Miért kezdtél el írni a Himnuszról?
Három oka is van. Az egyik az, hogy régen, amikor még irodalomtörténész voltam, akkor pont ezzel a korszakkal foglalkoztam, a XVIII. század végének, XIX. század elejének magyar költészete volt a kutatási területem. Nagyon fontosnak tartom Kölcsey műveit. Érdekel az identitás kérdése, kitüntetett módon a nemzeti identitásé, az, hogy miként jön létre, mitől működik, hogyan választ magának egy közösség jelképeket. A himnusz nyilvánvalóan az egyik nagyon fontos jelkép. És van két anekdotikus jellegű motivációm.
… és van valamilyen magyar vonatkozása.
Egyszer egy fővárosi delegáció tagjaként New Yorkban voltam, ahol egy manhattani szállodában volt egy fogadás. Egyszer csak a szálloda alkalmazottja odajön az asztalunkhoz azzal, hogy egy úr keresi a magyarokat, főleg a főpolgármestert, és hozott ajándékot is. Mondtuk neki, hogy köszönjük szépen, jöjjön be, mire az alkalmazott mondta, hogy ő nem jöhet be, de mi menjünk ki. Az utcán ott állt egy ősz szakállú ortodox bácsi, kilencvenhez közel. Ajándék gyanánt elénekelte a „Szól a kakas”-t. Még annyi kiderült, hogy az ékes tájszólással énekelt szavakon túl semmit nem tudott magyarul, meghajolt, elment. Erősen meghatározó élményként maradt meg bennem. Igyekeztem utánanézni, hogy ez az időkapszula, a XVIII. századi népszerű nótából egy ortodox közösség himnuszává lett dal, hogyan született. Tíz-tizenöt évvel később a tévé távirányítóját nyomogattam egy párizsi szállodában a francia nemzeti ünnepen. Hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy magyarul énekelnek, és láttam, hogy éppenséggel egy katonai kórus, egy koromfekete szenegáli őrmester magyarul énekeli azt, hogy „gyönge vilolának letörött az ága”. Utánanéztem: ez a Bercsényi-himnusz egy magyar virágénekből az időkapszulában egy francia elit katonai deszantos alakulat himnusza lett. Mind a kettőben az az érdekes, hogy annyira hagyományőrzők, a katonai alakulat is, meg az ortodox közösség is, hogy nem változtathatnak semmit, és ezért tudott megmaradni a magyar nyelvű dal. Tervezgettem, hogy kellene egy ilyenfajta, időkapszulákat megfejtő himnuszos könyvet csinálni. Még egy dolog kellett hozzá, hogy tényleg megvalósuljon: a covid. Más munkákba nem tudtam belekezdeni, hiányoztak hozzá a könyvtárak, kutatási lehetőségek, ehhez meg megvolt majdnem mindenem.
Amikor a Facebookon tíz éve visszatértél az irodalomtörténészi érdeklődésedhez, akkor nem az egyetemen tanult késő modern, posztstrukturalista irodalomelméleti irányt követted, hanem bőszen sztorizgatni kezdtél. Az irodalomtörténet Mikszáth Kálmánja lettél.
Igazán köszönöm. Azért tegyük hozzá, hogy közben folyamatosan arról is beszélek, hogy életmű és életrajz – az két külön dolog. Mindig el szoktam mondani, hogy ez nem az az általános iskolai gondolat, hogy a költő bácsi nagyon szomorú volt, ezért ezt a szomorú verset írta, de nyilvánvaló, hogy életrajzi elemek időnként átszűrődnek az irodalmi művekbe.
Hogy nem kell elolvasni Ady Endrétől a verseket, hanem elég lájkolni egy történetet Adyról és Lédáról. Ez valódi veszély lett volna, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a történeteim inkább kedvet csináltak az olvasáshoz. Ezt nem én találtam ki, hanem a magyartanárok adtak díjat az első könyvemnek, akik látták az olvasásnépszerűsítő funkcióját.
A Himnusz esetében a hagyományos történeti megközelítés is forradalmi tud lenni: ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan keletkezett, és nem a szentségét mutatjuk fel, annak mindenképpen van egy demisztifikáló hatása.
