Hogyan kezdődött? 

KG: Négyen vagyunk testvérek, Ákos, a bátyánk, fazekas és cserépkályhás volt, rengeteg vásárban jártunk vele, itthon és külföldön egyaránt. Ott már nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne valami egyéni dolgot csinálni a vendéglátás terén is. És mivel zenéltünk, ez a kettő 2005-ben találkozott Kapolcson.

KA: Igazából a népzenei gyökér az, ami meghatározza a működésünket. Pécelen nőttünk fel, az ottani népzenei együttes, a Cimbora oszlopos tagjai voltunk mindketten. Közös hangszerünk a citera volt, emellett Gábor játszott kobzán, én pedig furulyán. Tehát ott ő kísért engem, aztán később, amikor szintet léptünk, ő lett a hegedűs, én meg a brácsás, úgyhogy fordult a kocka, és én kísértem őt. Kobucis szempontból talán ez a legmeghatározóbb közös élmény, ami aztán a kapolcsi kezdeteknél nagyon fontos alappillére volt az egésznek.

És honnan jött ehhez a vendéglátós tudás? Mert azért az is egy szakma…

KG: Nem vagyunk vendéglátós dinasztia, sem a  családunkban, sem a szűk ismeretségi körünkben nem volt ennek előzménye, de menet közben megtanultuk a dolgokat. Voltak elképzeléseink, és a naiv gondolatainkat az élet szépen, mint a folyómederben a kavicsokat, irányba terelte. 

Mennyire volt fájdalmas a tanulás?

KG: Meglehetősen. Nyilván, mint minden ilyen vállalkozásnak, ennek is voltak mélypontjai az elmúlt húsz évben, ahol igazából csak azért nem hagytuk abba, mert annyi pénzzel tartoztunk mindenkinek, hogy ilyen opció nem volt. 

KA: De azt azért nagyon hamar megéreztük, hogy ez egy működő koncepció, csak ahogy Kapolcson is, muszáj volt a kezdeti lelkesedésünkből bizonyos szempontból visszavenni, és a profizmus irányába elmozdulni, úgy az óbudai kezdeteknél is ugyanez volt. Elkezdtük egy fél évig tartó, majdnem tisztán népzenei, kicsi világzenével fűszerezett zenei kínálattal, majd hamar rájöttünk, hogy óriási csőd lesz, ha ehhez ennyire ragaszkodunk, tehát nyitottunk más műfajok felé. 

KG: Volt egy olyan attitűdünk, ami nélkül szerintem nem is lehet ezt csinálni: hogy nincs más. Olyan verzió nincs, hogy ez ne működjön. Hanem, hogy akkor addig csiszoljuk, nyilván bizonyos keretek között, amíg jó nem lesz. Ez védekező mechanizmus is volt, hiszen ha elkezdtük volna emészteni magunkat azon, hogy mi nem fog működni, az káros lett volna az egészre nézvést. 

Honnan volt körülöttetek az a közeg?

KA: A hozzáállásunkból fakad, hogy világéletünkben elég nagy baráti körünk volt, így mind Kapolcson, mind később alapvetően ebből merítettünk. És ez a mai napig megvan, dolgozunk együtt gyerekkori barátokkal is. Ez egy megbízható kör. És ha van egy ilyen jó csapat, egy alapmiliő és -hangulat, akkor a meghirdetett munkahelyekre is olyan embereket sikerül bevonzani, akik könnyebben fel tudják venni a fonalat.

Jól bírták, jól bírják ezek a kapcsolatok a közös munkát?

KA: Nyilván nem csak móka, kacagás az egész. Húsz év alatt jöttek és mentek is kollégák, de azt elmondhatom, hogy komolyabb törés nem volt senkivel. A barátságok pedig – mert sok van – teherbírók. 

KG: Az egyszer sem merült fel a történetünkben, hogy azért, mert éppen rosszabbul megy a cég, nem fizetjük ki a kollégáinkat. Ez segít abban, hogy ne legyen összeveszés. Meg hát baromi jófejek a barátaink, hál’ Istennek – és kitartók voltak ők is.

Milyen volt, amikor az első félév után rájöttetek, hogy amit megálmodtatok, az úgy nem fog működni?

