Harmincöt éves a Társaskör, ennek apropóján szerepelsz a mellékletben mint a játszóhelyhez kötődő művész. Beszéljünk először a harmincöt éves Fesztbaum Béláról.
Azokra az évekre kérdezel most rá, amikor is az egyik legtöbbet játszó színésze vagyok a magyar színházi szcénának. Tizenkét-három éve a Vígszínházban, sokat dolgozom, főleg közepes és inkább kicsi szerepekben. Ezt a kiváltságomat nem veszítettem el mostanáig sem, döntően epizodista vagyok. Szóval harmincöt évesen gyakorló színész, aki figyel, tanul, készül, dolgozik.
Akkor hol tartottál azokban az ügyekben, amelyeket azóta megvalósítottál? Képzések, még egy diploma, doktori.
Akkoriban annyi időt töltöttem már gyakorlattal, hogy elkezdett hiányozni az elmélet. Találkozhattam legendás színészekkel, Bárdy Gyuri bácsival például, aki jó barátságába fogadott, picit még ott volt Tábori Nóra, Benkő Gyula bácsit is lehetett hallani. Történetek, arcélek, kibogozásra váró összefüggések jöttek felém. Idővel kiapadhatatlan szenvedély és örömforrás lett számomra a Vígszínház, és ezáltal a magyar színjátszás 19. század végi és 20. századi története is. A Víg modelljét, világát értékesnek gondolom és szeretem az épületet is a maga teátrális mivoltában, azaz azt, hogy nem egy hentes boltból vagy moziból lett színház, hanem színháznak tervezték. Visszatérve: elkezdtem ezzel foglalkozni és igyekeztem becsatlakozni olyan képzésekbe, ahol egyéb ismeretekre is szert tettem, végül aztán a kutatási területeimnek mindig köze lett ehhez az intézményhez. A bölcsészkaron átfogóbb, színháztudományi szempontból foglalkoztam a Vígszínház történetével, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megszerzett doktorim témája pedig egy olyan tanulmány lett, amelynek főszereplője Ditrói Mór, a Víg első művészeti igazgatója. Egyébként ekkoriban indultak el azok a saját vagy független dolgaim, amelyeket azóta is ápolok – ennek az egyik szép és számomra nagyon fontos állomása az Óbudai Társaskörben bemutatott Seress Rezső-est. 2008-ban született meg a Víg Házi Színpadán a Kosztolányi-estem, ami tulajdonképpen a mai napig megy. Egyik versének első mondatával indul: „Most harminckét éves vagyok” – 2008-ban harminchárom voltam, szóval valóban ekkortájt keletkezett bennem a vágy, hogy mást is mutassak magamból a közönségnek. Az első állomás volt ez az est. A szinte ismeretlen vígszínházi karakterszínész felmegy a házi színpadra – mi lesz ebből? Egy tízéves széria… Harmincöt körül teljesedtek ki bennem ezek a vágyak.
Tele voltál ambícióval és tervekkel.
És megvalósításra váró ötletekkel, amelyekben tudtam, hogy meddig nyújtózkodhatok. Én nem kaptam rendezési lehetőséget – csak jóval később, egyetlenegyszer –, szóval afelé terelt az élet, hogy ha szeretnék mondani valamit, akkor azt fogalmazzam meg én. Voltak egyébként előképeim az egyszemélyes műfajjal kapcsolatban.
Más alkat, mint én, de nagyon hasonló bennünk az egy est felépítéséhez kötődő viszonyunk és az ehhez kapcsolódó szenvedély is. Fontos impulzusokat nyújtott ahhoz, hogy hogyan induljak el a saját utamon. Erősen hatott rám Benedek Miklós életműve is, a Budapest Orfeum és a korszakhoz fűződő személyes viszonya, hogy hogyan kezeli ezt a világot, s hogy hogyan lesz például egy egyszerű sanzonestből színházi élmény. Szerkeszteni nagyon szeretek. Olyan anyagokból főleg, amelyek nem színházra íródtak, érdekes játék egy ívet összehozni. Amelyben beszélhetek a korról, amelyről szól, a helyről, amelyben született, de arról a korról is, amelyben előadom, és közben beszélhetek saját magamról.