Magával a szöveggel, annak esztétikai hatásmechanizmusával a Himnusznál sem foglalkozom, hanem az egészen furcsa történetével, azzal, hogy miként vált belőle úgy himnusz, hogy ezt az első olvasók, a kortársak nem akarták.
Az hagyján, de a szerző sem.
Kölcsey sem akarta, a politika sem akarta, egyik rezsim sem akarta – és mégis. Engem igazából ez érdekelt. Csak ötleteim vannak, hogy ennek ellenére miért választotta ki ezt a magyar nép, mert tényleg a magyar nép tette himnusszá és ebből a szempontból nagyon más, mint a világ legtöbb himnusza. Egy hasonlót tudok, az izraeli himnuszt, azt szintén nem felülről akarták és már mindenki ezt énekelte, amikor hivatalosan is azt mondták, hogy jó, akkor legyen ez a himnusz. Amikor a Himnusz történetéről beszélünk, akkor tulajdonképpen annak a közösségnek a történetéről beszélünk, amelyik a Himnuszt magáénak választotta. És tényleg: a nemzetté válás traumákkal teli másfél-két évszázada a himnuszunk története.
Úgy látom, hogy a Himnusz egyszerre időkapszula, abban az értelemben, hogy a vers felmutat egy, a megírásakor érvényes kulturális-társadalmi viszonyrendszert, a herderi jóslattól kezdve a napóleoni háborúk utáni nemzeti felbuzdulásokon át a nemesi nyilvánosság hektikus hangulatáig – amihez nekünk már kevés közünk van –, közben pedig egy felület, amit az elmúlt évszázadokban minden magyar közösség újraírt a saját értelmezéseivel és hangsúlyeltolásaival.
Van valami, amit a Himnusz szerintem nagyon hangsúlyosan állít, ami azóta is működik. Ez pedig az az ajánlat – tulajdonképpen a reformkor ajánlata –, hogy ha a magyar királyság területén élsz, magyarnak érezheted magad. Ehhez az kell, hogy elfogadd a magyar kultúra mítoszait, a magyar nyelvet, meg azt, hogy tulajdonképpen a te történeted is az, amit eddig csak a nemesség mondhatott magáról: Árpáddal jöttél be.
Régebben egy német származású állampolgárnak, egy szláv gazdálkodónak, egy zsidónak ez nem volt felkínálva – és nem is gondolkodhatott rajta. A Himnusz ajánlata igazából azt mondja, hogy mindenki, aki itt van és magyarul beszél, elfogadja a sajátos történeteinket, az mind lehet magyar. Nem véletlen, hogy a század közepén válik himnusszá, mert akkor rezonálnak rá igazán.
Ez az ajánlat mennyire tud most aktuális lenni?
Működik. Néha parodisztikusan, meg bénán csinálják a történelmi filmeket, de a lényeget tekintve azok is azt mondják, hogy te voltál ott a pozsonyi csatában, te voltál ott a mohácsi csatában, ezek mind mi vagyunk. Kölcsey előtt ez nem jutott eszébe senkinek, vagy legalábbis ilyen tömör, hatásos formában biztosan nem. És van még egy fontos aspektusa az ajánlatnak: a magyar életérzés, tehát az, hogy sok szörnyűség történt velünk, mindig szívtunk, de már megbűnhődtünk.
Előre is, hátra is.
Igen. Ez nagyon speciális dolog, és szerintem nagyon benne van a magyar népgondolkodásban, és erre politikát építenek mind a mai napig.
Nem kellene ezen már túllépni? Történészek, társadalomtudósok elég meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet nem csak és kizárólag sorsközösségként képzelhető el.
Hogy mit gondol erről a társadalomtudomány, az identitáselmélet és az eszmetörténet, az egy dolog, de hogyan fogalmazza meg egy mai, hétköznapi ember, hogy mi az, hogy magyar? Valami olyasmit fog mondani, amit az iskolában tanult, és az a Himnusz felfogása. A magyar történelem közkeletű elbeszélését fogja elmondani, ami akkor született. Hogy kik a fontos királyaink – ez választás kérdése, és Kölcseyék választottak. A magyar kultúrtájak, amelyekről egy külföldinek szintén beszélünk, azok is akkor választódtak ki. A Balatontól a Tiszán és Tokajon át az Alföldig – ezeket akkor találták ki. És azóta is működik, így beszélünk arról, hogy miben különbözünk mi másoktól, mi a magyar. Sok nemzet itt Közép-Európában egyszerűbb helyzetben volt, mivel vallásilag homogén: hogy mi a szerb és mi a horvát, azt vallásilag el lehetett dönteni, és kész.