KA: Egyáltalán nem volt fájdalmas, mert tulajdonképpen kinyílt a világ. Egyébként sem voltunk vaskalaposak, akik egész nap csak népzenét hallgatnak. Nagyon szerettük a rock and rollt, gyerekként is, nagyon szerettük a bluest, úgyhogy ezek az irányok tulajdonképpen otthonosak voltak, csak azt éreztük a kezdeteknél, hogy ebbe a koncepcióba nem biztos, hogy beleférnek. És Kapolcsba nem is fért volna bele, viszont az óbudai helyszín egyrészt sokkal nagyobb, másrészt teljesen más hangulata van. Meg máshogy érkezik egy ember, ha a fővárosi otthonából átmegy egy szórakozóhelyre, mint hogyha kimozdul és tíz napig fesztiválon van. Ezt a hangulatkülönbséget is le kellett követnünk, így gyakorlatilag organikusan jött be a többi műfaj is.

Hogy jött a helyszín?

KG: Évente tíz napig működtünk Kapolcson, de úgy éreztük, ezzel érdemes foglalkozni, szerettük volna mindenképpen kibővíteni. Kerestünk sokfelé helyeket, és egy ismerős javasolta Óbudát, mondván, van itt egy eldugott kastélyudvar. Teljesen ismeretlenül jöttünk, de elkezdtük kidolgozni az együttműködést a kastélyon belül is, a színházakkal, múzeumokkal, illetve egy idő után a kerülettel is lett egy elég szoros együttműködésünk.

Akkoriban azért alapvetés volt, hogy Budán minek csinálni valamit…

KA: Voltak kétségeink az elején, hogy a lokáció mennyire válik majd be. Kapolcson is megpróbáltak megijeszteni, hogy a falu szélén vagyunk, és ez is hasonlóan indult, mondván, „nem belváros, kutya nem megy oda”, de hála Istennek, rá tudtunk cáfolni.

Mennyire kultúrmisszió, amit csináltok?

KA: Érzékeny egyensúly van a programstruktúránkban:  sok koncertünk megbukik a mai napig is, amelyek nélkül viszont nem az lenne a hely, ami. Szerintem ebben teljesen egyetértünk: muszáj vállalnunk olyan eseményeket, amelyek nem termelnek profitot, viszont összességében az egésznek a nívóját, meg azt a missziót, amit te is emlegetsz, garantálják.

KG: Meg ez nem is kötelező és fájdalmas dolog, hiszen sokszor pont ezek a kedvenc produkcióink. Mindenféle negatív felhang nélkül: egy Dresch Mihály-koncerten sohasem lesznek annyian, hogy az megérje, de az nem azért éri meg, mert anyagilag jó, hanem azért, mert egy zsenit lehet hallgatni a színpadon. 

KA: Ezzel együtt sem biztos, hogy minden évben annyi ilyen előadót tudunk felléptetni, amennyit szeretnénk, a költségek nálunk is meredeken nőttek az utóbbi években, és egész egyszerűen ott van  a rezsi, amit ki kell termelni. De ha azt érezzük, hogy kivész a dologból az, ami a lelke, és a nullához közelít azoknak a koncerteknek a száma, amelyek az igazán értékes művészeti teljesítményt hozzák, akkor nincs értelme csinálni. Akkor le kell húzni a rolót. Nagy öröm, hogy nem itt tartunk. 

Mi az, amitől számotokra igazán értékes egy klub? 

KA: Soha nem volt üzleti tervünk, amire fel akartuk húzni a koncepciót, hanem mindig előbbre volt az érzés, amit nem is feltétlenül egyeztettünk, mert annyira evidens volt számunkra. Tulajdonképpen az volt, ami a magabiztosságunkat meg a határozottságunkat adta, hogy volt egy kimondatlan érzés ezzel az egésszel kapcsolatban, amiben hittünk: az, hogy ha mi élvezzük ezt a saját baráti körünkben, akkor talán szélesebb körben is át tudjuk adni.

A személyzeti rész mennyit változott az elmúlt 15 évben?

KA: Igazából van egy 8-10 fős alapstábunk, amelynek tagjai szinte a kezdetektől velünk vannak, a többiek személye meg változik. Hatvanan vagyunk már, és azt hiszem, hogyha van egy erős mag, akkor a többi feladat megoldható. 