Amikor említetted, hogy epizodista vagy, eszembe jutott, amit Gerdesits Ferenc mondott nekem évekkel ezelőtt: a jó comprimario adja fel a nagyoknak a labdát, azaz az epizodistának ugyanolyan jónak kell lennie, mint a főszereplőnek. Ugyanannyit tesz hozzá az előadás színvonalához.
Tudniillik észreveszed, ha nem jó. Olyan ez, mint a filmzene. Akkor veszed észre, ha hiányzik. Igaza van, ugyanakkor nem is lennék ennyire szerény: a kis szerep is nagy. Persze teljesen más létezést kíván, ha az ember bemegy a színpadra hétkor és csak tízkor jön ki, esetleg közben a takarásban iszik egy pohár vizet, mint ha kétszer hét perce vagy hét oldala van egy előadásban. Másféle koncentráció, de mindkettő nagyon sűrű. Nekem a teljes pályám során mindig kevesebb időm volt arra, hogy a közönség tetszését elnyerjem vagy az adott színdarabot szolgáljam. Cserébe viszont az estek, amelyeket létrehoztam vagy szerkesztettem, igazán nagy falatok. De hozzá kell tennem, hogy nem keserűségből születtek. Molnár Gál Péter írta az egyszemélyes műfajról: „Milyen is egy önálló est? Nyíltszíni panasz, hogy figyeljetek rám, tudok én ennél többet is.” Igen, van ilyen, és hazudnék, ha tagadnám, hogy a megmutatkozni vágyás bennem is megvolt. De keserűség soha. Színészi sértettségből nem lehet előadást csinálni.
Amikor a személyiségeden gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy olyan vagy, mint egy festmény. Léptékében mint a Munkácsy-trilógia darabjai, amelyeken a nagy egész részleteiben is egységet alkot. Szélesvásznú művész vagy, akinek folyamatosan jár az esze, egy nagyon is józan pali, miközben az ilyen figurák általában őrültek. Valami mindig mozog benned.
Megtisztelő a nagykép-hasonlat. Az összes pici megfestett részletben örömömet lelem. Ha éppen valaminek zenében kell kijönnie, akkor a zene által jön ki, ha rockzenekart kell alapítanom, akkor úgy. Ha egy bárban zongorázom Seress-dalokat, akkor úgy, s ha tudományos kutatásban tudok megfogalmazni valamit, akkor az történik. Nagy ajándék, hogy több területen ki tudok teljesedni és a befogadónak is tetszik. Hat éve érkezett ehhez egy külön érték, egy kisfiú, aki mindezt más fénytörésbe helyezte, és lett még egy posztom, amelyen szintén szívesen helyt állok.
Sajnos sok közös este kimarad, hiszen speciális foglalkozás az enyém, ugyanakkor már ezekben az években is átadok neki valamit, ami nagyon fontos: amikor elmegyek dolgozni, azt látja, hogy örömmel teszem. Mindazt, amit felsoroltál, nehéz lenne másképp csinálni. Amikor apu elmegy, örömmel megy, és apu nem fáradtan tér haza. Ezzel neki is adok egy mintát – teljesen mindegy, mi lesz belőle, az élet fontos része, hogy az ember szeresse a munkáját.
Egertől, ahol te kezdted az iskolát, teljesen elszakadtál? Egyáltalán kötődsz helyekhez?
Fővárosi életemet Pesten kezdtem, nagyon szeretem az Újlipót világát, de Budán is otthon vagyok, sőt szülővárosomban, Egerben is, a környéken van egy kis házunk. Sokan Nyugat felé vonulnak pihenni a fővárosból, mi épp ellenkezőleg: a Bükk, a Mátra, a jó levegő és nyugalom irányába, ahol lehet szalonnát sütni és jó egri borokat kortyolni. Sok áldozatot kíván ezt tartani, kezelni, de nem engedtem el. Mert helyekhez kötődöm. Így aztán Óbudához is. Egy hullámhosszon rezeg a Seress-anyag a Társaskör szellemiségével, azért is tartott ki ilyen sokáig, ezzel együtt egyfajta otthonom a Társaskör is, kicsit mindig úgy megyek oda, mintha hazamennék.