Menjünk vissza Kölcseyhez! Azt mondod, hogy nem akarsz felmutatni a szerző életrajza és a mű között kapcsolatot, de azért az kiderül, hogy Kölcsey a Himnusz írásakor éppen búval teli időszakát éli…
Karanténban töltött két év után írta a Himnuszt. Ez meghatározza, hogy milyen ihlető forrásai voltak: hogyha nem megy sehova, senkivel nem beszél, és kizárólag Zrínyit meg Balassit olvas, akkor nyilván valahogy reflektálni fog a történeti sorskérdésekre. Az is érdekes életrajzi tény, hogy amikor vége lett ennek az önkéntes karanténnak, onnantól kezdve ez a verse már egyáltalán nem érdekli. Kölcsey hangulata mindig attól függ, hogy milyen sikeresnek érzi a reformkor pezsgését, a politikát. Mindig akkor depressziós, amikor úgy látja, hogy nem mennek előre a dolgok, és lelkes, amikor végre megmozdulnak. Ő tulajdonképpen politikai barométer. Irodalomtörténetileg nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a személyek, akik megírták az életrajzát, utólag átírták és főművé tették a Himnuszt, miközben korábban senki nem figyelt rá, legkevésbé maga Kölcsey.
Hogyan lett végül Kölcsey majdnem teljesen elfeledett verséből a Himnusz? A megzenésítés előtt nem volt ennek semmilyen jele?
Ez az az időszak, amikor egyáltalán felmerül az igény, hogy legyen himnusz. Nagyjából az 1820-as és 1850-es évek között majdnem minden közép-európai népnek lesz himnusza. Az a hasonlóság, hogy ezek nem független népek, hanem még a nemzeti függetlenség kikiáltása előtti állapotban vannak, ezért kevésbé a jelenkor dicsőségére koncentrálnak, inkább a múltra. És ebből állnak elő olyan ironikus helyzetek, hogy ugyanazt a Mátyás királyt a román és a magyar himnusz is felmutatja dicső uralkodóként. Kölcsey írja a Himnuszt, előző évben ír egyet Kisfaludy Sándor, direkt nemzeti himnusznak szánva. Nem veszi komolyan senki, valószínűleg még túl korán van. Ahhoz, hogy mindenki által elismert, énekelhető politikai himnusz legyen belőle, ahhoz nemzeti intézményeknek, politikai mozgalmaknak is kell lenni, legyen hol énekelni, legyen kinek énekelni. Kell hozzá egy Nemzeti Színház, hogy kiírjanak pályázatot. És el kell telnie több mint húsz évnek, amíg megzenésítik, de addig nem igazán érdekelt ez senkit.
Kölcsey ezt nem is himnusznak írta, hanem imának, szinte véletlenül nevezte el himnusznak.
Kölcsey azért elég jól ismerte a műfajokat, ha ő himnuszt akart volna írni, akkor azt ír. Ez egy klasszikus protestáns ima, és valószínűleg így is gondolt rá. És ha nem az a címe, hogy himnusz, hanem, például, hogy ima a magyarok zivataros évszázadaiból, akkor nem is lesz megzenésítve. Amikor 1843-ban felmerült, hogy nekünk is legyen himnuszunk, akkor nem a Himnuszt veszik elő, hanem a Szózatot, amit mindenki ismer. És amikor a következő pályázaton végre sikerül megzenésíteni a Himnuszt, akkor azt gondolhatnánk, hogy jó, megérkeztünk. De egyáltalán nem kíváncsiak rá, egészen más a korhangulat. Egy dicsőséget, vagy legalább egy kis optimizmust sugárzó jelképre lenne inkább szükség, így keresik tovább az új himnuszt. Az sem véletlen, hogy 1848–49-ben sem kell. Persze, éneklik, mert szép, hazafias dal, de leginkább fáklyás szerenádok alkalmával, Deák Ferenc ablakánál például.