KG: A közeli stábunknál, amelynek tagjai egész évben velünk dolgoznak, nem annyira jellemző a fluktuáció. És a szezonalitás ellenére is van egy csomó olyan munkatársunk, akik – bár télen nincsenek itt, mert ezt nem tudjuk megengedni magunknak – évről évre visszajönnek…

KA: Sőt, fordítva is: van olyan nagyon jó gyerekkori barátunk, aki nem bírja a tömeget, úgyhogy ő zárástól nyitásig van velünk.

Olyan ötlet nem merült fel, hogy „csináljunk téli Kobucit”?

KG: Volt egy-két próbálkozás, Budán és Pesten is, amelyekről inkább nem is beszélünk. Ezek nem úgy alakultak, és kénytelenek voltunk elfogadni, hogy az úgy, abban a formában nem működik. 

KA: Arra jók voltak, hogy még jobban értékeltük, hogy Óbudán működik a Kobuci, mert egész egyszerűen nem a mi világunk a Belváros. Ott nem ment át az, hogy nincsen whisky-kólánk, meg felvodkázott energiaitalunk. Aztán feladtuk a küzdelmet, és azt mondtuk, olyan jól vagyunk itt, hogy nem stresszelünk ezen.

KG: Egy ideje nem erőltetjük, de azért gondolkodunk róla. Ez egy ilyen se veled, se nélküled dolog. Nyilván van ennek az egésznek egy gazdasági része is, egyre nagyobb a stáb, és ezt nem olyan könnyű fél évből kigazdálkodni, annak ellenére sem, hogy töredéke a téli stáb a nyárinak. 

KA: Augusztus vége felé már körvonalazódik a következő szezon programja, és a helyszíni tervek is már fejben vannak, tehát zárás után azonnal el kell kezdenünk a következő nyitásra készülni, emiatt nem feltétlenül érezzük azt az űrt az életünkben, amit be kéne tölteni egy jó téli hellyel. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem lesz ebből semmi.

KG: Egyébként szerintem a szezonalitás minden nehézsége ellenére valamilyen szinten hozzátesz az egészhez, mert így van egy fél év, amikor a közönséggel, a zenekarokkal együtt csak várunk és gondolunk egymásra.

A budapesti klubokban dívik az az szokás, hogy lemegy a koncert 10-ig, 11-kor meg kezdődik a következő, teljesen más közönségnek szóló program, újabb belépő ellenében. Ti hogy tudjátok elkerülni ezt?

KA: Nyilván tudnánk többet keresni azzal, ha két bulit szerveznénk egy estére, de ezt annyira övön aluliak éljük meg, hogy soha nem vezettük be. Az, hogy ha valakinek, aki este tíz után érkezik, legyen jelképes összeggel egy külön belépő, az elképzelhető. De aki már vett egy koncertjegyet, azt nem fogjuk kiküldeni azért, hogy még egyszer fizessen egy DJ-buliért. A kollégák, vagy más szórakozóhelyek védelmében azért annyit mondhatok, hogy ez nem egy egyedi példa, külföldön is így működik nagyon sok helyen. Madridban ugyanez történt velem tavaly, vendégként, és nem volt jó érzés: szerintem hamarabb húzzuk le a rolót, minthogy ebbe belevágnánk.

Beck Zoli úgy fogalmazott, ti nem csak egy hely vagytok, ahová le lehet menni játszani, hanem valami van mögötte. Tényleg van? És ha igen, akkor meg lehet fogalmazni, hogy mi az?

KA: Egyrészt én szeretem, hogy bizonyos értelemben van egyfajta kimondatlanság ebben az egészben, amit, ha jól értem, érzel te is, meg te is, meg én is. És nekem tetszik ez a kimondatlanság, mert ha ezek ki vannak mondva, akkor közhelyek, meg giccses dolgok jönnek ki belőle. Nagy Krisztián, a kommunikációs vezetőnk, aki most már tizenhárom éve velünk van, azt szokta mondani, hogy az emberi közelségek, a valódi emberi kapcsolódások, az egymásra figyelés, a miliő, az, hogy a szép fák alatt ülünk, az, hogy egy baráti társaság ennek az egésznek az alapja, amit ki tudunk bővíteni… Meg az, hogy ez hiteles, és nem csak beszélünk róla, hanem csináljuk is húsz éve. 

