elsötétített ablakú kocsi. Beültettek, és azt se láttuk, merre megyünk. Megérkeztünk egy óriási templomhoz, a nevét se tudom, nem árulták el. Ott kitessékeltek, és azt mondták, hogy itt menjünk le a pincébe. Levittek vagy három emelet mélyre. Ott találkoztam vele. Kimentünk Gdanskban a piacra, forgattunk, azt soha nem kívánom senkinek, amit én akkor láttam. Olyan szegénység volt. Bementünk egy vendéglőbe ebédelni. Ebéd az volt, de amikor kértünk sört, azt mondták, hogy nincs sör. És feketén hozták az ételt is.

A sok viszontagság mellett mi volt élete legjobb időszaka?

Épp betöltöttem a harmincat, amikor fiatal feleségemmel, Annával elindultunk Amerikába. Könnyebb elsorolnom, hogy hol nem jártam, mint az, hogy hol voltam. Az összes valamire való látnivalót Chicagótól Dél-Dakotán át a coloradoi Grand Canyonig végigjártuk, itt még indián rezervátumban is voltunk, beléptünk a sziú indiánok, a legharcosabb törzs területére is. Megjegyzem, még a vadnyugaton, az indián rezervátumban is találkoztunk egy magyar emberrel, aki a II. világháborúban a visszavonuló amerikai csapatokkal jött nyugatra. Indián nőt vett feleségül, lett két lányuk, és egy szép tehéncsordája, és ő üzemeltette a vendéglőt, ahová az indiánok bevásárolni is jártak, a felesége, mint a többi indián asszony pedig kézműves termékeket készít. Kért minket, hogy meséljünk a Lánchídról, és elkezdett sírni. Olyan megható volt. Azt mondta, legutóbb ’53-ban hallott magyar szót, amikor egy magyar katolikus pap érkezett téríteni a rezervátumba. Itt volt részünk a hagyományos indián ajándékozási szertartásban is. Megálltak előttünk, velünk szemközt, és elkezdték indián szertartás szerint az ajándékokat átadni. A férfi mindig szólt az asszonynak, hogy a szatyorból most ezt vegye elő, azt vegye elő. Az asszony ünnepélyesen rátett Annára egy nyakéket. Aztán jöttek a fülbevalók, a nyakláncok, a karkötők indián gyöngyökkel. Utána kerültem én sorra, ugyanígy. Először kaptam egy toll fejdíszt, feltette a fejemre, aztán sorra a többit, nyaklánc, karkötő. Elképesztő volt. Mondtam a feleségemnek, ide figyelj, ezek az emberek annyira aranyosak, hogy nem érdekel, vedd elő a legszebb ajándékainkat, ami van. Egyet az asszonynak, egyet a férfinak. Mi is megajándékoztuk őket magyar népi hímzésű asztalterítővel, meg ami nálunk volt. Nem sok mindennel, mert csak egy hátizsákkal mentünk. Ez egy életre belém ivódott, ez a barátság, ez a szeretet. Pedig mit beszéltek nekem a barátaim, hogy majd megskalpolnak, meg kirabolnak. Ez volt a legdrámaibb mozzanata az egész 64 napos amerikai utunknak. A munkahelyemmel az volt a megállapodás, hogy kapok két hónap szabadságot, de időnként levélben tudósítanom kell Amerikából, így több egyetemre is ellátogattunk, és a houstoni NASA-központba is, ahol láttam a két még fel nem lőtt holdrakétát.

Hogyan jöttek a nyugdíjas évek?

A televíziós pályafutásomat a Magyar TV 1-es csatornájánál fejeztem be. Amikor jött a Horn-kormány, azt mondták, mindenki szedje össze a cuccait, a fiókját ürítse ki, és hagyja el a szerkesztőséget, a ma esti híradót már nem mi szerkesztjük. Átmentem egy kereskedelmi televízióhoz, ahol lehúztam négy évet, de egyszer csak, ’98 tavaszán azon kaptuk magunkat, hogy nem kapunk fizetést. Akkor kerültem az ország legnagyobb szaklap-kiadójához. Volt az életemben egy olyan epizód is, amikor Belgrádba kerültem a Magyar Távirati Iroda balkáni tudósítójaként. Soha korábban nem volt ilyen feszített tempójú munkám. Este tízkor zuhantam ágyba, és reggel ötkor már küldtem az első jelentéseket Budapestre, hogy mi a helyzet a Balkánon. Továbbá minden reggel személyesen kellett tájékoztatnom a nagykövetet a helyzetről. Ahogy felébredtem, bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a szerb nyelvű híradót az elmúlt éjszakáról. Másról sem szóltak, mint arról, hogy az éjszaka milyen fegyveres leszámolások voltak.

Végül hogyan jutott a nárciszföldre?

Közben csak sikerült nyugdíjba mennem. Úgy tíz évvel ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy van itt ez a szép nárciszmező. A föld nem az enyém, hanem a helyi iskola igazgatónőjéé. Náluk az egész család allergiás a virágporra, így nem akartak vele foglalkozni. A virágokat még az ő édesanyja ültette. Amikor nyílnak a virágok, gátlástalanul szed belőle, aki akar. Volt, hogy úgy lopták, hogy megállt 4-5 kocsi és kaszálták. Akkor megkerestem Julikát, a tulajdonost és megállapodtunk, hogy rendet csinálok. Rögtön egymás tenyerébe csaptunk, és megosztottuk a bevételt. Nekem ez szórakozás. Imádom a virágokat. Beszélgetek velük, amikor ott vagyok. Csak az a baj, hogy ez a virágmező lassan százéves, és lassan elöregszik. Fel kellene újítani. Megvan ennek is a technikája, a gumókat fel kellene ekével hozni, szétválogatni, levédeni rovarirtószerrel, egész télen pincében tárolni, és a rákövetkező év tavaszán megművelni a telket, feltárcsázni és újraültetni. Addig is minden évben, amikor virágzik a nárcisz, reggeltől estig itt vagyok. Vigyázom, őrzöm.