A Világos utáni pesszimizmus, meg az, hogy lehet, hogy tényleg elpusztulunk, aktuálissá teszi a Himnuszt. A konkurenciát kilövik mellőle: lényegében, amit 1948–49-ben énekeltek, azt nem lehet. Nincs Rákóczi-nóta, nincs Kossuth-nóta, Szózat ugyan van, de Vörösmarty belső emigrációba vonult, és akkor marad a Himnusz. Meg olyan véletlennek tűnő tényező is fontossá válik, hogy elkészül a zongoraátirat.
Mintha ma felkerülne a youtube-ra…
Pontosan. Ez eredetileg egy zenekari mű, amit csak a kivételezettek hallgathattak, később az erkeli átirat is kórusmű. De ha van zongoraátirat, azt minden faluban – a tanítónak vagy a kántornak van zongorája – elő lehet már adni. És így a nemzet három himnusza közé kerül Kölcsey és Erkel Himnusza, a Szózat és a Rákóczi-induló mögé. Kell hozzá a XIX. század második fele, meg a XX. század eleje, hogy feljusson az első helyre.
Tényleg, az hogy alakult ki?
Ez egy színházi geg. Az történt, hogy a Millennium alkalmával több politikai esztrád került színpadra, ezek a magyar nemzet történetét mesélték el Árpádtól napjaikig. Nagyon egyszerű műfaj, élőképek sorozata, és az egyik előadás egy kitüntetett pontján, egy Magyarország-térkép előtt eléneklik a színpadon a Himnuszt. A bemutató napján a nézőtéren felállt egy szép, fehér hajú, díszegyenruhás huszártiszt. Hát igen, ő egy fizetett statiszta volt, de másnap már arról írtak az újságok, hogy milyen szép gesztus volt, hogy ő felállt, a következő nap már vele együtt még egy-két ember felállt, aztán végül mindenki. Az is teljesen egyedi a magyar himnuszban, hogy szilveszter éjjel éneklik. Szakszervezeti dalárdák kezdték ezt, tőlük terjedt el. Lassan lekopott róla az a gyanú is, hogy „protestáns dolog”.
Beszéltünk már arról, hogy a magyar Himnusznak a nemzetet középpontba állítva le kell fednie a vallási szembenállást. Egy protestáns ima hogy volt képes erre?
Eleinte tényleg nagyon protestánsnak találták, és ezért nem tudtak mit kezdeni vele. Sokat javított a helyzeten, hogy katolikus zeneszerző írta a zenéjét, erős katolikus zenei motívumokkal. Erkel a lassított verbunkossal hozta be a nemzeti szálat, és az indító harangjátékkal a katolikus templomok világát. Egyébként a katolikus egyház egészen a XX. század elejéig tiltotta, hogy templomokban énekeljék a Himnuszt. Merthogy a protestánsoknak a predesztinációba belefér, hogy megbűnhődte már e nép, de a katolikus doktrínákba nagyon nem. 1902-ben született is egy olyan püspöki körlevél, hogy csak mise után, hangsúlyozottan a liturgiától elkülönítetten énekelhetik. De nagyon sokan ellenálltak. Pehm József zalai plébános – aki később Mindszenty József néven lett ismert – azzal került be először a sajtóba, hogy még az 1920-as években is tiltakozott a Himnusz templomi éneklése miatt. Március 15-én is lecsapta a misekönyvet és kivonult, amikor elkezdték énekelni a hívek a Himnuszt, mert az nem templomba való…
Miért kellett 1989-ig várni azzal, hogy a Himnusz hivatalosan is a himnuszunk legyen?