KG: Igyekszünk természetesek maradni, és igyekszünk arra törekedni, hogy az adott körülmények között mindenki jól érezhesse magát: a zenész a színpadon, a közönség a közönség soraiban. És nyilván azért ez egy munkahely, tehát nem állíthatjuk, hogy itt nincsenek nehéz napok, nincsenek borzasztó hosszú műszakok, nincsenek adott esetben elégedetlenségek, de ezeket igyekszünk úgy kezelni, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy „szeretem ezt csinálni”. És ha mindenki jól érzi magát az adott szituációban, akkor az nemcsak külön-külön valósul meg, hanem összeadódik, és mindenki kap a jó érzése mellé egy kis pluszt is.

KA: Egyébként nagyon fontos, és ne felejtsük el, hogy oké, hogy mi ezt a gondolatiságot képviseljük, de ha ez nem rezonálna a zenész kollégákéval, akkor az egész nem érne semmit. Tehát, hogy amíg van egy Beck Zolink, aki ezt pontosan érti, és ugyanezt hozza vissza a színpadon, elbúcsúztatja helyettünk a stábunkat az adott évben például… Így kerek a történet, a művészek nélkül mi hiába akarnánk barátkozni. Ezért marad kimondatlan egy csomó minden, mert velük nyilván nem ülünk le és nem beszéljük át, hogy mit szeretnénk viszonthallani, hanem ránk éreznek, mi rájuk érzünk, és működik a dolog.

Hol van ma a Kobuci az életetekben? 

KA: Nekem mindig is fontos volt, hogy ne kizárólagosan a Kobucival foglalkozzam, mert úgy éreztem, hogy nagyobb rálátásom van a működésünkre, hogyha mást is megtartok az életemben. Ez ma is így van. Borászkodással és zenéléssel foglalkozom a Kobuci mellett. Nyilvánvalóan nem tudunk, és nem is szabad ugyanúgy hozzáállnunk, mint 20 évvel ezelőtt, amikor pultoztunk, Gábor volt az üzletvezető, én zenéltem, besegítettem a pultba, szaladgáltam a csavarboltba – ezt az intenzitást negyven környékén már nem érdemes hozni, főleg, hogyha vannak olyan kollégák, akik ezt felelősségteljesen megcsinálják. Egyébként aktuális a kérdés, gondolkozunk ezen, beszélgetünk, hogy kinek mit  jelent a cég. Formálódik, percről percre.

KG: Én talán kevésbé tartottam távolságot, hiszen 2010 óta óbudai vagyok, három gyerekem van, mind a három napi rutinja ideköt, így nehezen is tudnék eltávolodni a Kobucitól. Nyilván igyekszünk egyre jobban strukturálni a feladatokat, és úgy szervezni az életünket, hogy adott esetben jusson idő más dolgokra is. A sógorommal például csinálunk egy gerilla sörüzemet is, ami nagyon- nagyon pici lépésekkel, de azért fejlődik.

Van kedvenc sztoritok?

KA: Én azt szoktam mesélni, amikor az első évben kinéztem csapolás közben a pultból, és a két bátyám épp iszapbirkózott a pult előtt, mert három napja esett az eső, majd felálltunk mindannyian, és végigénekeltük a pulton az István, a királyt, miközben kértük a vendégeket, hogy „Te, most egy darabig csapold már a sörödet, mert nem érünk rá”. Ez még kapolcsi emlék, természetesen. Óbudán már nagyon jól viselkedtünk.

KG: Rengeteg olyan koncert van, ami egyszeri és megismételhetetlen volt, de mindig az a legjobb érzés, amikor egy zenészen, egy zenekaron azt látod, hogy „Na, ez az!” Ahogy jön le a színpadról, már látszik, hogy most ezt sikerült úgy összehozni, hogy tényleg semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy élvezze a pillanatot. Ebből jönnek olyan gegek, visszacsatolások, pillanatok, amelyek miatt megéri.