Azt lehet érteni, hogy a monarchia alatt mi volt vele a baj, miért kerestek helyette királyhimnuszt. Ott volt a Gott erhalte, ami félig-meddig a mi himnuszunk is, de nem sikerült királyhimnuszt íratni mellé. Hogy a Károlyi-féle köztársaság és a Tanácsköztársaság miért nem szerette, azt is értjük, de hogy a Horthy-korszakban miért nem szerették, azt nehéz rekonstruálni. Az biztos, hogy az I. Bécsi döntés után kialakult egy koreográfia, hogyan fogadja be az nemzet a kebelébe újra a visszacsatolt területeket, városokat: Horthy Miklós bevonul Kassára, Nagyváradra, Kolozsvárra fehér lovon, és rögtön az elején kiderült, hogy nem lehet lovagolni a Himnuszra. Úgyhogy a Rákóczi-indulóról hoztak is egy jogszabályt, hogy ilyen esetekben hogyan kell játszani. Így aztán előbb volt jogszabály a Rákóczi- indulóról, mint a Himnuszról. Az is nagyon érdekes, hogy a nyilasoknak sem kellett.
Volt nekik saját?
Igen, volt nyilas induló, de szerencsére nagyon rövid ideig voltak hatalmon, nem volt idejük szimbólumokkal és himnuszokkal kapcsolatos döntéseket hozni. Utána volt három év, 1945 és 1948 között, amikor hivatalossá lehetett volna tenni a Himnuszt, ehhez képest köztársaság-himnuszt szereztettek, ami még odáig sem jutott el, hogy elfogadjanak róla törvényt, vagy kinyomtassák a kottáját. Egyrészt kiderült, hogy a zeneszerző a napóleoni himnusz zenéjét, hmm… „hasznosította újra”, másrészt jöttek a kommunisták, és véget vetettek a köztársaságnak. Egyébként Lengyelország mellett Magyarország az egyetlen, ahol nem cserélték le a nemzeti himnuszt szovjet típusúra. Fura megoldással maradhatott a magyar: a szövegét nem énekelték. Egy pártgyűlést, vagy akár egy zárszámadást is nehéz lett volna istennel kezdeni. Megkísérelték, de nem sikerült.
A Kádár-rendszerben már szöveggel együtt, minden ünnepség elvárt részeként elhangzott a Himnusz, igaz, kötelező kapcsolt társdalként a szovjet himnusz követte. Mikor és hogyan merült fel, hogy legyen Himnusz-törvény?
Szokolay Sándor javasolta a Hazafias Népfront kongresszusán, hogy ha már van egy himnuszunk, legyen hivatalosan is az. És milyen szép, hogy 1989-ben ez lett az új Alkotmánynak az első mondata. Két dolgon nem változtattak azóta sem az alkotmányban-alaptörvényben, az egyik, hogy Magyarország fővárosa Budapest, a másik pedig, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Himnusza. Jogilag ráadásul pontatlanul: az Alkotmányban az van, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című verse Erkel Ferenc zenéjével.
Előadóművész is lettél, hiszen Bősz Ádámmal közösen egy show keretében előadjátok a Himnusz történetét. Hogyan jött létre ez a projekt?
Amikor megírtam a Himnusz-könyvet, szerveztünk hozzá bemutatót, ahol én beszéltem, és egy zongorista mutatta be a különböző zenei érdekességet. Tavaly megkeresett az Óbudai Társaskör, hogy csináljak Ádámmal közösen zenés irodalmi estet, akkor mondtam, hogy jövőre lesz a Himnusz 200 éves, gondolkodjunk ezen, mert egyrészt van róla mondanivalóm, másrészt a kapcsolódó zeneszerzőkhöz Ádámnak is vannak történetei. Elsőre nem tűnik a legizgalmasabb témának a Himnusz, de amikor kiderül, hogy nemcsak fontosak, téttel bíróak, de még érdekesek is a történetek, akkor a megrendelő is megnyugszik, izgalmas estnek nézünk elébe. Így született ez az előadás, amit nagyon élvezek, és az is kiderült, hogy politikai megosztottságokon is át tud ívelni. Két bemutató volt eddig. Az első értelemszerűen az Óbudai Társaskörben, ami egyben az óbudai kultúra napi megemlékezés volt, az óbudai ellenzéki polgármester is végighallgatta, gratulált, meg utána többen odajöttek, hogy tetszett nekik. Másnap Veszprémben, a kulturális főváros nyitóeseménye volt az előadás, ahol a közönség soraiban két miniszter hallgatta végig, utána odajöttek és egészen hasonlókat mondtak, mint az óbudai ellenzéki politikusok. Mondtam, a Himnusz összeköt.
